Önkiadás
Megjelenés dátuma: 2020. 9. 4.
Produkció: Simon Moraz
Az album hossza: 41.25 perc
Műfaj: Jazz-Rock Fusion/Blues
Értékelés: 9.5/10
Az Emil And The Detectives egy stájerországi, pontosabban maribori csapat, amely az új lemezén teljesen instrumentálissá vált. A hatfős banda három éve adta ki bemutatkozó albumát, az „Agora” című lemezt (RockLine recenzió), és ezzel jelezte, hogy a szlovén zenei színtér egy újabb, nagyon ígéretes formációval lett gazdagabb – különösen, ha a szlovén rock történelmi hatósugarát nézzük, a rock and roll pedig nem éppen úgy terem, mint gomba eső után.
Az „Agora” merész nyitólépés volt, amely azt jelezte, hogy a hatfős felállás komoly potenciált hordoz, és bőven van még tere a zenei karakter, a művészi lényeg további csiszolására. Ezért is voltak konkrétak az elvárások, merre indul tovább a társaság. És valóban: a „Sandcastles” című új lemezen a banda a még óvatosabban megrajzolt, a zenei környezetet, amelybe beillett, kissé még kitapogató debütalbumhoz képest teljesen kiengedte a gőzt, és vérbeli, szabad szellemű kalandozásba kezdett a rock klasszikus korszakaiban, amikor a jazz-rock fúzió fogalma igazán népszerűvé vált. Bár a „Sandcastles” (a záró Hopeless kivételével) instrumentális, a jobb tájékozódás kedvéért teljesen helyénvaló néhány párhuzamot említeni: Blood Sweat And Tears, Chicago, az album kifinomultabb részeit talán a Steely Dan karizmája járja át, sőt akár a Pat Metheny Group is felködlik (főleg néhány lágy, hajlékony elektromos zongora-improvizáció miatt – például a Tuxedo Man nyitánya). Egy dolog azonban megkérdőjelezhetetlen. Az új lemezen teljes erővel „kirobbant” és szikrázni kezdett a hatos felfedező zenei fantáziavilága, amely szólóival az album minden lépésénél meglep és lenyűgöz. „Valaki” a bandában annak idején sokat hallgatta Chick Coreát, Herbie Hancockot és Lyle Maysot, „valaki más” Allan Holdswortht és Frank Zappát, „egy harmadik” John Coltrane-t… A viccelődésnek nincs vége. A zenészek karakterbeli sokszínűsége valójában az album hihetetlen mozgalmasságának és lazaságának az alapja, amelyet az egyes bandatagok ötletes „kirándulásai” határoznak meg, ugyanakkor a hangszerelés szempontjából nagyfokú kompaktság és tömör szerkesztés érvényesül, így a lemezen nincs szétesés, sem az experimentalizmus különc kilengései (nyersen szólva: „értelmiségi okoskodás”). A „Sandcastles” igazán olyan album, amelyet élvezet hallgatni. Főleg, ha igényesebb hallgató vagy, de az album általános vibrálása annyira összetett, hogy bármilyen zenei ízléssel kibékíthető. És ez az egyik nagy erőssége.
Annak ellenére, hogy hangszeres tekintetben magasan csiszolt zenészekből álló hatosról van szó, érdemes kiemelni Dejan Pečenko nevét, aki lélegzetelállítóan rétegzett zenei megmunkáltsággal szolgál. A vörös fonal sosem szakad el nála, a billentyűs az album minden pillanatában a helyén van. Akár a háttérstruktúrákat építi, amelyekben szólistaként az elektromos gitár vagy a szaxofon uralkodik, akár maga veszi át az improvizációs kezdeményezést. Valóságos varázsló. Ezt jelzi már a nyitó Waterwalker is, amely kompozícióként az album többi részéhez képest igazi jazzrock fusion jam, és az események alakulásában a legtöbb fordulatot hozó szám. Dejan Pečenko a szlovéniai szakma legprofiltabb mesterei közé tartozik, olyanok mellett, mint például Marko Črnčec, Dejan Berden, vagy az egyetlen és megismételhetetlen Milko Lazar, természetesen. Nem akarok igazságtalan lenni a hatos többi tagjának kiválóságával szemben, de Pečenko köztük abszolút felfedezés, és az a tényező, illetve hajtóerő, amelyen a csapat zenéje „áll vagy bukik”.
Ha a nyitó „Waterwalker” a teljes féktelenség pillanata, ahol a banda tövig kirobban, akkor a folytatás, a „Camouflage” kifejezetten kalibrált ellentétje, ahol a hangzásvilág pontosan adagolt pasztellszíneiben funk, R&B, blues és természetesen mindenek fölött jazz elemei szikráznak. A banda itt jelzi, hogy a szívével különösen az album folytatásának ilyen és hasonló pillanataiban, amikor nagyobb adag lágyságra és finomságra van szükség, képes még kompaktabb és tömörebb hangszerelést hozni. A kifejezetten kifinomult pillanatokban kiválóan érvényesül a tagság között uralkodó remek munkakémia, amely a nagyon összeszokott, csapatban játszott, csúcsvirtuóz csínytevéseket szüli, és ez hajtja az album merész finommechanikájának fogaskerekeit. Ebben a tekintetben rendkívül szerencsés szám például a „Konvolut”, amely viszonylag rövid játékidő alatt nagy tömörséget és koherenciát ér el a motívumok együttélésében, és ilyenformán a hallgató egy helyen megkapja a csapat arcáról és munkájáról szóló információ lényegét. Ez a jazz. Tetőtől talpig.
Megfelelően súlyos album, amely hat tételben hihetetlenül kompakt és egymást kiegészítő (a hetedik és egyben utolsó stílusában kilóg). Dinamikából és fordulatokból nincs hiány, ezért hallgatni nagy élvezet. A társaság élvezte a stúdiózást a felvételek alatt, és ez érződik, hiszen a hatos ebben a képzeletgazdag fúziós egyveleg közepén, fejjel állandóan teljesen elmerülve a közös jamben, folyton teret nyit egymásnak a kezdeményezéshez, amely hol a zongoráé, hol a gitáré, hol a szaxofoné és így tovább…
Ha az „Agora” bizonyos vonásaiban még mutatott egy cseppnyi naivitást, a „Sandcastles” ezt egyszerűen nem ismeri. Ha szőrszálhasogatni akarnánk, egyedül a „fade out”-ok választása lep meg kissé a számok végén, például a nyitó Waterwalkerben és a záró „Hopeless”-ben, amely blues rockként Rastko Zager vokáljával valóban kilóg az albumból, és a banda tudatosan tette a lemez végére. Valójában egy ilyen hangszeres tudású társaságnak nincs szüksége „fade out”-ra. Ez tulajdonképpen az egyetlen megjegyzés, és az sem említésre méltó. Érződik, hogy a számok a próbákon született közös jamekből fejlődtek ki, és a csapat nem is fordít nagy figyelmet arra, hogyan zárjon le egy dalt. Ez valójában apró észrevétel ebben a kritikai eszmefuttatásban, amelyre már szinte kár időt pazarolni, olyan jelentéktelen.
A debütálóalbumhoz képest az Emil And the Detectives a „Sandcastles” lemezzel mindenben lenyűgöző alkotói lépést tett a művészi érés útján felfelé, és olyan albumot hozott össze, amely egyszerűen fogalmazva sejteti, hogy ezektől a markáns zenészektől a jövőben bőségesen számíthatunk a zenei világ nagyszerű tetteire. Különösen kiváló, instrumentális jazz-rock fúzióra. Az album izzik a hevülettől, a szívtől és a zenei víziónak való odaadástól, ezért szerénytelenül szólva: erős, sokszínű, kihívó, merész és pazar zenei teljesítmény, amelyre a csapat joggal lehet büszke.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Waterwalker
2. Camouflage
3. Firewire
4. Jellyfish
5. Konvolut
6. Tuxedo Man
7. Hopeless
Felállás:
Rastko Zager – basszusgitár, ének a 7. számon
Dejan Pečenko – elektromos zongora, Hammond-orgona
Zdravko Zimič – szaxofon
Žarko Jankovič – gitár
Igor Ambrožič – ütőhangszerek
Bruno Domiter – dobok
