Elixir – a NWOBHM nagy visszatérői! (2008)

Az interjú időpontja: 2008.03.11.

(for English version, please scroll down)

RockLine: Szia, Phil! Hogy vagytok az Elixirnél?
Phil: Mindannyian nagyon jól, köszönöm!

RockLine: Nemrég értetek haza Olaszországból, a 2008-as Play It Loud! II. fesztiválról (a RockLine beszámolója ITT). Milyen benyomásokkal jöttetek haza?
Phil: Jó buli volt. A fesztivál nagyon jól meg volt szervezve, remekül gondoskodtak rólunk – remélem, a megivott sörmennyiség miatt nem lett túl borsos a szervező számlája. Szépen megtelt a fesztivál, a közönség fantasztikusan fogadott minket: már akkor a zenekar nevét skandálták, amikor még a színpadon készülődtünk, és utána a koncert alatt végig. Remekül éreztük magunkat, és nagyon szívesen játszanánk ott újra. Épp most töltöttem fel a fesztiválon készült fotókat a hivatalos honlapunkra: www.coldtown.com/elixir

RockLine: A koncertetek igazi robbanás volt. Nagyon jó, hogy újra együtt vagytok. Szerinted a ti visszatérésetekkel és az olyan zenekarok visszatérésével, mint a Cloven Hoof, a Diamond Head vagy a Tygers Of Pan Tang (utóbbi 2008 áprilisában turnézik), elkezdődött a New Wave Of British Heavy Metal valamiféle újjáéledése?
Phil: Minden erre utal. Ami engem illet, Angliában szervezek egy „British Steel Festival” nevű fesztivált, amely a nyolcvanas évek NWOBHM-zenekarait népszerűsíti. Mindig négy bandát hívunk meg az Elixir mellé. A legutóbbi „British Steel” fesztiválon a Cloven Hoof, a Tygers of Pan Tang, a Jaguar és a Chariot lépett fel velünk. Ma rendkívül nehéz jó fellépést szerezni, mert rengeteg helyszín folyamatosan foglalt, főleg Angliában, ahol most nagyban nyomják a tribute-zenekarokat, a szervezőket pedig a legkevésbé sem érdekli, hogy saját dalokat játszó bandákat hívjanak meg. Ennek ellenére Európa többi részén és szerte a világban minden évben akad elég másfajta fesztivál, ahová örömmel megyünk játszani. Szerintem így próbáljuk megmutatni a rockrajongók új generációjának, mi is volt valójában az Elixir a nyolcvanas években.

RockLine: 2002-ben kiadtatok egy albumot, amellyel az Elixir visszatért a színtérre. A címe „The Idol”. Milyen körülmények vezettek oda, hogy több mint tízévnyi hallgatás után újra együtt vonuljatok stúdióba?
Phil: Ez Norman születésnapi buliján történt, amikor a 40. születésnapját ünnepelte. Az Elixir összes tagja ott volt. A bulin fiatal zenekarok játszottak. Már a buli előtt megbeszéltük, hogy még egyszer felállunk a színpadra, és eljátsszuk a „Trachery”-t. Ezt a dalt olyan régóta nem játszottam, hogy aznap délelőtt elő kellett vennem a régi felvételeket, és gyakorolnom kellett. Miközben a régi felvételek között kutakodtam, és olyan dalainkat hallgattam, mint a „The Idol” vagy a „Devil Rider”, iszonyú kárnak éreztem, hogy ezeket sosem vettük fel rendesen, és sosem jelentek meg albumon. Később a bulin szóltam a srácoknak, hogy egy csomó régi anyagunk van, amit sosem használtunk fel lemezen. Otthon van némi felszerelésem digitális felvételhez, és akkoriban segített nekem Mike Emson is, aki abban az időben velem együtt írta a dalokat. A bulin rábeszéltem a srácokat, hogy vegyük fel együtt ezeket a dalokat – kizárólag saját magunknak. Aztán néhány héttel Norman bulija után megkeresett a görög Cult Metal Classics kiadó, mert CD-n akarták megjelentetni „The Son Of Odin” című debütalbumunkat. Azt hittem, már senkit sem érdekel, hogy valaki újra kiadjon egy 15 éves lemezt, de Manos, a srác, aki akkor a kiadónál dolgozott, biztosított róla, hogy az album Görögországban kultikussá vált, és tényleg nagy rá a kereslet. Belementünk, és a görögországi megjelenés után egyetlen hónap alatt 1000 példány fogyott el az újrakiadásból. A Cult Metal Classics aztán megkérdezte, van-e más anyagunk is, így az összes régi dal, amit csak magunknak akartunk felvenni, a „The Idol” című új albumon kötött ki, amely bakeliten a Cult Metal Classicsnál, CD-n pedig saját kiadásban jelent meg. Ezután meghívtak minket főzenekarnak az athéni Heavy Metal Assault Festivalra. Minden olyan gyorsan történt, hogy észre sem vettük, hogy tulajdonképpen megint együtt lépünk fel, és megint együtt veszünk fel lemezt.

RockLine: És ugyanazt érzitek a stúdióban vagy a színpadon, mint régen, mondjuk a nyolcvanas években?
Phil: Szerintem a színpadon ugyanolyan lelkesek vagyunk, mint régen, csak most magabiztosabbak és lazábbak. A nyolcvanas években nyomasztott minket, hogy profi zenekarrá akarunk válni, nyomás alatt voltunk, hogy bizonyítanunk kell. Ma kizárólag azért megyünk fel a színpadra, hogy jól érezzük magunkat, és ez kétségkívül az arcunkra is ki van írva. A stúdióban ugyanez a helyzet: sokkal jobban bízunk magunkban. Emlékszem, amikor „The Son Of Odin” felvételeibe belekezdtünk, a stúdió teljesen új közeg volt számunkra. A stúdióban megvannak a maga íratlan szabályai, és ha a rád szabott időben mondjuk nem tudod, mit kezdj a körülötted lévő rengeteg cuccal, az könnyen kínos helyzetbe hozhat. Ma már sokkal ismerősebb és átláthatóbb számunkra a felvételi folyamat, ezért a stúdióban sokkal megbízhatóbban, eredményesebben és magabiztosabban dolgozunk.

RockLine: Úgy tűnik, a „The Idol” jó nagy lökést és ihletet adott a folytatáshoz. Így 2006-ban kiadtátok a „Mindcreeper” című új stúdióalbumot. Leírnád, miben különböztek a két lemez születésének körülményei? Hogyan zajlott a dalszerzés, honnan merítettetek ötleteket stb.?
Phil: A legnagyobb különbség a „The Idol” és a „Mindcreeper” között az volt, hogy a „The Idol”-hoz újra meg kellett tanulnunk a dalokat, míg a „Mindcreeper”-en tényleg csupa új szerzemény szerepel, amelyeken dolgoztunk, és amelyeket továbbfejlesztettünk. Annyi idő telt el azóta, hogy a „The Idol” dalait írtuk, hogy az egész anyagot teljesen elfelejtettük. Szerencsére megvoltak a régi felvételek, azokból tanultunk újra. Olyan érzés volt, mintha feldolgozásalbumot vennénk fel. Ki kellett derítenünk, mit is játszunk tulajdonképpen. Néha megesett, hogy a kezünk ösztönösen eljátszott egy részt, amit még csak próbáltunk megtanulni, és ez nagyon furcsa érzés volt.
A „Mindcreeper”-nél sok időt szántunk az új dalok kidolgozására, így nagyon felkészülten mentünk be a stúdióba. Ez minden dalra igaz volt, kivéve a „Guding Star”-t. Ezt a dalt nem akartam, hogy Kev és Nigel meghallja, mielőtt bemegyünk a stúdióba és felvesszük. Annyira egyszerű ugyanis, hogy attól tartottam, túl jól begyakorolják, annyira megszokják, hogy technikailag túl tökéletesre sikerül, és elveszíti azt a spontán ízt. Ezért ebből a dalból otthon készítettem egy demót, rögtön azután, hogy megírtam. Lejátszottam a demót a többieknek, hogy lássam, tetszik-e nekik a dal. Pozitív volt a reakció, de a tervemmel csak akkor álltam elő, amikor már a stúdióban voltunk. Akkor zsebben vittem magammal a demót, és kész tények elé állítottam a srácokat. Így ezen a dalon is megőriztük a stúdióban a spontaneitást. Szerintem jól döntöttem, mert a dalnak azok a részei, amelyeket Kev és Nigel a stúdióban tett hozzá, tökéletesen illeszkednek a végső formájába.
Mindkét album felvétele nagyon hasonlóan zajlott abban, hogy az összes basszust és dobot egy hétvége alatt vettük fel, aztán többször visszamentünk a stúdióba, hogy felvegyük a gitárokat, az énekeket és a többi rátétet. Amikor „The Son Of Odin”-t vettük fel, kilenc teljes napot töltöttünk vele, az album részletekben készült. Megbeszéltük, hogy ezt a megoldást az új albumnál is megismételjük. Egyetlen hosszú menetben felvenni egy lemezt vagy darabonként, több hónapon át – mindkettőnek megvannak az előnyei és a hátrányai is.

RockLine: Abból ítélve, amit a „The Idol”-on hallottam, biztosan nem mondtátok még ki az utolsó szót. A „Mindcreeper”-t sajnos még nem hallottam, de arra következtetek, hogy az Elixir még mindig tele van energiával, és minél több jó zenét szeretne adni a világnak. Milyen alkotói célokat tűztetek ki, amikor elhatároztátok, hogy összerakjátok a „Mindcreeper”-t?
Phil: Köszönöm. Örülök, hogy tetszik a „The Idol”. A „Mindcreeper” épp úton van feléd légipostán.
Nos, amikor a „Mindcreeper” felvételekor újra stúdióban voltunk, az első célunk az volt, hogy kiélvezzük a második esélyt, amit kaptunk, hogy újra együtt lehetünk. Az alkotói célok pedig, amelyeket emellett kitűztünk, ezek voltak:
1. Hogy végre összehozzuk az igazi második stúdióalbumunkat. Személy szerint úgy gondolom, hogy a második stúdióalbumunk, a „Lethal Potion” kiadása borzalmas lett, és semmiben sem hasonlított arra, amit mi magunk második albumként elképzeltünk. Megszereztem az eredeti felvételeket, újra nekiláttam, és megfelelő keveréssel digitálisan újramaszteréltem az albumot. Így jelent meg újra „Sovereign Remedy” címmel. Rajta mind a 14 dal abban a sorrendben szerepel, ahogy az Elixir mindig is szerette volna.
2. Hogy lemezre vegyük az összes többi dalt, amely a nyolcvanas években született. Így lett a „The Idol”.
3. Hogy felvegyünk egy vadonatúj stúdióalbumot. Így lett a „Mindcreeper”.
Miután újra összeálltunk, mindezeket a célokat teljesítettük!

RockLine: Mi tartott vissza titeket, hogy egészen 4 évbe telt kiadni a „Mindcreeper”-t?
Phil: Idő és pénz. Mindannyiunknak családja van, így már nincs annyi időnk próbálni és felvenni, mint régen. A stúdió is drága mulatság, és ha egyszer családod van, kevés pénz marad, amit félre tudsz tenni és a zenekarba fektethetnél. Ezért ahhoz, hogy belevághassunk a következő Elixir-projektbe, ezt a pénzt az albumeladásokból és a koncertekből kell összeszednünk. Az a pénz, amivel egy új projektet elindíthatsz, csak hosszabb idő alatt jön össze. Szeretném, ha a rajongóink tudnák, hogy a pólókból és CD-kből befolyó pénz egyenesen a következő Elixir-projektbe megy, magunknak egy fillért sem fizetünk ki belőle. Vagyis mindenki, aki megveszi a CD-nket vagy a pólónkat, vagy egyszerűen csak jegyet vált, hogy élőben lásson minket, közvetlenül segít összegyűjteni a pénzt a következő lemezfelvételünkhöz.

RockLine: Phil, megerősítenéd, hogy a „The Idol” és a „Mindcreeper” közötti négy évben a zenekar végre megtalálta a belső egységét és stabilitását, és hogy a jövőben még több zenére számíthatunk az Elixirtől?
Phil: Úgy érzem, most, hogy újra együtt vagyunk, boldogabbak vagyunk, mint valaha, és jobban is működünk, mint bármikor korábban. Idősebbek és tapasztaltabbak lettünk. Nem tudjuk, meddig csinálhatjuk még, de minden egyes pillanatát ki akarjuk élvezni. Ha meghallod a lemezt, remélem, egyetértesz majd abban, hogy az új albumunk legalább olyan jó, mint bármi, amit előtte kiadtunk.

RockLine: Várhatjuk az új albumotokat már egy év, de legfeljebb két év múlva?
Phil: Dolgozunk az új anyagon. Csakhogy amikor hazajöttünk a 2008-as Play It Loud! II. fesztiválról, és megpróbáltuk elérni a kiadónkat, a Majestic Rockot, hogy küldjenek még anyagot (CD-ket), mert azok szépen fogytak az olaszországi fesztiválon, kiderült, hogy a kiadó csődbe ment. Ez nagyon rossz hír nekünk, hiszen a kiadó egy fityinget sem fizetett ki az albumaink értékesítéséből, ráadásul azt is jelenti, hogy jelenleg kiadó nélkül vagyunk. Ebből az is következik, hogy a közeljövőben nem lesz pénzünk albumot felvenni, hacsak fel nem bukkan egy kiadó, amely épp olvassa ezt az interjút, és hajlandó stúdióba vinni minket. Ezzel már a nyolcvanas években is szembesültünk, amikor nem kaptunk lemezszerződést, és mindig túléltük. Meglátjuk, mi lesz most. Ma, a tömeges „letöltögetés” korában láthatóan még a nagyobb kiadóknak is nehéz talpon maradniuk, úgyhogy valószínűleg valamilyen alternatív megoldáshoz kell nyúlnunk, ha új albumot akarunk kiadni. Ha összejön a pénz a felvételre, kiadhatjuk az albumot kizárólag „letölthető” formában. Így, illetve a hivatalos honlapunkon keresztüli eladással, legalább a felvételre költött pénz visszajönne. Talán videók kiadásában is keressük majd a lehetőséget. Ebben a pillanatban nehéz bármit mondani, mert nem tudom, hogyan alakulnak a dolgaink, de minden lehetőséget érdemes megvizsgálni.

RockLine: Mi történt pontosan a régi szép 1987-es év február 13-án, pénteken?
Phil: Az egyik olyan nap volt, amikor minden balul sül el. Koncertünk volt Poole-ban, Dél-Angliában. Bepakoltunk a kisbuszunkba, és elindultunk Poole felé, de a basszusgitárosunk, Kev nélkül, mert ő aznap nem tudott szabadnapot kivenni a munkahelyén. Úgyhogy abban maradtunk, hogy Kev külön jön vonattal, és később csatlakozik hozzánk a bulira. Útközben megálltunk egy autópálya melletti étteremben ebédelni, és úgy alakult, hogy ott felejtettük a dobosunkat, Nigelt és a roadie-nkat, Simont. Ezt csak jó pár mérfölddel később vettük észre, már Poole felé tartva. Visszafordultunk az étteremhez, ahol Nigelt és Simont azon kaptuk, hogy épp stoppolnak Poole felé. Ez még a mobiltelefonok előtti korszak volt.
Amikor megérkeztünk Poole-ba, beálltunk és megcsináltuk a „soundcheck”-et, de Kev nélkül, aki még mindig nem futott be a vonattal. Kev végül megérkezett, de nagyon későn, mert a vonata alaposan késett. Komolyan aggódtunk, hogy oda sem ér.
A koncert elején, mielőtt ténylegesen elkezdtünk volna játszani, egy előre felvett billentyűs intró szólt volna. Paul véletlenül rossz gombot nyomott meg az intró elindításához, és így a megfelelő nyitózene helyett egy bossa nova ritmusú dobalap kezdett el bömbölni a fő hangosításból. Amikor a tömeg felé néztünk, savanyú, rosszalló pillantásokat és általános zavart láttunk, ha, ha!
A setlistben Nigelnek a „Trachery” alatt volt egy dobszólója, és miközben azt nyomta, Kev különösebb hezitálás nélkül kihasználta az alkalmat, hogy kiugorjon a mosdóba könnyíteni magán. Előtte még odakiabált Nigelnek, hogy amíg ő nincs ott, nyugodtan folytassa a szólót. Csakhogy amikor Kev vissza akart jönni a színpadra, kiderült, hogy a színpadra vezető ajtó kívülről automatikusan bezáródott. Kev dörömbölt az ajtón, hogy valaki engedje be a másik oldalról, de senki nem hallotta. Néhány percnyi dobszóló után Nigel lenyomta a záró átvezetést, amire a zenekar többi tagja beszállt a dalba. Szerencsére Kevnél rádiós adó volt, és az ajtón át hallotta a zenét, így a „Trachery” hátralévő részét el tudta játszani – kizárva, a színpadra vezető ajtó túloldalán. Amikor a dal véget ért, hallottuk, hogy dörömböl az ajtón, kinyitottuk, és Kev visszajött a színpadra. Mondanom sem kell, a végletekig ki volt akadva!
Ráadásul aznap este más nyomás is nehezedett a koncertünkre. Kev összejött egy új lánnyal, akinek láthatóan nem tetszett, hogy Kev a zenekarral járja az országot. Épp akkoriban kezdtek kinyílni előttünk az ajtók az áttöréshez: le volt kötve egy nagy koncertünk Belfastban (Észak-Írország), és rengeteg idő és pénz ment el a promóciójára. Na, és pont ezelőtt adott az új nője ultimátumot Kevnek: ha velünk megy Belfastba, szakít vele. Ez óriási nyomás volt Kevnek, és bár Belfastban Kev nélkül léptünk fel, egy beugró emberrel, aki csak azért szállt be, hogy a belfasti koncertet le tudjuk nyomni, ez nem oldotta meg a gondot, ami nyilvánvalóan Kev barátnőjében gyökerezett. Ez volt a zenekar szakadásának napja. A pooli koncert után beszéltünk erről, és Kev úgy döntött, kilép a zenekarból. Nigel, aki Kev testvére, nem sokkal később szintén úgy döntött, hogy kiszáll. Hiába találtunk helyettük különböző basszusgitárosokat és dobosokat, a kémia már nem volt ugyanaz, és elveszítettük a varázsunk egy részét. Minden tiszteletem azoké, akik Kev és Nigel helyére léptek, de hangsúlyoznom kell, hogy csak velük voltunk az az igazi banda, amely megteremtette és meghatározta az Elixir-hangzást. Szerencsére mire Norman 40. születésnapi buliján újra összefutottunk, Kev akkori nője már rég eltűnt a színről, így most mindannyiunknak remek felesége, illetve párja van, akik támogatnak minket abban, amit csinálunk.

RockLine: A „The Son Of Odin” fantasztikus kezdés volt. Aztán valahogy nem sikerült tőkét kovácsolnotok belőle. Mi vezetett ide, milyen körülmények miatt nem vált az Elixir nagyobb és ismertebb névvé a rock- és metalszcénában?
Phil: A legnagyobb akadály, ami visszafogta a további fejlődésünket ebbe az irányba, az volt, hogy nem sikerült lemezszerződést aláírnunk. Nekünk magunknak kellett a bankból felvenni a megtakarításainkat, hogy kiadhassuk a „The Son Of Odin”-t, és 2.000 példányban legyárthassuk. A debütáló lemezünk kiváló kritikákat kapott, és remekül fogyott. Az album szuperül ment olyan legendás londoni lemezboltokban, mint a Rock record shop és a Shades. Szintén nagyszerű visszajelzéseket kaptunk, miután ugyanabban az évben felléptünk a BBC Radio 1 Friday Rock Show című műsorában, és maga Ronnie James Dio is elismerően írt a „Trachery” kislemezünkről a Kerrang! magazinban. Úgyhogy akkoriban nagyon ígéretesnek tűntek a dolgok az Elixir számára. Szerintem ha akkor sikerül aláírnunk egy olyan kiadóval, amely világszerte terjeszt minket, sokkal nagyobb sikert értünk volna el. Minden jel mellettünk szólt, és azt mutatta, hogy jól csináljuk, amit csinálunk – csak az eszközök hiányoztak ahhoz, hogy a nevünkkel és a zenénkkel több emberhez eljussunk.

RockLine: Mi történt a zenekarral a kilencvenes években? Voltak a tagoknak más projektjeik?
Phil: Paul és Norms együtt nyomták a Beggars, Thieves and Madmen soraiban. Kev és Nigel úgy folytatták a pályafutásukat, hogy megalapították a Saratogát, én pedig a feleségemmel és a fiammal visszaköltöztem a szülővárosomba, ahol kocsmákban játszottam a Rough Diamond nevű blues rock bandában, amely kizárólag feldolgozásokat játszott. Többek között Free- és Bad Company-feldolgozásokat is. Közben saját dalokat is írtam Mike Emsonnal, aki a Rough Diamond billentyűse és gitárosa volt. Felkértük Pault, hogy énekeljen fel néhány dalt. Ezt csináltam egészen addig, amíg a Cult Metal Classics kiadó meg nem keresett azzal, hogy CD-n akarja kiadni a „The Son Of Odin”-t.

RockLine: Mik a fő különbségek egy Elixir-koncert között a nyolcvanas években és ma?
Phil: Hát, nagyon hiányoznak a pirotechnikai effektek, de az egészségügyi és biztonsági előírások miatt nem használhatjuk őket. Egyébként szerintem nem sokat változtunk. Ha felmész a honlapunkra, és rákattintasz a „media” rovatra, összehasonlíthatod a mostani videókat az 1986-os felvételekkel, amelyeken a „Pandora’s Box” és a „Son Of Odin” megy. Egy fiatal rajongónk a felvételek megnézése után azt mondta, hogy bár láthatóan öregebbek lettünk, a színpadon még mindig pontosan ugyanazokat a mozdulatokat használjuk, mint régen. Szerintem élőben nem sokat változtunk az évek alatt, kivéve, hogy kevesebb a hajunk és több a kilónk.

RockLine: Tervez az Elixir a közeljövőben európai turnét?
Phil: Nagyon szeretnénk többet játszani Európában, de nincs „tour” menedzserünk, aki ebben segítene, és nem is ismerjük eléggé azokat a jó helyeket, ahol felléphetnénk. Azokra a kapcsolatokra és emberekre kell hagyatkoznunk, akikkel összefutunk, és akik beajánlanak minket a saját országuk koncertszervezőinek. Imádunk fesztiválokon játszani, mint például a Play It Loud! (2008), és mindig nagyon szívesen lépünk fel olyan országokban, ahol még sosem játszottunk. És ha bármelyik szervező Szlovéniában vagy bárhol máshol olvassa ezeket a sorokat, és el szeretné hívni az Elixirt a saját országába, kérem, keressen meg a hivatalos honlapunkon keresztül.

RockLine: Rövid távú tervek az Elixir jövőjére?
Phil: Jelenleg minél többet szeretnénk koncertezni, és minél több zenét felvenni, mielőtt a körülmények megálljt parancsolnak. Tudjuk, hogy kaptunk egy második esélyt, ezért ki akarjuk hozni belőle a maximumot, és közben végig élvezni, amit csinálunk.

RockLine: Phil, köszönjük, hogy szántál ránk az értékes idődből, és válaszoltál a kérdéseinkre. Van még esetleg üzeneted az olvasóinknak?
Phil: Azoknak, akik ismeritek az Elixirt, azt üzenem, hogy szeretnénk egyszer nektek Szlovéniában is játszani. Akik pedig nem ismerik az Elixirt, azokat arra biztatom, hogy látogassatok el a honlapunkra, és nézzetek körül: www.coldtown.com/elixir, vagy keressetek meg minket a MySpace-oldalunkon: www.myspace.com/officialelixir . Én is köszönöm neked az interjút!

RockLine: Szia, Phil! Hogy vagytok, srácok?
Phil: Mindannyian nagyon jól, köszönjük!

RockLine: Most tértetek vissza az olaszországi II. Play It Loud fesztiválról (a RockLine beszámolója ITT). Milyen benyomásokkal jöttetek haza?
Phil: Remekül éreztük magunkat. A fesztivál nagyon jól meg volt szervezve, és rendkívül jól gondoskodtak rólunk – őszintén remélem, hogy a sörszámla nem lett túl borsos a szervezőknek!! Szépen megtelt a fesztivál, és a közönség fantasztikusan fogadott minket: már a beállás alatt a nevünket skandálták, és ezt végig is csinálták az egész műsorunk alatt. Annyira jól éreztük magunkat, hogy egyszer szívesen visszamennénk. A fesztiválon készült fotókat épp most töltöttem fel a honlapunkra: www.coldtown.com/elixir

RockLine: Az olaszországi koncertetek bombasztikus volt! Jó, hogy újra együtt vagytok. Most, hogy olyan bandák, mint az Elixir, a Cloven Hoof, a Diamond Head vagy a Tygers Of Pan Tang (amely 2008 áprilisában indítja turnéját) visszatértek a színtérre, szerinted manapság az NWOBHM feltámadásának vagyunk tanúi?
Phil: Úgy néz ki. Ami engem illet, Angliában szervezek egy fesztivált „British Steel Festival” néven, amely a 80-as évek NWOBHM-bandáit hozza reflektorfénybe. Négy bandát hívunk meg, hogy velünk együtt lépjenek fel, és a legutóbbin a Cloven Hoof és a Tygers of Pan Tang, valamint a Jaguar és a Chariot játszott. Manapság nehezebb jó koncerteket összehozni, mert sok klub, főleg Nagy-Britanniában, arra rendezkedett be, hogy folyamatosan tribute-zenekarok lépjenek fel, és nem nagyon érdekli őket, hogy saját anyagot játszó bandák jöjjenek. Ugyanakkor rengeteg remek fesztivál van Európában és a világ többi részén, és az olyan bandák, mint mi, imádnak ezeken játszani. Szerintem mindannyian hozzátesszük a magunkét, hogy megmutassuk a rockrajongók új generációjának, mit műveltünk a 80-as években.

RockLine: 2002-ben jelent meg a visszatérő albumotok, az „Idol”. Milyen körülmények vezettek oda, hogy meghozzátok a döntést, és több mint 10 év szünet után a zenekar végre újra stúdióba vonuljon? Szerinted Norman 40. születésnapi bulija 2001-ben új fejezetet nyitott az Elixir történetében, vagy hogy úgy mondjam: újjászületett az Elixir?
Phil: Igen, Norman születésnapi bulijával kezdődött az újjáéledésünk. Mindannyian ott voltunk, és mivel élő zenekarok is játszottak, már a buli előtt megbeszéltük, hogy felmegyünk a színpadra, és még egyszer eljátsszuk a „Treachery”-t. Olyan régen nem játszottam már a dalt, hogy aznap délután egy régi koncertfelvételt hallgattam, hogy gyakoroljak. A szalagon egy csomó olyan dalba futottam bele, mint a „The Idol” vagy a „Devil Rider”, és arra gondoltam, milyen kár, hogy ezeket sosem vettük fel rendesen egy albumra. A bulin megemlítettem a srácoknak, hogy van egy albumnyi régi anyagunk, amit sosem rögzítettünk, és mivel akkori szerzőtársammal, Mike Emsonnal volt egy digitális felvevőstúdiónk, felvetettem, hogy összejöhetnénk, és csak úgy magunknak felvehetnénk ezeket a dalokat. Aztán pár héttel Norman bulija után megkeresett a görög Cult Metal Classics kiadó, hogy CD-n akarják kiadni a „The Son of Odin” albumot. Azt hittem, egy 15 éves album senkit sem fog érdekelni, de Manos a kiadótól biztosított róla, hogy a lemez kultalbum lett, és nagy lesz rá az érdeklődés. Úgyhogy rábólintottunk a kiadásra, és egy hónap alatt elfogyott 1000 példány! A Cult Metal Classics ezután megkérdezte, van-e más anyagunk is, így az összes régi dal, amit magunknak vettünk fel, hirtelen megjelent „The Idol” címmel – bakeliten a Cult Metal Classicsnál, CD-n pedig a saját kiadásunkban. Aztán meghívtak minket főzenekarnak az athéni Heavy Metal Assault Festivalra, és mire észbe kaptunk, már megint koncerteztünk és lemezt vettünk fel!!

RockLine: Ugyanazt érzitek most a stúdióban vagy a színpadon, mint az NWOBHM aranykorában (a nyolcvanas években)?
Phil: Szerintem a színpadon ugyanolyan lelkesek vagyunk, csak most magabiztosabbak és lazábbak. A 80-as években nagyon profik akartunk lenni, és úgy éreztük, bizonyítanunk kell. Manapság csak azért megyünk ki, hogy jól érezzük magunkat, és szerintem ez játék közben az arcunkon is látszik. Ami a stúdiót illeti, ott is magabiztosabbak vagyunk ma már. Amikor kezdtünk, és amikor a „The Son of Odin”-t vettük fel, újoncok voltunk a stúdióban, és egy stúdió elég ijesztő hely tud lenni, ha nem igazodsz ki a felszerelésen. Ma már jobban értjük a felvételi folyamatot, így magabiztosabbak vagyunk abban, amit csinálunk.

RockLine: A „The Idol” nyilvánvalóan jó lökést adott, és inspirációt is jelentett, így 2007-ben kiadtátok legújabb stúdiós dobásotokat, a „Mindcreeper”-t. Leírnád a két album közötti különbségeket az ötletek (zenei értelemben), a dalírás és a felvételi folyamat tekintetében?
Phil: A legnagyobb különbség a „The Idol” és a „Mindcreeper” között az volt, hogy a „The Idol” dalait újra meg kellett tanulnunk, míg a „Mindcreeper” csupa új dalból állt, amelyeken dolgoztunk, és amelyeket folyamatosan csiszolgattunk. Olyan régen játszottuk a „The Idol” dalait, hogy már nem emlékeztünk rájuk, de szerencsére megvoltak a szalagok, amelyekről megtanulhattuk őket. Szinte olyan volt, mintha egy feldolgozásalbumot vettünk volna fel. Ki kellett sakkoznunk, mit is játszottunk annak idején. Néha viszont a kezünk ösztönösen eljátszott egy részt, amit addig hiába próbáltunk megtanulni – elég fura volt.
A „Mindcreeper” új dalain jó sokat dolgoztunk, így alaposan begyakorolva mentünk stúdióba. Kivéve a „Guiding Star”-t, amelyet nem akartam, hogy Kev és Nigel a felvétel előtt begyakoroljon. Annyira egyszerű dal, hogy attól tartottam, ha túl sokat próbálják, túlságosan megszokják, és túljátsszák a részeiket. Amikor megírtam, otthon felvettem róla egy demót, és lejátszottam a bandának, hogy biztos legyek benne, tetszik nekik, de aztán félretettem, hogy a stúdióban spontán játsszuk fel. Szerintem jól döntöttem, mert a basszus- és dobtémák, amelyeket Kev és Nigel a stúdióban kitalált, tökéletesen illenek a dalhoz.
A két album felvétele annyiban hasonlított, hogy egy hétvége alatt feljátszottuk a basszust és a dobokat, aztán számtalan alkalommal visszamentünk felvenni a gitárokat, az éneket és a kiegészítő részeket. Amikor a „The Son of Odin”-t vettük fel, 9 napot töltöttünk egyhuzamban a stúdióban, és folyamatosan az albumon dolgoztunk. Szóba került, hogy a következő albumnál talán megint így csinálnánk. Egy nagy, egyhuzamos felvételi szakasznak és a több hónapon át, darabonként történő rögzítésnek is megvannak az előnyei és a hátrányai.

RockLine: Sajnos a „Mindcreeper”-t még nem hallottam, de a „The Idol” – amúgy brilliáns album – alapján úgy gondolom, még rengeteg mindent tudtok adni a zene világának. A fenevad még mindig éhes. Mit tudsz mondani az új alkotói céljaitokról?
Phil: Köszönöm, örülök, hogy tetszett a „The Idol”, a „Mindcreeper” egy példánya pedig már úton van hozzád.
Amikor újra összeálltunk, az első célunk az volt, hogy egyszerűen élvezzük ezt a második esélyt. Az alkotói céljaink a következők voltak:
1. Rendbe tenni a második albumunkat – szerintem a „Lethal Potion” kiadás borzalmas volt, és köszönőviszonyban sem volt azzal, aminek a második albumunknak lennie kellett volna. Megszereztem az eredeti szalagokat, és a megfelelő keveréket digitálisan remastereltettem. Mind a 14 dal visszakerült a helyes sorrendbe, a megfelelő keveréssel és a megfelelő címen, „Sovereign Remedy”-ként.
2. Felvenni az összes megmaradt dalt a 80-as évekből – ebből lett végül a „The Idol” album.
3. Felvenni egy vadonatúj albumot – ebből lett végül a „Mindcreeper”.
Így elértük azokat az alkotói célokat, amelyeket akkor tűztünk ki, amikor újra együtt kezdtünk dolgozni.

RockLine: Mi tartott ilyen sokáig (5 év), hogy kiadjátok az új stúdióalbumot, a „Mindcreeper”-t?
Phil: Az idő és a pénz. Családunk van, és már nincs annyi időnk közösen dalokat írni és próbálni, mint régen. Ráadásul rengeteg pénzbe kerül stúdióba vonulni. Mivel családunk és otthonunk van, nincs sok saját pénzünk, amit a zenekarba fektethetnénk. Ezért a banda pénzét lemezeladásokból és koncertekből kell megkeresnünk, hogy a következő projektre fordíthassuk. Időbe telt, mire összejött a pénz, amit egy új felvételbe fektethettünk. Szeretném, ha a rajongóink tudnák: a pénz, amit a zenekar keres, visszaáramlik a zenekar projektjeibe, magunknak nem fizetünk. Vagyis ha valaki megvesz egy CD-t vagy egy pólónkat, vagy jegyet vált a koncertünkre, azzal közvetlenül segít nekünk összegyűjteni a pénzt a következő felvételhez.

RockLine: Megerősítenéd, hogy a „The Idol” és a „Mindcreeper” közötti 4 évben a zenekar újra  megtalálta a belső egységét és stabilitását?
Phil: Szerintem újra együtt vagyunk, boldogabbak vagyunk, mint valaha, és ugyanolyan jól dolgozunk együtt, mint bármikor.
Idősebbek és bölcsebbek lettünk, és nem tudjuk, meddig csinálhatjuk még, de minden egyes lépést élvezni akarunk! Ha majd meghallgattad a „Mindcreeper”-t, remélem, egyetértesz majd abban, hogy az új albumunk ugyanolyan jó, mint bármi, amit korábban csináltunk.

RockLine: Akkor számíthatunk rá, hogy már egy-két éven belül új album jelenik meg?
Phil: Dolgozunk az új anyagon. Csakhogy amikor hazajöttünk a Play It Loudról, megkerestük a kiadónkat, a Majestic Rockot, hogy küldjenek még lemezt, mert Olaszországban néhány albumunk elfogyott. Akkor derült ki, hogy a Majestic bedőlt. Ez nekünk rossz hír, mert egy fillér jogdíjat sem kaptunk a lemezeinkért, és most kiadó nélkül maradtunk. Vagyis a közeljövőben nem lesz pénzünk új albumot felvenni, hacsak nem olvassa ezt egy kiadó, amelyik hajlandó beküldeni minket a stúdióba! A 80-as években is megküzdöttünk a nehézségekkel, amikor senki sem akart leszerződtetni, és mindig kikeveredtünk belőle, úgyhogy meglátjuk, mi lesz most. Úgy tűnik, a letöltések korában még a nagy kiadóknak is nehéz talpon maradni, úgyhogy lehet, hogy egy új album helyett más megoldásokban kell gondolkodnunk. Ha összejön a pénz az új dalok felvételére, kiadhatjuk őket csak letölthető formában, és ha mi magunk áruljuk a honlapunkon, legalább visszajön a befektetett pénz.
De az is lehet, hogy videókkal jelentkezünk. Nem tudom, hogyan alakulnak a dolgaink, de minden lehetőséget érdemes végiggondolni.

RockLine: Mi történt pontosan 1987. február 13-án, azon a bizonyos pénteken?
Phil: Az egyike volt azoknak a napoknak, amikor minden balul sül el! Poole-ban játszottunk, ez Dél-Angliában van. Bepakoltunk a furgonba és elindultunk, de Kev, a basszusgitárosunk nélkül, mert ő nem tudott szabadnapot kivenni a munkahelyén, így megbeszéltük, hogy vonattal jön utánunk, és majd ott találkozunk. Útközben megálltunk ebédelni egy autópálya-pihenőnél, és valahogy sikerült ott hagynunk Nigelt, a dobosunkat, meg Simont, a roadie-nkat! Csak jó pár mérfölddel később vettük észre, hogy nincsenek velünk! Visszafordultunk a pihenőhöz, és ott találtuk őket, ahogy épp stoppal próbálnak lejutni Poole-ba! Akkoriban még nem volt mobiltelefon, úgyhogy fogalmuk sem volt, mi történt, amikor visszamentek a furgonhoz, és hűlt helyét találták!
Mire odaértünk, felállítottuk a cuccot és lehangoltunk, de Kev nélkül, aki vonattal még mindig nem érkezett meg. Végül irgalmatlanul későn futott be, mert a vonata csúnyán késett. Addigra mindannyian feszültek és idegesek voltunk, azt hittük, már nem ér oda.
Aztán jött az intró – volt egy billentyűnk, azzal indítottuk az intrót, mielőtt belecsaptunk volna. Paul lenyomta a gombot, és véletlenül elindította a beépített dobgépet, ami egy hangos bossa nova ritmust kezdett nyomni a hangosításon keresztül!! Látni kellett volna a közönség értetlen arcát – ha ha!
A koncert közben Nigel épp dobszólót játszott a „Treachery”-ben, Kev pedig már nagyon ki kellett, hogy menjen vécére. Odakiabált Nigelnek, hogy csak nyomja tovább, amíg ő elintézi a dolgát, de ahogy lelépett a színpadról, a színpad oldala és a mosdó közötti belső ajtó becsapódott és bezáródott mögötte! Kev dörömbölt, hogy engedjék vissza, de senki sem hallotta! Végül Nigel, miután percekig szólózott, rákezdett a dobpergésre, hogy visszavezessen minket a dalba. Szerencsére Kev vezeték nélküli adót használt, és az ajtón keresztül is hallotta, mi szól, úgyhogy a dal hátralévő részét kint játszotta el! Amikor a szám véget ért, hallottuk, ahogy dörömböl és kiabál az ajtónál, úgyhogy kinyitottuk, ő pedig kissé megszeppenve visszajött a színpadra!
Ráadásul a koncert előtt már egy ideje lappangott a feszültség, mert Kevnek új barátnője volt, akinek nem nagyon tetszett, hogy Kev elmegy a bandával. Épp leszerveztünk egy nagy koncertet Belfastba, Észak-Írországba, rengeteg promóciót toltunk bele, amikor Kev új nője ultimátumot adott neki: ha velünk megy Belfastba, szakít vele. Ez óriási nyomást tett rá, és bár megegyeztünk, hogy beugró basszusgitárossal megyünk Belfastba, a probléma gyökerét, vagyis a nőt, ez nem oldotta meg. A súrlódások már addig is megvoltak, a koncert után pedig összevesztünk ezen, és Kev úgy döntött, kilép a zenekarból. Nigel, a dobosunk, aki a testvére, végül vele tartott, így azon a napon szakadt ketté a banda. Bár találtunk helyettük basszusgitárosokat és dobosokat, a kémia már nem volt ugyanaz, és elveszett valami a varázsunkból. Nem akarom megbántani azokat, akik beálltak, de mi voltunk azok, akik megteremtettük az Elixir hangzását, és egymással működünk a legjobban. Szerencsére Kev nője már rég eltűnt a színről, mire Norman születésnapi buliján újra összefutottunk, és ma már mindannyiunknak remek felesége vagy párja van, akik támogatnak abban, amit csinálunk.

RockLine: A „The Son Of Odin” fantasztikus kezdés volt a zenekar számára a nyolcvanas években. Úgy tűnt, az Elixirrel új heavy metal csillag született. Aztán mégsem sikerült nagyobb elismerést kivívnotok és igazán nagy névvé válnotok. Hogy látod ezt? Voltak különleges körülmények, amelyek megakadályozták, hogy az Elixir nagyobbat törjön át a világ heavy metal színterén?
Phil: Szerintem az fogott vissza minket a legjobban, hogy nem tudtunk kiadóhoz szerződni. Bankkölcsönt kellett felvennünk, hogy a „The Son of Odin”-t a saját kiadónkon jelentessük meg, 2000 példányban nyomtuk. A debütáló album remek kritikákat kapott, és ahol árulták, például a legendás londoni rocklemezboltban, a Shadesben, ott nagyon jól is fogyott. Ugyanabban az évben a BBC Radio 1 Friday Rock Show-jában is felléptünk egy sessionnel, ami szintén jó visszhangot kapott, sőt maga Ronnie James Dio is jó kritikát írt a „Treachery” kislemezünkről a Kerrang! magazinban, úgyhogy jól álltak a dolgaink. Szerintem ha leszerződtet minket egy kiadó, amelyik világszerte terjeszt, sokkal sikeresebbek lettünk volna. Minden jel arra mutatott, hogy értékelik, amit csinálunk, csak eszközeink nem voltak ahhoz, hogy sokkal több emberhez eljussunk.

RockLine: Mi történt a zenekarral a kilencvenes években? Más zenei projektekben is benne voltatok?
Phil: Paul és Norms együtt zenéltek egy Beggars, Thieves and Madmen nevű formációban. Kev és Nigel megalapították a Saratoga nevű bandát, én pedig a feleségemmel és a kisfiammal visszaköltöztem a szülővárosomba, és kocsmákban játszottam egy Rough Diamond nevű blues-rock feldolgozászenekarral, olyan bandáktól toltunk dalokat, mint a Free vagy a Bad Company. Közben ugyanebben a stílusban saját dalokat is írtam Mike Emsonnal, aki billentyűs-gitáros volt abban a zenekarban. Pault is meghívtuk, hogy énekeljen fel néhány dalt, és ezzel foglalkoztam egészen addig, amíg a Cult Metal Classics meg nem keresett, hogy kiadnák CD-n a „The Son of Odin”-t.

RockLine: Mik a fő különbségek a mostani színpadi fellépéseitek és a nyolcvanas évekbeli koncertjeitek között?
Phil: Hát, nagyon hiányzik a pirotechnika, de a mai munka- és balesetvédelmi előírások miatt nem használhatjuk!! Ettől eltekintve szerintem nem sokat változtunk. Ha felnézel a honlapunk média oldalára: www.coldtown.com/elixir, ott találsz friss videókat, meg a „Pandora’s Box” és a „Son of Odin” klipjeit 1986-ból. Egy fiatal rajongó azt mondta, hogy bár kicsit idősebbnek nézünk ki, ugyanazokat a mozdulatokat nyomjuk a színpadon, mint akkoriban! Szerintem élőben sem vagyunk most sokkal mások, mint akkor, csak kevesebb a hajunk és több a kilónk!!

RockLine: Terveztek európai turnét a közeljövőben?
Phil: Nagyon szeretnénk többet turnézni Európában, de nincs turnémenedzserünk, aki segítene ebben, és nem ismerjük az összes jó helyet, ahol játszani lehetne. Kapcsolatokra kell hagyatkoznunk, meg olyan emberekre, akikkel találkozunk, és beajánlanak minket a saját országuk szervezőinek. Imádunk fesztiválokon játszani, mint például a Play It Loud, és mindig érdekel minket, hogy olyan országokban is felléphessünk, ahol még nem jártunk. Úgyhogy ha bármelyik szervező Szlovéniában vagy bárhol máshol olvassa ezt, és szeretné elhozni az Elixirt az országába, keressen meg a zenekar honlapján keresztül.

RockLine: Milyen további céljai vannak a zenekarnak?
Phil: Most, hogy elértük azokat a célokat, amelyeket az újraalakuláskor kitűztünk, az a terv, hogy minél több koncertet adjunk és minél több anyagot rögzítsünk, mielőtt a körülmények megállásra kényszerítenek. Tudjuk, hogy kaptunk egy második esélyt, és ki akarjuk hozni belőle a maximumot, közben pedig jól érezni magunkat, mielőtt abba kell hagynunk.

RockLine: Köszönjük, hogy időt szakítottál a kérdéseinkre. Üzensz valamit az olvasóinknak?
Phil: Azoknak, akik ismernek minket: nagyon szeretnénk egyszer eljönni Szlovéniába, hogy játsszunk nektek. Akik pedig nem ismernek, nézzenek fel a honlapunkra: www.coldtown.com/elixir vagy ugorjanak be a myspace-oldalunkra: www.myspace.com/officialelixir
Köszönjük az interjút!

Képgaléria