Dirkschneider és az Accept-klasszikusok új vihara Bécsben (2017)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Bécs / Szene / Ausztria
A koncert dátuma: 2017. 10. 27.
Látogatók száma: 350
Jegyár: 35,00€

Két éve annak, hogy a német U.D.O., amelyet a német metáltitán Accept legendás egykori frontembere, Udo Dirkschneider vezet, átnevezte magát Dirkschneiderre, és úgy döntött, hogy a jövőbeli koncerteken szigorúan csak Accept-anyagot játszik. Mást semmit, csak Accept-et. Az első turné már hihetetlen sikernek bizonyult, a Dirkschneider pedig a nagy érdeklődés (és a rengeteg teljesen teltházas helyszín) miatt egyre újabb koncertdátumokat jelentett be. 2016-ban és 2017-ben így már két koncertfelvétel is megjelent (a németországi Memmingenben és a csehországi Brnóban készült). 2017 a végéhez közeledik, a Dirkschneider pedig útnak indult utolsó Accept-turnéjára. Két Dirkschneider-koncertet is láttunk tavaly, az egyiket a Bang Your Head!!! fesztiválon, a másikat Brnóban, és ezek alapján úgy gondoltuk, hogy a Dirkschneider harmadszor is megér egy misét. Egyszerű okból: a koncertrepertoárt ugyanis a feje tetejére állították, és beletettek néhány olyan dalt, amelyet az Accept évek óta következetesen kihagy a koncertjeiből.

De haladjunk sorjában. A koncertet az osztrák Garagedays nyitotta, a tiroli Rattenbergből érkezett csapat. A 2005 óta működő banda rengeteg demófelvételt jelentett meg, valamint két stúdióalbumot is: a „Dark And Cold” (2011) és a „Passion of Dirt” (2014) címűt. A zenekar mindössze három koncertre ugrott be a Dirkschneider turnéján előzenekarként, a kultikus NWOBHM-metalosok, a Raven helyett, akik egyébként végigkísérik a Dirkschneidert ezen a turnén. Épp a bécsi koncert esett az egyik Raven nélküli dátumra. És bármennyire csorgott is a nyálunk a legendás Raven-riffekre, a Garagedays teljes szívvel beleállt, kiváló műsort adott, és mindent kihozott magából. Érezni, hogy a banda nagyon régóta játszik együtt, és szilárd a kötelék a tagok között. A zenekar persze egy egész zsák riffet szórt ránk, amelyek a tevton heavy metal egyfajta koszos adagját képviselték. Ez egyrészt az európai metal vívmányaiból merített, élen a régi hamburgi/bochumi bandák vonalával, jó néhány pillanatban pedig a Metallica és/vagy a Megadeth első albumaival kacérkodott nosztalgikusan. A banda nagyon erényesnek hatott. Összeszokott, kompakt, meggyőző. Főleg a csapat parancsnokának, az áthatolhatatlan szikladarabnak és oszlopnak, az énekes-gitáros Marc Kernnek köszönhetően, aki a határozott ritmikus frazeálás mellett torkos, dörgő hangjával gondoskodott a zenekar irányához illő, meggyőző vokális teljesítményről. Szép, magabiztos és lelkes. Egy banda, amely mindenben igazolta előzenekari szerepét.

Ezután kétórás Accept-zenei adag következett. Az új korszakban a Dirkschneider (és egyben az U.D.O.) soraiban egy csere történt: a finn gitáros, Kasperi Heikkinen helyét az amerikai Bill Hudson vette át, aki egyébként tapasztalatokban gazdag ember, hiszen korábban játszott a Trans Siberian Orchestrával, a Power Questtel, a Circle II Circle-lel és a Nightrage-dzsel, emellett a mai napig tagja a John Oliva’s Painnek is.

A kis Szene klub legfeljebb 500 embert fogad be. A közönség ennél kevesebb volt, nagyjából jó 300 látogató. Tekintve, hogy az osztrák közönség az ilyen koncerteken szinte közmondásosan gyengén jelenik meg, annál inkább megérte átélni a Dirkschneider fellépését, ráadásul teljesen klubhangulatban, közvetlen közelről (harmadik sor). Érdekességként hadd jegyezzem meg, hogy a Dirkschneider brnói koncertjét 2016 decemberében a lelátóról néztük. Az egy kosárlabdacsarnok közepén teljesen teltházas volt, 6.500 néző gyűlt össze a helyszínen. A Dirkschneider a setlisttel lepett meg Bécsben. Az olyan anyagra koncentrált, amelyet Udo Dirkschneider ugyan az Accept-tel vett fel, de a zenekarral való együttműködésének későbbi időszakában. Így rögtön az elején teljesen meglepte a közönséget, amikor a Dirkschneider belecsapott a „Death Row” albumról a The Beast Inside című bunkóba. Meglepetés meglepetést követett. Egyebek mellett nem kevesebb mint négy „Objection Overruled”-klasszikus szólalt meg (a Bulletproof, közvetlenül utána a Slaves To Metal, a koncert második felében pedig a remek, balladás Amamos la Vida és a címadó dal). A The Beast Inside mellett a Dirkschneider a „Death Row” másik dalát, a Stone Evilt is eljátszotta. A repertoárból nem maradt ki a Hard Attack sem, amely az Accept-rajongók által kissé utált „Predator” albumot nyitja, a banda pedig az „Eat the Heat” klasszikusát, az X-T-C-t sem hagyta ki (ezt a dalt az U.D.O. egykor réges-régen egy Accept-tribute-válogatásra vette fel). A meglepetéseknek azonban ezzel még korántsem lett vége. Az Accept-karrier egyik leghíresebb pillanatából, a „Balls To the Wall” albumról Udo két olyan dalt vett elő, amelyet koncerten mindig mindenki elnézett, a Love Childot és a Fight It Backet, aztán pedig valószínűleg senki sem merte elképzelni, hogy valaha élőben hallja a Can’t Stand the Night című dalt a kultikus „Breaker” albumról, az Aiming High mellett pedig a „Russian Roulette” albumról egy újabb kiváló setlist-meglepetést, az Another Second to Be-t.

Egyszóval sokk sokk hátán. Egészen a kötelező ráadásig, ahol a Dirkschneider a koncertet a hangulat abszolút csúcsára vitte, és sorra felvonultatta a kötelező Accept-kedvenceket. A ráadásban Udo szándékosan elnyújtotta a Princess of the Dawnt, a Metal Heartot és a Balls to the Wallt, hogy az utolsó atomnyi erőt is kisajtolja a közönségből, amely vadul énekelte a refréneket. A Fast As A Sharkban Udo rávette a közönséget, hogy maga énekelje el a dal nyitó részét.

Meg kell említeni, hogy Bill Hudson különösebb gond nélkül belebújt elődje cipőjébe, rögtön az elején lelőtte a két vezető szólót a The Beast Inside-ban és az Aiming Highban, a továbbiakban pedig teljesen egyenrangú tagként működött, Andrey Smirnovval egyenlően megosztva a dalokon belüli vezető szólókat. A hangzás parádés volt. Sven Dirkschneider pergődobja atomerővel szólt, Fitty Weinhold basszusvonalai intenzíven markoltak, miközben a színpadi mozgásával kissé Matt Sinnerre emlékeztető fickó vadul tépte a basszusgitárját. A basszus valóban teljes vehemenciával tartotta a gitárriffek vázát. Persze minden szem a legendás énekesre szegeződött, az örökké „zsémbes” arcú, hihetetlenül karizmatikus fickóra, vagyis Udo Dirkschneiderre. Ő újfent bebizonyította, hogy hangjából egy szemernyit sem veszített a híres, sivító-magas, torkos jellegből, amellyel néhányszor megrázta a Szene alapjait, és amellyel felejthetetlen bélyeget nyomott a klasszikus Accept-albumokra, és így közvetve a metal világtérképének egész arculatára. Ezen a koncerten is megmutatta, hogy még mindig nagyon kiválóan énekel, a hangja pedig úgy bizony, 65 évesen is konzerváltnak, frissnek, erőteljesnek és tekintélyt parancsolónak hat. Ilyen teljesítménnyel az összes Accept-klasszikus is magabiztosan szól, amelyeket a zenekar a koncertjein játszik. A legendás énekesnek tehát nem fogy ki a dinamitból. Amit hallottunk és láttunk, az alapján az Accept-klasszikusok a Dirkschneider kezében még meggyőzőbbek, mint a mai Accept koncertrepertoárjában. Egyszerű: az ének dönt. Udo pedig ebben még mindig az első számú Accept-torok, bár nem az Accept-ben énekel. Úgy tűnik, ez örökre így marad. A hangjával még mindig olyan magasságokat ér el, amelyeket az Accept jelenlegi énekese, Mark Tornillo egyszerűen nem tud, és ez Udo híres hangszínével együtt bőven kárpótol.

Az új koncertshow kiválóan kidolgozott volt. Fékek nélkül, csak teljes erőbedobással. Áthatolhatatlan! Egy koncert, amely duzzad a tevton iskola klasszikus heavy metaljától! Kaland az Accept úttörő nyomdokain, amelyre a teljes élvezetért érkezel, és azt bőségesen meg is kapod. A turné után a Dirkschneider visszaváltozik U.D.O.-vá, és így folytatja a pályafutását. Új stúdióalbumot is bejelentettek már. De mint mindig, az U.D.O. a koncertjein most is komoly adag Accept-kedvencet játszik. Érdekes lesz látni, átnevezik-e magukat még valaha Dirkschneiderre, hogy megtegyék a díszkört a tisztavérű Accept-klasszikusok repertoárjával.