Szerző: Jernej Vene
Fotók: Jernej Vene
Helyszín: München/Németország
A koncert dátuma: 1992. 12. 01.
Látogatók száma: 2000
Emlékszik még valaki a bostoni funk metal kvartettre, az Extreme-re? Az új, Three Sides To Every Story című lemezük igen színvonalas munka, így talán többen jöttek volna rájuk, de a terem nem telt meg teljesen. Pontban nyolckor a brit Thunder kezdte meg a műsorát. Ez egy hard rockos kvintett, amely egyre jobban megveti a lábát a rockszíntéren. Két albumuk, a Backstreet Symphony és a Laughing On Judgement Day dalaiból játszottak. A legjobbak a Backstreet Symphony, az Everybody Wants Her, a Flawed To Perfection és persze a legnagyobb slágerük, a Low Life In High Places című ballada voltak. Az ütős fellépés és a tiszta gitáros hard rock, amelyet erőteljes basszus és hangos dobok támasztottak alá, a legnagyobb erényük.
Félóra múlva aztán az új lemez, a Three Sides To Every Story nyitódalával, a Warheads-szel az Extreme is színpadra lépett. Energikus, olykor agresszív heavy metalt hallhattunk, amelynek alapja a legjobb időket idéző, tősgyökeres funk. Aztán végigvettek az előző lemezen, a Pornograffittin is, eljátszották a When I’m President, a Suzi Wants Her All Day What, a He Man Woman Hater és még néhány dalt. Bár csak kvartettet alkotnak, a műsoruk tele van jó zenével. Paul Geary dobos és Pat Badger basszusgitáros olyan energiával nyomja, hogy a közönség többször csak ámulva bámulta őket. A másik két hosszú hajú tagra, az Extreme többi tagjára pedig nem lehet elég dicsérő szót találni. Gary Cherone énekhangja kiválóan passzol az Extreme zenéjéhez. Nagyon magabiztosan uralja a közönséget, és látszik, hogy az hűen követi. Az igazi mester viszont Nuno Bettencourt gitáros, zongorista és énekes. Mindaz alapján, amit mutatott, nyugodt szívvel besorolhatjuk a világ öt legjobb modern rockgitárosa közé. Villámgyors, ultraszonikus szólókat szolgált fel. Akik kicsit jobban értünk a gitárhoz, azoknak végigfutott a hátukon a hideg. Sokan nem értették, hogyan képes a sok trükk mellett még a dobos cinjét is ütni a kezével. Ez nem más, mint a zenéjével való teljes összeolvadás, így ez az elmerültség egyáltalán nem meglepő. A Hole Hearted című dalnál, amelyet elektromos hangszereken, igazi funk metal köntösben játszottak, még négy fúvós is segítségükre sietett. Hallottuk még a Rest In Peace, a Peacemaker Die, a Stop The World (így hívják a turnéjukat is), a Seven Sundays című számokat, és kötelezően a More Than Words-öt, amelynél a hölgyek megrázóan sírtak. A végén jött még a híres Get The Funk Out, és két és fél óra után vége lett a koncertnek. Számomra ez volt az utóbbi pár év egyik legjobb koncertje. Ha az Extreme lemezen ütősnek, agresszívnek és frissnek hangzik, akkor élőben ezt legalább hárommal meg kell szoroznod, hogy képet kapj arról, mi zajlott a teremben. Ilyen zenekarok sajnos már nincsenek…
