Helyszín: Bécs (Wien) / Szene / Ausztria
Dátum: 2019. szeptember 30., hétfő
Az amerikai progresszívok, a Between The Buried And Me számára végre eljött az idő, hogy főzenekarként, hosszabb műsorral mutatkozzanak be. Az ötös ezúttal nagyot kockáztatott, és előzenekarok nélkül vágott neki a turnénak. Bejelentették, hogy két szettet játszanak, és minden albumukról előkerülnek dalok. Egy rajongónak ez kötelező program volt, és főleg a zenéjük intenzitását tekintve felejthetetlen estét ígért.
A koncertnek a Szene adott otthont, amely kisebb, mint a jól ismert Arena. Egy olyan zenekar viszont, mint a Between The Buried And Me, nem igazán tud megtölteni egy ezerfős tömegre méretezett termet, hiszen maga a zene sem a tömegeknek készül. A látogatottság tisztességes volt: a terem rendesen megtelt, de zsúfolásig azért nem.
Negyed kilenckor lépett színpadra a Between The Buried And Me, és elég logikus módon az Astral Bodyval kezdett a Parallax II: Future Sequence albumról. Jó nyitódal, amely ugyan kicsit rövidebb az átlagos BTBAM-szerzeményeknél, bemelegítésnek viszont tökéletes, és már ez is megmutatja, milyen ügyes zenészek a srácok. Az átkötés a Lay Your Ghosts to Rest című dalba azonban pontosan az, amire egy BTBAM-rajongó vágyik. A hosszabb, komplex és kaotikus dal tipikus BTBAM-módra tele van kiszámíthatatlan fordulatokkal. Főleg pedig azt mutatja meg, mennyire intenzív tud lenni a BTBAM, amely egyetlen dalba egész sor zenei műfajt képes belezsúfolni.
Ezután ugrás következett valami jóval régebbibe: elhangzott a 2005-ben megjelent Alaska címadó dala. A BTBAM akkoriban még formálódott: megvoltak a kaotikus hardcore elemei, de a progresszívebb irány felé húzás már egyértelmű volt. A kaotikus hardcore még inkább előtérbe került a More of Myself to Kill című dallal, amely a 2002-es, saját címet viselő bemutatkozó lemezre került fel, maga a dal viszont – ahogy Tommy Rogers énekes elárulta – majdnem 20 éves. Ez tehát egészen más képet mutatott a BTBAM-ről, mint amilyennek ma ismerjük őket. A zenekar modernebb arcát rögtön a következő dallal, a Coma Ecliptic (2015) albumról származó The Coma Machine-nel villantották fel. Ismét a nyugodt és az agresszív részek keveréke, de a gitárok már nem a káosz felé visznek, és több a dallam is. Aztán újra visszatértek a kaotikus korszakba a Silent Circus (2003) lemezen szereplő Mordecaijal, amelyben a zenekar már valamivel több énekelhetőséget, főleg pedig Paul Waggoner gitáros révén több dallamot mutatott.
Az első felvonást a The Great Misdirect album két dalával zárták. A lemez a Colors (2007) receptjét vitte tovább, amely máig a zenekar legfőbb mérföldköve, sőt a mai progresszív metalé is. A nyugodtabb hangvételű Mirrorsból a BTBAM átváltott az Obfuscationbe, aminek főleg az újabb rajongók örültek. Ezzel véget is ért a koncert első része; a BTBAM az eljátszottakkal bebizonyította, hogy a formája nem hanyatlik, így a második rész kilátásai több mint jók voltak.
A BTBAM összeszokottsága továbbra is a csúcson van, a tagok remekül össze vannak hangolódva. A billentyűkért is felelős Tommy Rogers a hörgés és a tiszta ének kombinációjával a zenéjük sokrétűségét akarta érzékeltetni. Paul Waggoner gitáros szólók tengerét sorakoztatta fel, mégsem érződött túlzásnak. A dallamainak van értelmük, és nem hatnak erőltetettnek. A másik oldalon Dustie Warring adott remek ritmikai alapot, aki egy-egy szólót is eljátszott. Főleg pedig a basszusgitárossal és a dobossal való kiváló összhang volt szembetűnő. Dan Briggs a kiemelkedő basszusfutamok mellett időnként a billentyűkön is hozzátett egy újabb árnyalatot. Blake Richardson dobos ma az egyik legismertebb név a progresszív metalban. Ritmikailag rendkívül felkészült, a gyors részekkel sincs gondja, így a blastbeatek elég rendszeresen előkerülnek.
A második részt a zenekar nyugodtan kezdte a The Black Boxszal, amely átment az agresszív Telosba. Ismét a Parallax album került fókuszba, amellyel a zenekar nagyobb közönséget ért el, mivel a neves Metal Blade kiadónál jelent meg. A Telosszal a BTBAM moshpitbe hajtotta a közönséget. Az első sorokban jó néhányan lökdösődni kezdtek a brutális zenére, míg végül le nem csillapodtak a kedélyek, ami várható is volt. A zenekarról ugyanakkor köztudott, hogy szereti borzolni az idegeket. A Telost a Bloomba vezették át, ahol még surf rock elemeket is felvillantanak. Újabb váratlan fordulat – itt el kell ismerni, hogy a BTBAM tagjai a szakmájuk mesterei, és zeneileg is rendkívül tájékozottak.
A második szettben a BTBAM inkább az újabb anyagra helyezte a hangsúlyt. Az aktuális Automata albumra is kitértek, amelyet gyakorlatilag a lényegére sűrítettek. Elhangzott ugyanis a komplex és hosszú The Proverbial Below, amelyet a Voice of Trespassba kötöttek át – ez a zenekar egyik legmerészebb dala az utóbbi évekből, hiszen a BTBAM a swing elemeit ötvözi benne a saját stílusával. Mindenképp újabb telitalálat, amely gyorsan a koncert csúcspontjává vált. Ezzel azonban még nem volt vége, pedig a zenekar már majdnem két órája játszott.
Rövid szünet után a BTBAM ráadással tért vissza, amelyre a Selkies: The Endless Obsession került az Alaska albumról. Ez a zenekar egyik legismertebb, progresszív beállítottságú dala, amely főleg a végén tűnik ki Paul Waggoner remek szólózásával. A legjobbat persze a végére tartogatták. A legendás Colors albumról addig még semmi nem hangzott el, de a végén csak előkerült róla a White Walls, amely ugyan hosszú dal, de a zenekar számos jellegzetes elemét magában hordozza: van benne agresszió, álmodozás, kiszámíthatatlanság, a végén pedig egy fantasztikus szóló, amellyel a Waggoner/Warring gitárduó lezárta a több mint kétórás műsort.
A Between The Buried And Me több mint kétórás műsorral remekül átfogta a teljes pályafutását, közben pedig hihetetlen összeszokottságról és extrém kondícióról tett tanúbizonyságot. A zenekar a koncerttel a rajongók megannyi kívánságát teljesítette, és ezzel azt is megmutatta, hogy más zenekaroknak is jó példával szolgálhat.
szerző: Primož Novak
fotók: Aleš Podbrežnik
