Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Trainstation Squot, Kranj
A koncert dátuma: 2011. 11. 11.
Látogatók száma: 0
Kranj mindig is a metalkoncertek menedéke és búvóhelye volt, olyan estéké, amelyekre mindig szívesen emlékszünk vissza. Az egyik legnagyobb központ a legendás Bazen volt, de mivel az új városvezetés nem kedvelte az underground és metal megmozdulásokat, az jóval túl korán bezárta a kapuit. A fáradhatatlan kranji alternatíva nem hagyta magát, és a történéseket átköltöztette a folyó túloldalára, a Subartba. Az sem tartott sokáig, de a kranji szcéna kitartása most újra beigazolódik egy új koncerthelyen, a vasútállomási squaton. A kranji alternatív szcéna szereplői, hála Sátánnak, nem adták fel, és egy elhanyagolt fabarakk belsejét (a volt legjobb szomszédét) kellemes teremmé alakították nagy színpaddal, pulttal és mindennel, ami ide tartozik. A Trainstation Squat metalkeresztelőjét a Dancing On Your Grave fesztivállal ülte, amelyen négy zenekar lépett fel.
Elsőként késéssel (mert ez metal, leszarják az időt) a ljubljanai trió, a Hellsword lépett színpadra, amely nemrég adta ki a Pokolból született demóját, és néhány nap alatt el is fogyott. A Hellsword zeneileg a speed/black metal úttörőinek, a Bathorynak, a Celtic Frostnak, a Venomnak, a Sodomnak és a Destructionnek a nyomdokain jár, ami nem feltétlenül a legeredetibb, de átkozottul jó nálunk olyan zenekart látni, amely nem bonyolítja túl, és minden fellépés előtt valószínűleg feláldoz egy-két szüzet. A Hellsword tökéletes „old-school worship”, vagyis démoni black és speed metal keveréket tol: „straight to point” cupa-cupa dobolást, perverz-blaszfém riffeket és szólókat, fémesen zörgő basszust (igazán változatos, mozgalmas futamokkal) és Mike Manslaughter ördögi hörgését. A pokoli kard kíméletlenül szelte a fejeket, amelyek a színpad alatt gurultak, a triónak pedig sokat segített a remek, éppen megfelelően hangos hangzás. A baró közbeszólások és a jól megválasztott feldolgozások (Bathory, Celtic Frost) már csak a kecske voltak a pentagrammán egy kiváló produkcióban.
A kranji–karintiai Nature-rel „bonyolultabb” vizekre eveztünk, ők kiváló technikás death metalt játszanak a műfaj óriásainak, például a Deathnek a stílusában. A srácok elsősorban dühös, átélt, tele hajtépéssel előadott fellépésükkel nyűgöztek le, még inkább azonban igazán jó anyaggal dicsekedhetnek, amelyet kidolgozott, összetett gitárfutamok, nyakon száguldozó kitérők, változatos dobolás és Tilen DiHudrap még elállítóbb basszusmenetei jellemeznek, amelyeket még jobban fel kellett volna erősíteni. További plusz a szépen beillesztett „ambientális” részek, amelyek nem szaggatják szét a számokat, hanem hatásosan összekötik őket, és transzcendens érzetet adnak nekik. A remek előadást megtámogatta a Death-klasszikus, a The Philosopher kiváló előadása a 14 éves gitárzseni Otmarral (jó, hogy a srácok a death metal szellemében nevelik az ifjúságot, nem furulyák és hasonló szarságok szellemében, amelyek a mai metalfiatalságot uralják!), csak Frogi hangja nem illett a feldolgozáshoz úgy, mint a saját anyaghoz. A Lack of Comprehension az improvizált énekkel nem sikerült annyira jól, de a Nature mindenképp olyan banda, amelyre mi, tech-death rajongók számíthatunk. Várjuk a lemezt!
A szlovén–olasz Slavocracy, amely az Entreat romjain nőtt fel, ismét közvetlenebbül vágott fejbe, mégpedig elképesztő thrash/death metal löketével, svéd módra, a hardcore részek hozzáadásával pedig még dinamikusabb és mozgalmasabb lett a zenekar. A srácok technikailag remekül felkészültek, különösen a ritmusszekció zúzott a változatos, ágyúszerű dobolásnak köszönhetően. A gitárrészek is tele vannak agresszióval, amely az At the Gatest idézi, hiszen a Slavocracy nem ismeri a mai „death metal” bandák lányos, puha részeit. Helyenként talán hiányzik még egy gitár, amely elsőként csatlakozhatna a duplázott futamokba, de a dinamikus basszus sikeresen betömi a második gitár „űrét”. Az énekes, Kado az egészet jól megspékelte állati ordítással és szimpatikus közbeszólásokkal, mint „Hol vannak a mancsok” és „kranji szívecskék”. Hát te meg, mackó. A srácok éppen jól bemelegítették a nyakukat, amikor a rendőrség megszakította az élvezetet, állítólag egy szomszéd panasza miatt. Úgy látszik, az utca túloldalán zajló, ugyanolyan hangos balkáni buli nem zavart senkit… Nos, a koncert folytatásáról szóló tárgyalás alatt a közönséget a kranji Marko Brecelj, Slavko szórakoztatta, és jó fél óra után szerencsére folytatódhatott a koncert. A Slavocracy győztes stílusban zárta, és tényleg nem értem, miért nem vett még fel albumot egy olyan zenekar, amelynek már ennyi igazán jó saját száma van!?
A sírokon való táncot a ljubljanai black metal zenekar, a Dekadent fellépése zárta, amely a Venera: Trial & Tribulation megjelenése után végre ismét nálunk játszott. A Dekadent az újabb tagcserék után ismét visszatér a koncertszínpadokra, nemrég Berlinben is koncerteztek. A srácok az együttes szellemi atyjának, Artur Felicijannak a vezetésével az első számmal, az első albumról származó felejthetetlen Dissident Dream-mel (a továbbiakban a Dekadent mindhárom lemezről szép válogatást fűzött fel) fogadtak minket a Dekadent világában, ahol az egyik oldalon kíméletlen brutalitás, a másikon végtelen szépség uralkodik. Újra és újra meglep, mennyire jól sikerül a Dekadentnek egyesítenie ezt a két látszólag összeegyeztethetetlen világot, de a brutális ritmika, a dühös tremolo riffelés és blast beatelés, valamint a csodás éteri szólók kombinációja újra meg újra működik. Ezúttal az elején a rossz hangzás rontotta el az élményt, ami aztán fokozatosan javult, sajnos azonban az epikus tiszta énekek nagy gondot okoztak Arturnak, pedig a múltban ezeket sokkal jobban adták elő. Az újjászervezett zenekarnak talán még hiányzik némi közös rutin, de a Dekadent gyönyörű brutalitása még mindig úgy vonz, mint akkor, amikor először hallottam a Manifestation of Seasonal Bleeding-et.
Az első Dancing on Your Grave fest minden tekintetben sikerült. A látogatottság kiváló volt, a közönség reakciója méltó a zenekarok színvonalához, a Trainstation Squat pedig olyan koncerthelynek bizonyult, amelyről remélem, hogy a jövőben még sok sírtáncot (és más zenei eseményt) látogat majd vendégül. Lehetőleg rendőrségi packázás nélkül.
Fotók: Nina Grad
Képgaléria
