Duran Duran és a „Paper Gods” Zágrábban (2017)

0 27

Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Zágráb / ŠRC Šalata / Horvátország
A koncert dátuma: 2017. 08. 29.
Látogatók száma: 5500
Jegyár: 250,00HRK (parter) / 280,00HRK (tribün) / 290,00HRK (fan pit)

A Duran Duran ma a new wave, az újromantika és a nyolcvanas évek mainstream zenéjének legendái közé tartozik. A nyolcvanas évek popgenerációjának nagy hírnökei. A nyolcvanas években több mint 100 millió eladott lemezzel a hátuk mögött ezek az art- és pop-rock stílusművészek nem pusztán kiváló saját szerzeményekkel cementálták be a hitelességüket, hanem újításaikkal gyökeresen befolyásolták a zenei produkció fejlődését is. Ez pedig főként kereskedelmi értelemben még jobban elmélyítette és kiszélesítette a glamúr megítélését és használatát a zenei showbiznisz világában.  

Visszatért a nyolcvanas évek nosztalgiája. Ismét a szlovén tájak közelébe: a horvát fővárosba, Zágrábba, ahol a Duran Duran először 2001-ben lépett fel. Ezúttal a Šalata sport- és rekreációs központban szálltak meg, és a helyszínt teljesen kiárusították.  Már jóval a koncert előtt tömegek áramlottak minden irányból a helyszínre, a nyüzsgés pedig a lelkesedés hullámán percről percre nőtt, ahogy a feszültség is, amelyet a koncertkezdés várása okozta adrenalinlöket szított. A Duran Duran annak a generációnak a zenekara, amely tinikorát a nyolcvanas években élte. Ők ma már az ötvenes évekhez közelítő hölgyek és urak. De hát ne mondja nekem senki, hogy ezek a hölgyek Zágrábban nem változtak ismét visító kislányokká közel két órára: felidézték a Bravo magazinból kivágott falipostereiket, amelyekről órákon át epekedve bámulták a fehér lovon érkező hercegeiket.  És a mai urak a koncerten? Ők a maguk részéről megint igazi kakasokká változtak, akik a Duran Duran nyolcvanas évekbeli berobbanásakor ismerték meg először, mi fán terem a hajzselé, a festék és a frizura tartósításának meg formázásának egyéb kellékei. Akkoriban ugyanis mindenki a saját Simon Le Bonja vagy John Taylorja akart lenni,…. Ahhh, emlékek, édes emlékek….

A zenekar csaknem két éve adta ki új stúdióalbumát „Paper Gods” címmel, és a zágrábi állomásig már intenzíven bemutatta a világ koncerthelyszínein. Csak Észak-Amerikába két év alatt háromszor, három külön turnéra látogattak el. A zágrábi fellépés tehát a turné egyik utolsó állomása, utána már csak az olaszországi Treviso és az írországi Dublin következik, valamint két szingapúri koncert a távoli Ázsiában.

A „Paper Gods” erős album, nem annyira „hagyományos” hangzású, mint az ezredforduló utáni munkák közül az „All You Need is Now” (2011) és az „Astronaut” (2004). Ismét valamivel több popérzékenységgel és ennek megfelelően hangsúlyosabb, bár a Duran Duran esetében már régóta bevett táncritmikus lendülettel dolgozik. Szerencsére nem újabb kereskedelmi bukásról van szó, amilyenből a Duran Duran pályáján néhány album kapcsán bőven akadt. A többség persze így is kizárólag a nyolcvanas évek felejthetetlen slágerparádéja miatt gyűlt össze ezen a koncerten, azokért a dalokért, amelyeket a zenekar első három stúdióalbuma tartalmaz.

Végre! Egy helyszín, ahol (teltház esetén) normál esetben (a tribün és az állóhelyek együtt) úgy 5.500 ember fér el, és szabadon élvezheti a koncertet, (klausztrofób) szorongás és levegő utáni kapkodás nélkül. Öt évvel ezelőtt a Križankében, amikor a akkori Duran Duran-koncerten több mint 4.000 ember zsúfolódott össze, a zsúfoltság elvette az esemény ízét. A koncertprodukció is, amely a Duran Duran esetében igen igényes, ezúttal jóval nagyobb hangsúlyt kapott, mint évekkel ezelőtt a Križankében, pedig az a ljubljanai koncert is nagyon szép és nagyon jó volt. Most optimálisak voltak a körülmények, így a koncert összességében kiváló lett. A zenekar a Ljubljanában öt éve látottal gyakorlatilag azonos felállásban lépett színpadra, azzal a különbséggel, hogy erre a turnéra nem egy, hanem két kísérő énekesnőt hoztak magukkal. A szokásos kvartett, vagyis John Taylor (basszusgitár), Roger Taylor (dob), Nick Rhodes (billentyűk) és Simon Le Bon (ének) mellett a színpadon ott voltak a további tagok is: a zenekar sokéves turnétagjai, Dominic Brown gitáron, valamint Simon Willescroft szaxofonon és ütőhangszereken, a kísérő énekesnői posztot pedig Anna Ross és Jessie Wagner töltötte be.

A hangzástól a rendkívül vibráló hangulatokig, a háttérben pörgő vetítések valódi atmoszférikus erejéig, az intenzív színpadi világítás számtalan színátmenetéig: minden a helyén volt. A mohóság és a hipnotikus hatás átvette az uralmat a helyszín felett. A zenekar, amely ezen az estén remek kedvében volt, előadói szempontból is kiváló showt tett le az asztalra. Ezt percről percre fokozta, a látványosság a ráadásban érte el csúcspontját, a két „Rio”-klasszikus, a Save A Prayer és a záró Rio kombinációjával. A koncert előtt az örök szkeptikusok körében egyetlen kérdés fogalmazódott meg. Milyen énekhangi formában van Le Bon? Az énekes a színpadra lépve rögtön elűzte a hitetlenkedő gondolatokat. Le Bon kiváló vokális teljesítményt nyújtott, amelyet végig fokozott, és a koncert zárószakaszában sem fogyott el a szuszból. Kifejezetten érzékeny oldalát is megmutatta az olyan számokban, mint a Save a Prayer, amelyet a Universe Alone balladai előjátékával kapcsoltak össze. A Le Bont támogató vokális harmóniákat a zenészek nagy stílusban oldották meg, a karizmatikus énekes fő támaszát azonban a két kísérő énekesnő adta. Egyben igazán szexi énekesnők is!

A zenekar a színpadon dinamikus és ugrabugráló. Ez az energia és a magas oktánszámú „beat”, amelyet John Taylor mester fantasztikus basszusvonalai támogatnak, automatikusan táncra hív, a közönség pedig természetesen mennydörgő hangon énekelte is a verseket. Főként az első sorok, vagyis a fan pit idézte sokszor a nyolcvanas éveket, amikor a zenekar népszerűsége a hírhedt Beatle-manival vetekedett. A tömegen át a koncert alatt nemegyszer hasítottak végig átható lányvisítások, olykor a delírium és a hisztéria határán.

A zenekar az első részben az új Paper Gods nyitány után hamar áttért az ismert klasszikusokra, az egész Šalata pedig először a Wild Boys alatt lendült a magasba, amelyet a Hungry Like the Wolf követett, majd a Bond-dal, az A View to a Kill. A repertoárból nem hiányzott a kiváló art-csemege, a Come Undone sem, a kilencvenes években született egyik legerősebb szerzemény, amely bármely pillanatban felveszi a versenyt a zenekar híres nyolcvanas évekbeli pályájának bármelyik pillanatával.  A koncert középső része az új album népszerűsítésére szolgált, ezért a fiúk visszatértek hozzá. Ezután a repertoár egyik legszebb meglepetése következett. A „Rio” elfeledett és kiváló dala, a Hold Back The Rain. Valóban briliáns szerzemény, erős dal, amelyben először hallhatóan Domnic gitárja is belemélyedt a gitárfrázisokba. Domnic gitármester, és remekül viseli a nehezen megfogható elődje, Andy Taylor cipőjét. Ha korábban nem, a szabályos koncertrész záró szakaszában meggyőződhettünk erről, a Girls On Film alatt, amelyben kifinomult szólózással brillírozott. Egyébként a nyolcvanas évek popesztétikáját meghatározó hang és stílus születése. Nick Rhodes kifinomult szintetizátorai zizegtek, és hozták a nyolcvanas évek teljes elemi hangzásvilágát.

A fellépés minden másodperce a legapróbb részletekig kidolgozott. Minden a helyén volt. Simon Le Bon közönséggel folytatott kommunikációja is, ő a jövő évben tölti be a kerek hatvanat, elvesztette azt a kis pocakot, amellyel a Križankében kérkedett, ugyanakkor kifejezetten fiatalos külsőt őrzött meg, az energiája is ilyen, amit sugároz. A színpadon is úgy viselkedik, mint egykor (vagy mindig). A maga módján. Kacéran, csibészesen, de hihetetlenül fertőzően és persze stílusosan. A karcsú énekes tehát megőrizte azt a vonzó bájt, amelytől a nézőtéren ülő hölgyeknek ismét konkrétan remegett a térdük, elakadt a lélegzetük, és hevesen kalapált a szívük.

Nincs mit tenni. Szuper koncert egy szuper formában lévő zenekartól. Érezni, hogy a közel két év alatt lejátszott koncertek zöme a garancia arra a kiváló formára, amelyben a Duran Duran jelenleg a színpadon van. A zenekar már az új hit single, a Pressure Off után konfettivel árasztotta el a Šalatát, a koncert végén azonban, amikor a banda a híres Rióval száguldott, a torzított gitár alaposan vágott a hangképben, az ágyúk konfettilövéseivel pedig szó szerint elárasztották a helyszínt. Érdekes, hogy a zenekar a repertoárban teljesen elkerülte a klasszikus „Seven And The Ragged Tiger” albumot, amelyet sok rajongó a legkedvesebb Duran Duran-albumának tart. A (Reach Up for the) Sunrise közben beszőtték a New Moon On Monday sláger refrénjét, de aztán visszatértek az említett „Astronaut”-dal előadásának zárlatához. Éppen csak annyira, hogy alaposan megcsiklandozzák a közönséget. Hold ugyan ragyogott az égen, de kedd volt, nem hétfő, mindegy. Legalább a The Reflexnek szerepelnie kellett volna a setlistán. Ez az egyetlen apróbb kifogás a fellépéssel szemben, ez az ignorancia a „Seven And The Ragged Tiger” albummal szemben. Egyébként minden szempontból kiváló. A Duran Duran továbbra is a rock és a popesztétika kifinomult találkozásának fogalma, egy öntörvényű zenei artizmusban. Kiváló koncertélmény tehát. A zágrábi teltházas helyszín közönségét teljesen elbűvölték és megbabonázták!  

Setlista

1. Paper Gods
2. Wild Boys
3. Hungry Like the Wolf
4. A View to a Kill
5. Come Undone
6. Last Night in the City
7. What Are the Chances?
8. Notorious
9. Pressure Off
10. Hold Back the Rain
11. Ordinary World
12. I Don’t Want Your Love
13. (Reach Up for the) Sunrise (benne a New Moon on Monday egy részlete)
14. White Lines (Don’t Don’t Do It) (Grandmaster Melle Mel-feldolgozás)
15. Girls on Film (Segue Edit)
—ráadás—
16. Universe Alone/Save a Prayer
17. Rio

Képgaléria

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik