Szerző: Urban Bolta
Fotók: Urban Bolta
Helyszín: Victoria Park / London / Egyesült Királyság
A koncert dátuma: 2010. 07. 23.
Látogatók száma: 25
Jegyár: 160€ (hétvégi jegy)
Május tizenhatodikán megállt a rockvilág. Elbúcsúzott Ronnie James Dio. Ikon, karizmatikus egyéniség és zenész, aki szívét-lelkét a zenének és a rajongóinak adta. A hangja a csillagok közé emelte, az egyszerű lénye pedig csak még szilárdabban tartotta ott. Dio távozásával érthető módon véget ért a Dio zenekar működése, és abbamaradt a Heaven & Hell is, a volt Black Sabbath-társak formációja. Utóbbiak erre a nyárra egy csokorravalót jelentettek be koncertekből, amelyek érthető módon rögtön füstbe mentek, amint kiderült, hogy Dio komoly egészségügyi gondokkal küzd, noha hivatalosan csak május elején mondták le őket.
A Heaven & Hell naptárában megjelölt egyik dátum a július 24-i fellépés volt a londoni High Voltage fesztiválon. Teljesen új fesztiválról van szó, amelyet idén rendeztek meg először, és a látogatóknak rendkívül érdekes felhozatalt kínált: a színpadokon rendszeresen látható zenekarok mellett néhány exkluzív fellépést is, azokból a „megér egy utazást” fajtából. Tizenkét év kihagyás után először állt újra színpadra a hírhedt Emerson, Lake & Palmer trió, először lépett fel egyáltalán az új Down ‘n’ Outz projekt (a Def Leppard énekese, Joe Elliott a Quireboys-zal fogott össze, és közösen játszanak Mott The Hoople-feldolgozásokat), nekem személy szerint pedig a fesztivál legizgalmasabb exkluzívja a fent említett Heaven & Hell utolsó fellépése volt. A kocka el van vetve: a megmaradt hármas úgy döntött, hogy a (hazai) londoni koncertet mégis lejátssza, és hosszú évek barátjának emlékére ajánlja, az Ő helyére pedig két vendégénekest hív – ez a megtiszteltetés Glenn Hughesra és Jorn Landéra hárult.
A Heaven & Hell a nyitónap utolsó előtti fellépőjeként lépett színpadra, az AOR-legenda Foreigner után és a nap főzenekara, a ZZ Top előtt. Jó 20 percnyi szünetre volt szükség, mire a stáb felkészítette a színpadot a heavy metal trubadúrjainak régóta várt fellépésére. Közben egy számomra ismeretlen arc kísérte a színpad szélső jobb oldalára az özvegy Wendy Diót, aki egy kényelmes székben foglalt helyet, és onnan, oldalról figyelte az eseményeket. Aztán köd borította be a színpadot, a hangszórókból felcsendült az E5150 „taped intro”-ja. A tömegben először akkor morajlott fel az üdvrivalgás, amikor a szétoszló köd felfedte a jól ismert alakok körvonalait: jobb oldalon a szokásos helyén Tony Iommi gitáros, balra Geezer Butler basszusgitáros, a dobok mögött Vinny Appice ült, egészen balra pedig, mint egy árnyék a sötétben, feltűnés nélkül a billentyűk mögé húzódott a zenekar állandó koncerttagja, Scott Warren (Dio munkatársaként ismerhetjük a „Strange Highways” (1994) lemez óta). Az intróból kilépve már jött is az első érintkezés Iommi ujjai és a gitárja között, a roham pedig a The Mob Rules-zal indult, amely kilőtte a színpadra az első vendégénekest, Jornt. Jorn Lande a fiatalabb generációhoz tartozó norvég zenész, aki az állandóan jó munkájával az utóbbi években egyre nagyobb elismerést szerez a zenei körökben, és mint Dio lelkes követőjét, őt illette a megtiszteltetés, hogy Butler és Iommi között léphessen a színpadra. Jorn fellépése végtelenül profi volt, átütő és erős hangja méltón zabolázta meg az est folyamán az I, a Voodoo és a Die Young klasszikusait.
A Country Girl tolta a nagy színpadra a második vendégének, Glenn Hughesnak az esti premierjét. Hughes Dio régi barátja, több évtizedes zenei tapasztalattal különböző projektekben, a nyolcvanas évek közepén pedig egyebek mellett a Black Sabbath énekese is volt. Hughes remekül tudta kamatoztatni hosszú évek tapasztalatát: Jornnal ellentétben a játszott dalokhoz hozzátett egy kis saját értelmezést, vagyis nem ragaszkodott minden áron az eredetihez, hanem ravaszul a belső érzéseihez igazította őket, váltakozott a finom kifinomultság és a kissé agresszívebb pózok között, ami rengeteg dinamikus fordulatot eredményezett. Hughes ismét igazolta nagy zenészi hírnevét, meggyőző előadásával ő is gond nélkül állta a sarat a Children of the Sea, a Bible Black és a Falling Off the Edge of the World mellett.
Jorn és Hughes egészen az epikus Heaven and Hell-ig váltogatták egymást, akkor viszont mindketten a színpadon maradtak, és ki-ki a maga oldaláról vezényelte az első sorok fanatikus közönségének hangi támogatását. Következett még a ráadás, a várt Neon Knights, amelyet nem más fűszerezett meg, mint a Pantera egykori frontembere, Phil Anselmo: bejelentés nélkül, a saját szakállára vágódott be oldalról a színpadra, félig kitépte Hughes kezéből a mikrofont, elénekelt néhány sort, kalandját pedig Iommi előtt térdelve zárta, majd expressz tempóban visszaszelelt a backstage-be. Különc kitörés vagy főhajtás a heavy metal istene előtt? Valószínűleg mindkettőből egy kicsi… A meglepett Hughes nem hagyta magát kibillenteni, és magabiztosan vitte hazáig a fellépést. Iommi csalhatatlan riffelése, valamint a Butler–Appice ritmusszekció összeszokottsága még egyszer bizonyította, mennyit számít a rengeteg ledolgozott kilométer, amikor még nehéz helyzetben, nyomás alatt is a helyén marad a kéz és a fej.
Az egy órás és negyedórás utazás a Black Sabbath Dio-korszakos életművében erősen érzelmekkel volt feltöltve. Míg Iommi, Butler, Appice és Warren szabad szemmel látható érzelmi kitörések nélkül végezték a dolgukat, a másik oldalon Hughes nagyon nehezen fékezte az érzelmeit: a beszédek és az ég felé forduló tekintetek közben folyamatosan zokogott, amit nagy napszemüveg mögé rejtett. A legmegindítóbb pillanat a Heaven & Hell műsorának nagyjából a felénél jött el, amikor szóhoz jutott a láthatóan kimerült Wendy Dio, és Iommi biztatása mellett a közönséghez intézett néhány várt szót arról, hogy a néhai férje mindannyiunkat szeretett. Ilyen pillanatokban az ember igazán tudatára ébred a saját múlandóságának, Wendy könnyei pedig a színpadon még ugyanabban a pillanatban a nézőtérről kiváltották a lelkesítő, egyöntetű „Dio, Dio” skandálást! Ez a skandálás még sokáig, egészen az éjszakába belehallatszott a fülemben, egészen addig, amíg le nem hunytam a szemem, és fel nem fogtam, hogy én magam is részese voltam a Heaven & Hell utolsó főhajtásának egy nagy ember előtt. Ronnie James, köszönök mindent!
Setlist
1. E5150 2. The Mob Rules 3. I 4. Country Girl 5. Children of the Sea 6. Turn Up The Night 7. Voodoo 8. Bible Black 9. Falling Off the Edge of the World 10. Die Young 11. Heaven and Hell —————- 12. Neon Knights
Képgaléria
