Dukes of the Orient: Freakshow
Kiadó: Frontiers Music Srl.
Megjelenés dátuma: 2020. 8. 7.
Producer: John Payne
Az album hossza: 60.20 perc
Stílus: Art Rock/Hard Rock
Értékelés: 7.0/10
Volt egyszer egy számítógépes játék, a Prince of Persia. Már Commodore 64-en is lehetett vele játszani, és akkor még a nyolcvanas évek elejét írtuk. Nos, most itt vannak a Dukes of the Orient is. Elég bugyuta név, nem? Főleg egy olyan zenekarnál, amely jókora mértékben az AOR-hagyományból, no meg a hetvenes évek progresszív rockjából táplálkozik. A dolog elhanyagolható lenne, ha nem szerepelne benne John Payne, az a fickó, aki valahogy átsegítette a nyolcvanas évek kultikus AOR-szenzációját, az Asiát a stílus kifejezett divatjamúlt időszakán, amikor a bolygón a grunge tarolt, később pedig az olyan zenekarok, mint a Staind és a Nickelback, majd a nu metal berobbanása váltották le. Ez az az időszak, amelyet az Asia sok ismerője még jobban szeret is bármelyiknél, amit a zenekar a nyolcvanas években csinált, amikor a jól ismert négy rocksztár-szupersztár építette. Payne ebben a tekintetben mindenképpen minden tiszteletet megérdemel, hiszen Downes soha nem hozott volna létre ilyen kiváló Asia-albumokat, mint a múlhatatlan stúdiógyöngyszemek: „Aqua”, „Aria”, „Arena”, „Aura” és „Silent Nation”.
Nos, a Dukes of the Orient nem az Asia, és Payne társa, azaz szoros munkatársa ebben a projektben, a kiváló amerikai billentyűs, Erik Norlander (Last In Line, Lana Lane Rocket Scientists) sem Geoff Downes (Yes). Mégis, minden, ami ma ebben a projektben összegyűlt, összekapcsolható Payne Asia utáni kreatív aurájával, amikor először megalapította a GPS-t, majd lassanként több inkarnáción keresztül, amelyekben megpróbálta megtartani az Asia nevet, végül mégiscsak megtalálta az utat a Dukes of the Orienthez. Payne-nel a „Freakshow”-n is megmaradt az Asiának az a szelleme, amely szerzői értelemben elválaszthatatlanul kötődik a zenekarban végzett munkájához. Egyszerűen így van. Payne igen különleges énekes, ezért nagyon gyorsan felismerhető, hiszen minden dalban intenzív vokális lenyomatot hagy maga után. Ez a dalszerzői stílusával is összefüggésbe hozható. A dalok helyenként automatikusan értelmes párhuzamokat vonnak az Asia kilencvenes évekbeli működésének korszakával, egészen a „Silent Nation” (2005) albumig.
Norlander egyébként kiváló zenész. Sokrétűen csiszolt billentyűs, aki a bevált, andalítóan dallamos, tömör szerkezetű dalok keretei közé ravaszul becsempész olyan trükköket is, amelyek a hetvenes évek progresszív rockjának örökségére mutatnak. Ebben az előre kiszámítható receptben is talál és kihasznál annyi teret, hogy megmutatkozzon rendkívüli zenei tehetsége, és ez az alapja annak, hogy a Dukes of the Orient zeneileg önálló egység. Ami igazán hiányzik erről a lemezről, az a gitár. A produkcióban és az aranzsmanokban a mindenütt jelen lévő billentyűs mester, Norlander elég jól elnyomja őket. Ugyanakkor az elődön, vagyis a 2018-as azonos című bemutatkozó albumon még öt különböző gitáros működött közre, köztük a The Aristocrats varázslója, Guthrie Govan, most viszont nincs ilyen. Ehhez hozzáteheted azt is, hogy Payne hangja az évek során elvékonyodott: amikor visszafogja, érezni, hogy kissé megkopott, a jellegzetes hangzásvilágának kialakításakor pedig orrhangúvá válik, és így veszít a kívánatos áthatóságából. Bár a dalok ügyesen megkomponáltak, az aranzsmanok szempontjából hitelesen állnak, és egyúttal kellemes, ötletekben gazdag változatosságot is elérnek, a hangzásban mégis sterilnek hatnak, hiányzik az összetevők közötti igazi összekötő kémia és a védjegyszerű varázs. A hangzásban túlságosan eluralkodnak a billentyűk és Payne, aki már nem hozza azt az énekesi frissességet, amely a korábbi albumokra volt jellemző, amelyeken énekelt, és amellyel olyan intenzíven felpezsdítette az egyes dalok atmoszférikus hatását és pompázatos mohóságát.
Egyenesen, köntörfalazás nélkül szólva: a „Freakshow” egyáltalán nem rossz album, de jó néhány fenntartással. Talán igazságtalanság vele szemben, hogy a minőség mércéjére teszik az Asia kiváló, a zenekar Payne-korszakában megjelent lemezeinek örökségével együtt, de akkor is. A Dukes of the Orient ma már minden, ami az Asiából megmaradt. Ezt annál könnyebb kimondani, mióta Downes kizárólag az aktuális Yes-felállással foglalkozik.
Elsősorban a dinamika növelése terén, a gitárok aranzsálásában, amelyek a „Freakshow” albumon túl gyakran hatnak alárendeltnek, és nem használják ki a hangzás kialakításában rendelkezésre álló teret, az album „befejezetlennek” hat, és azt az érzetet kelti, hogy szereplői ezúttal túl gyorsan elégedettek voltak az eredménnyel a stúdióban. Egy olyan projekt, amelyben van potenciál, és biztosan nem mondta ki a végső szót, de a 2018-as bemutatkozó album mindenképpen sokkal meggyőzőbb maradt.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. The Dukes Return
2. The Ice Is Thin
3. Freakshow
4. The Monitors
5. Man Of Machine
6. The Last Time Traveller
7. A Quest For Knowledge
8. The Great Brass Steam Engine
9. When Ravens Cry
10. Until Then
Felállás:
John Payne – ének, basszusgitár, gitár
Erik Norlander – billentyűk
Frank Klepacki – dob
Alex Garcia (Mayday Parade) – gitár
Eric Tewalt – szaxofon
