Helyszín: Zágráb / Arena Zagreb / Horvátország
Dátum: csütörtök, 2013. május 23.
A Depeche Mode ma azon zenekarok egyike, amelyek újszerű művészi látásmódjukkal korszakalkotó hatást gyakoroltak a szórakoztató zeneművészet modern felfogására. A rock n’ roll szigorúan elektronikus vallomásos szertartássá alakítása, a maga zseniálisan provokatív megjelenésével, örökre megváltoztatta, hogyan tekintünk a zenére mint művészetre. A Depeche Mode a nyolcvanas években egy új kor hírnöke volt. Ennek a kornak a definíciója. A megtestesülése.
A tizenharmadik albummal a zsebükben a Depeche Mode új világturnéra indult. Az idei áprilisi észak-amerikai látogatás után az öreg európai kontinens következett. A „Delta Machine” című album (RockLine-recenzió ITT) pályafutásuk során immár másodszor hozta el a zenekart a horvát fővárosba. A fiúk először 2010 februárjában léptek fel Zágrábban, a „Sounds Of The Univese” (2009) albumot bemutatva. Aki emlékszik azokra az időkre, tudni fogja, hogy a turné egy részét csaknem egy évvel eltolták. Ezek közé a időpontok közé került a zágrábi koncert is, hiszen a Depeche Mode-nak eredetileg már 2009 májusában fel kellett volna lépnie, de Dave Gahan énekes súlyos betegsége miatt a fellépéseket 2010 késő telére kellett halasztani.
Ezúttal a zágrábi Arena nem fogadott be 20 000 embert a tető alá. A földszint ugyan ismét teljesen elkelt, a lelátók pedig komolyan megteltek. Pontban este kilenckor aludtak ki a fények, és a zenekar a várakozásoknak megfelelően zenei rituáléjával kezdte hirdetni a legújabb stúdiómunka, a „Delta Machine” arcát és szellemét. Az ibolyaszín árnyalatainak fátylában zajló ébredés – a nyitó Welcome To My World, majd az Angel következtével – a Walking in My Shoes előadásánál rázta fel először igazán a közönséget. Ez a remek, művészi megállóhely, amelyben a Depeche Mode eredetisége az elektronika és a techno blueszal való ötvözésében mutatkozik meg, után a könnyedebb Precious következett, amely oldotta a látványosság sötét, ünnepélyes nyitányát, ugyanakkor felfedett néhány kisebb slendriánságot Dave Gahan első versszakában, aki a hanggal „akaratlanul kicsúszott” az ideális dallamvonalból. Azok közül, akik – és ebből nem kevesen voltak a közönségben – tizenéves korukat a zenekar felemelkedésének, vagyis a nyolcvanas éveknek az idején élték, biztosan kisebbfajta bibliai kinyilatkoztatásként élték meg, amikor eléjük tárult a koncertspektákulum első csúcspontja. A Black Celebration előadása.
A Depeche Mode-koncertek színpadi hipertermelése természetesen külön fejezet. Valójában ez az a fontos elem, amely a zenekar színpadi játékával együtt megteremti a fertőző hangulatot. Ez hipnotikusan elbűvöl mindent maga előtt. A hatalmas vásznakra (a háttérben) vetített filmes vetítések és a fényeffektek kombinációja a Depeche Mode-koncertspektákulumok tökélyig megtervezett és kidolgozott eleme, amely most is hibátlan volt.
A trió – Dave Gahan (ének), Martin Gore (ének, gitár, billentyűk, vokál), Andy Fletcher (billentyűk, vokál) – és a turné két segítője, Christian Eigner (dob) és Peter Gordeno (billentyűk, vokál) a várakozásoknak megfelelően végezték a dolgukat. Az egyetlen alak a színpadon, aki komoly adag kinetikát préselt ki magából – táncos fordulatokkal, macsó exhibicionista showval, amit férfiasabb, mélyebb hangszínű, a csajok számára biztosan végzetesen hangolt orgánuma még tovább mélyít –, a leizzadt és (néha) félmeztelen Dave Gahan egyedi sziluettje volt! Ultimatív!
A Depeche Mode alaposan feldobta a repertoár előadását. Ez értelmesen összegzi a zenekar érését, ami az évek során átragad a klasszikus Depeche Mode-slágerekre. Ezek az évek során folyamatosan előadásbeli továbbfejlesztést kapnak. A mega sláger Enjoy The Silence látványos leckét adott a bevezető és záró ütőshangszeres betétből. A repertoárba került a ravaszul átaranzsált A Pain That I’m Used To, valamint a ráadásban (még egy) „Violator”-klasszikus, a Halo (valójában rendkívüli meglepetés a setlistben). Mindkettő a Depeche Mode-eredetik Jacques Lu Cont és a Goldfrapp rendezte feldolgozásaira épült (a „Remixes II.” album 2011-ből). Ebben a kontextusban nem maradt említés nélkül a Personal Jesus „bluesos” árnyalatú, lelassított bevezető része, sem az akusztika takarójába burkolt Home (a kötelező ráadásban).
A Depeche Mode az aranzsmánokban érik. A koncerthang teli, ritmikailag a Depeche Mode maximálisan meghatározott. A táncra késztető kompakt ritmusok hatását aprólékosan kidolgozták, a mélyebb hangok szorítása pedig a programozott mintavételezéssel kombinálva fontos generátora annak, ami libabőrt okoz a koncertjeiken. Martin Gore ezt a fellépést is arra használta, hogy megmutassa félakusztikus gitárjainak gazdag gyűjteményét. Nyilvánvalóan szerelmes az f-lyukas modellekbe. Leginkább Gretsch Falcont tart a kezében, valamint a Bo Diddley-féle dobozos testű gitárt. A gitár a Depeche Mode számára hangzásbeli fűszer, és igazán érdekes nézni Martin Gore játékát, ami néhány egyszólamú dallamos motívum „összetett szavának” pengetésével egy teljes zenei kezdőre emlékeztet. De a Depeche Mode-nál a gitáraranzsmánok helyzete egyszerűen fejtetőre van állítva ahhoz képest, amit a rock n’ roll világa egyébként elvárna.
A setlist erősen az új számokra épült. Annak ellenére, hogy a „Delta Machine” bőségesen képviseltette magát, és a rendes műsorban két egymást követő számot is teljes egészében Martin Gore énekelt gitárral a kezében (Higher Love, When The Body Speaks), a zenekar kivételes hangulatot tartott fenn a koncert teljes kétórás és ötperces hosszán át. Főleg a „népszerűvé vált” örökzöldek ultra gyújtó sorozatának köszönhetően: Barrel Of A Gun, Personal Jesus, Enjoy The Silence, Walking In My Shoes, Black Celebration és Queston Of Time. Hasonló módon, mint az említettek, „felemelte” a kötelező ráadás álmatag kezdetét, az I Feel You-t, az „őskori” sláger Just Can’t Get Enough, és különösen az új koncertélmény kataklizmikus csúcspontja a Depeche Mode-dal, valamint az egész diszkográfiájuk egyik legjobb szerzeménye, a Never Let Me Down Again. Ez utóbbi az Arena közönségének valamennyi kezét lengésre késztette. Szorozd meg hát a kb. 15 000 fejet kettővel, hogy érezd, hány „csáp” nyúlt az ég felé! Ezért élte meg a koncert igazi hangulati crescendóját éppen a zárórészben! Ezt nehéz szavakba önteni. Egyszerűen részese kell lenned. A zenekar mostani koncertrepertoárjának egyetlen kevésbé szerencsés választása az a döntés, hogy a rendes részt visszafogottan zárta. Az új Goodbye-jal. Ide kellett volna tenni egy kötelező örökzöldet, amiből egy ilyen zenekar diszkográfiájában bizonyára nincs hiány.
A Depeche Mode továbbra is gép! Az új számok remekül működnek élőben, a zenekar slágerei társaságában is, még ha a „Delta Machine” sosem is lesz a zenekar „aranykorának” albumaként elkönyvelve. A Soothe My Soul koncertváltozata annyira kifejezően erős, hogy a zenekar nyugodt szívvel megtarthatja a jövőbeli koncertturnék repertoárjában is.Annak ellenére, hogy a jegyárak évről évre kíméletlenül drágulnak, a Depeche Mode jó két órás látványossága minden egyes centet megér, amit a (»recesszió által mesterségesen kikényszerítetten«) lesoványodott pénztárcátokból kiperkáltok. Egyszerűen. Ez a tapasztalat, a tudás, a rutin! Ez a Depeche Mode! Se több, se kevesebb!
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Nina Grad
Setlista:
1. Intro
2. Welcome to My World
3. Angel
4. Walking in My Shoes
5. Precious
6. Black Celebration
7. Policy of Truth
8. Should Be Higher
9. Barrel of a Gun
10. Higher Love
11. When the Body Speaks
12. Heaven
13. Soothe My Soul
14. A Pain That I’m Used To
15. A Question of Time
16. Secret to the End
17. Enjoy the Silence
18. Personal Jesus
19. Goodbye
—ráadás—
20. Home
21. Halo
22. Just Can’t Get Enough
23. I Feel You
24. Never Let Me Down Again
