Kiadó: Silver Lining Music
Megjelenés dátuma: 2019. 05. 24.
Producer: Rasmus Bom Andersen
Album hossza: 50.00 perc
Műfaj: Heavy Metal
Értékelés: 9.0 / 10
Diamond Head. Egy újabb zenekar viharos történettel, és egy újabb banda, amely a nyolcvanas években a klasszikus N.W.O.B.H.M.-korszakban megjelent legendás debütalbumával, a „Lightning To The Nations”-szel jelentősen hozzájárult a thrash metal világméretű térhódításához, ami az utóbbi években új tavaszt él. A Diamond Headben ma a gitáros Brian Tatler tartja kézben a gyeplőt, aki egyben a fő dalszerző és az új gitártémák kovácsa. A zenekar három éve adta ki a nagyon jó „Diamond Head” albumot, amelyen megújult felállásban mutatkozott be, egy új, rendkívül karakteres hangú, dán gyökerű énekessel, akit Rasmus Bom Andersennek hívnak.
Ha a „Diamond Head” amúgy szolid munka volt, főleg ha összeveted a zenekar nyolcvanas évek utáni időszakának néhány kevésbé sikerült „kísérletével”, és olyan lemez, amely a minőségével felvonulási kifutót épített potenciális utódjának, akkor a „The Coffin Train” pontosan az. Minden tekintetben kiváló folytatás, amellyel a Diamond Head – úgy bizony, hölgyeim és uraim – nagy stílusban visszatért.
A „The Coffin Train” annak ellenére, hogy 2019-et írunk, tényleg azt a távoli vibrációt hozza, ami a hetvenes évek végét a nyolcvanasokkal kötötte össze: kissé „demós”, csiszolatlan, még punkos felhangja is van (ha úgy tetszik), bár a produkciós megközelítések és a stúdiók logisztikája persze ma már teljesen mások, és az is illik, hogy egy új album általában figyelembe veszi az új technológiai trendeket, amit a Diamond Head természetesen meg is tett. A kortárs produkciós megoldások mellett, amelyek sikeresen megragadtak valamit abból a távoli, nosztalgikus időből, amikor a metal még fiatal, szeplőtlen gyerek volt, tele szűzi vadsággal és naivitással, a Diamond Head új albuma igazi maró élességet és kívánatos nyomort árasztja, az okkult végzet nyomorát, vagyis kifejezetten vámpírosan felborzolt, enyhén baljós lemez! Igazi klasszikus metalalbum annak a kezéből és eszéből, aki ezeket az időket élte, lélegezte és alakította (Brian Tatler)!
A legérdekesebb megfigyelés, hogy bár a „Lightning To The Nations” elérhetetlen, a Diamond Head az új albummal mégis éppen ezt éri el. Mindazon művészi húzás közül, amelyeket Tatler a pályafutása során a bandájával bátran bevállalt, és amelyekkel többször veszélyesen kockáztatta az old school metal-póz hitelességét, éppen a „The Coffin Train” az az eredmény, amellyel a Diamond Head a leggyőzőbben megközelíti a nyolcvanas évek klasszikus korszakát.
A szerzeményekben hallatszik a Black Sabbath hatása (Shadeds Of Black, majd a The Sleeper), de a Deep Purple is felbukkan (The Messenger – hihetetlen keveredés a „retro purple-os” hangzás és az N.W.O.B.H.M.-korszak között). Persze itt van a szokásos megjegyzés, hogy Tatler egyszerűen a blueson nőtt fel (főleg a szólózásnál hallatszik), ami teljesen generációs kérdés, mégis sikerült a legendás gitárosnak szalagra rögzítenie egy sor rendkívül fülbemászó, áthatoló, old school módon megfent riffet, amelyektől borsózik a hátad, annyira meggyőzően és megragadóan hatnak hallgatás közben, olyan erővel repítenek vissza a nyolcvanas évekbe. A hangulat kifejezetten sötét, Rasmus Bom Andersen énekteljesítménye pedig rendkívül fontos tényező: kivételes erejével, érdes, torokhangú színezetével fenomenálisan kapcsolódik Tatler új riffkovácsoló találékonyságához, és vokális karizmájával disztópikus, posztapokaliptikus fényt lehel beléjük, igazi végzetes dráma-színház hangulatot teremtve.
A nyitány a legfeszesebb és a leginkább metalosított. A „végletekig felborzolt” nyitó Belly Of the Beast-tel a Diamond Head a speed metal elemeihez is közelít. Hogy olyan zenekarról van szó, amely időgéppel ugrott át 40 évet, azt rögtön a következő szám, az Until We Burn erősíti meg: sötét, lassú tempóban bontakozik ki, és egy szemernyi remény sem dereng át rajta. Tatler díszítései a frázisok fölött hálásan és nagy mesterségbeli tudással adják hozzá azt az old school elemet, amely erősíti a komor atmoszférát. Valami hasonlót hoz létre a zenekar kicsit később a címadó dalban. Érdemes kiemelni a The Sleepert, amely szerzői szempontból a „The Coffin Train” legambiciózusabb alkotása, és nem titkolja, hogy a Black Sabbath alakjából és munkásságából merít ihletet, ugyanakkor rendkívül változatosan bontakozik ki, több vezérmotívumból áll, és a Diamond Head által ontott éles frázisok mellett valahol „a háttérben” potenciális progrockos felütések is becsúsznak. A The Phoenix még némi arabeszket is kölcsönvesz, és záródalként zseniálisan old school módon, „csontig” megfaragott. Így nagy stílusban zárja az albumot, a hallgatót pedig a nagy feszültség görcsében és abban a „vágyban” hagyja ott, amely arra késztet, hogy újra megnyomd a „lejátszás” gombot a CD-lejátszón.
A „The Coffin Train” rendkívül ihletett album, és vele Tatler végre megtalálta az igazi kapcsolódást a nyolcvanas évekhez és a kultikus debütalbumhoz, még ha az utóbbi egyedülálló és elérhetetlen is. De a zenekar pályáján sokszor „langyosan” végződő művészi húzások után a „The Coffin Train” végre az a pont, ahol a Diamond Head a legközvetlenebbül, legmeggyőzőbben és nagy hevességgel kacsintott vissza a gyökereire. Érettebben és bölcsebben. Megújult csapattal, amelyben Tatler optimálisan valósította meg a víziót, és amelynek még nincs vége a története. Abból, amit a kiváló „The Coffin Train” kínál, arra lehet következtetni, hogy a Diamond Head legalább 15 évvel meghosszabbítja az életét, és ez nagyon, nagyon jó és gyönyörű hír. Erőből és alkotói pimaszságból ugyanis nincs hiány náluk!
szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
01. Belly Of The Beast
02. The Messenger
03. The Coffin Train
04. Shades Of Black
05. The Sleeper (Prelude)
06. The Sleeper
07. Death By Design
08. Serrated Love
09. The Phoenix
10. Until We Burn
Felállás:
Brian Tatler – gitár
Rasmus Bom Andersen – ének
Karl Wilcox – dob
Andy “Abbz” Abberley – gitár
Dean Ashton – basszusgitár, vokál
