Búgás, berregés, bömbölés, bunyó, bevörösödés, behorzsolás, be, be,… bibircsók? (2011)
Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Zenith Halle / München / Németország
A koncert dátuma: 2011. 11. 25.
Látogatók száma: 4500
Jegyár: 40,00€
Megint késő ősz van, megint München, és megint Motörhead! A hagyományos őszi nagy-britanniai és németországi turnén. Hagyományosan zsúfolásig megtelt teremmel, és a zenekar hűséges támogatóival, akik dacos évei során mindvégig kitartottak mellette. A szarkasztikusan „No Album ‘Till Next Year Tour” névre keresztelt turné címe arra céloz, hogy a Motörhead minden évben megjelenik a német színpadokon, az új stúdióalbumok pedig kétéves eltéréssel követik egymást. Rendszeresen. Még 36 év rockos harapás és kitartás után is!
A költségvetésileg páncélba zárt november különös óvatosságot diktált a személyes pénzügyek elosztásában, innen a taktikai húzás: felszálltunk a testvér RockLine-partner, a
Koncerti.net buszára, amely meglepően zsúfolásig megtelt szlovén Motörhead-megszállottakkal, így a kétszintes járat is megtelt. Bár nem volt könnyű, nemhogy gyors túltenni magunkat arra, hogy Paul McCartney ugyanazon a napon a olaszországi Bolognában koncertezett, a rock n’ roll legnagyobb koszosainak és tisztavérű punkkölykeinek fellépése, akik még mindig a bolygót járják, és akiket időtlen idők óta vehemensen vezényel az az egyetlen férfi, aki teljes joggal viseli a „rockikon” címet, a zizegő ötfontosok szerelmese, a vaskancellár Ian „Lemmy” Kilmister, szinte közmondásos éves koncertkötelesség! Ha a csillagok engedik. És most minden tekintetben engedték.
Hat óra! A Zenith Halle előtt már minden fekete, és az emberek még mindig gázolnak az égtáj minden irányából a bűnös rockbuli helyére! Hamarosan az is megtörténik, hogy két fiatal magasra emel két A4-es lapot a határozott felirattal: „Jegyet veszek!”, ami azt jelentette, hogy a koncert elkelt! Hihetetlen. Német hűség a sírig! A Motörhead itt játszik minden évben, és a koncert minden évben nyilvánvalóan hagyományosan teltházas. A tavalyi is az volt.
Az első zenekar, amely bemelegítette a közönséget, a svéd Graveyard volt. Arról, hogy a skandinávok született zenészek, már felesleges szót vesztegetni. Jellemzi őket egy kivételes érzék az újraélesztéshez is, ha egy kicsit durvább kifejezéssel élek: az utánzáshoz. Mégpedig a zene számos műfaji szférájában. Mivel a revitalizmus újra menetel, egyre több zenekar fordul az N.W.O.B.H.M. és a hetvenes évek heavy rockjának hagyománya felé. A Graveyard ebben a tekintetben időgéppel még néhány évet visszautazott. Majdnem a heavy riff bölcsőjéig. Dübörgő riffek kombinációját játsszák, amelyek lassan gurulnak a dobok ingatag alvázán, jellegzetesen kacérkodnak olyan zenekarokkal, mint a Black Sabbath és/vagy a Pentagram, ehhez még bluesos elemeket is beleszőnek, és világosan megjelenik a hippi pszichedelikus rocknyom elve is. Klasszikus dobfelszerelés. Pőrére vetkőzött minimalizmus. Gibson ES-335-ös és Gibson SG-s gitárok, és nem maradhat el a zörgő, klasszikus Rickenbacker basszusgitárhang sem! Meggyőző, ahogy csak lehet. A kivitelezés kivételes színvonalú! Egy zenekar, amelyet kötelező leellenőriznetek. Tavaly a svéd Grand Magus nyitotta meg a Motörhead-koncertet a Zenith Halle-ban. A doom elemének jelentős súlya van az ő kifejezésmódjukban is. De míg az utóbbiak innen a metal felé mozdulnak el, a Graveyard a hatvanas–hetvenes évek fordulójának pszichedelikus rockjába lép. A Graveyard a fellépésen a következő számokat játszotta (a sorrend nem pontos): No Good Mr. Holden, Aint’t Fit To Live Here, Hisingen Blues, Uncomftoartrbly Numb, Buying Truth, The Siren, Evil Ways. A formációnak két stúdióalbum van a zsebében, idén jelent meg a Hisingen Blues a Nuclear Blast Recordsnál, ami azt jelenti, hogy a Graveyard korántsem holmi olcsó bóvli!
A Guns N’ Roses aranykorának egykori tagjainak tevékenységéről felesleges szót vesztegetni. Duff McKagan basszusgitáros már évek óta alkalmi szórakozási vigaszt keres a saját zenekarában, a Loadedben. A pályafutása során harmadszor feltámasztott zenekar idén kiadta harmadik stúdióalbumát „The Taking” (2011) címmel, amely két évvel később követte elődjét, a „Sick” (2009) albumot, ami azt jelenti, hogy nyilvánvalóan a Loaded legtermékenyebb alkotói korszakának vagyunk tanúi. A kvartett felállása: Duff McKagan (gitár, ének), Mike Squires (gitár), Jeff Rouse (basszusgitár) és Isaac Carpenter (dob). Kiváló keveréket kínáltak a koszos rockból és az elszánt punkos felhangból, amely McKagan hosszú pályafutása során szorosan kitart mellette, és amelyben nem nehéz felfedezni a stoneres bekábultság és a grunge-os recsegés nyomait. A zenekar a fellépés zömét a „The Taking” album dalainak szentelte, a közönséget pedig három feldolgozással hergelte, a végén pedig a várt Guns N’ Roses-gyöngyszemmel, az It’s So Easy-vel állította talpra a jelenlévőket. A hang viszont maszatos volt. Főleg ami a gitárhangzást illeti. Mondhatom azt is, hogy a Graveyard sokkal jobban szólt. Mindegy. A Loaded a várakozásnak megfelelően jóval több visszhangzó decibelt és zsivajt csalt ki a közönségből. A zenekar, amelyet McKagan fiús, szerencsés hangja vezényel, tehát háromnegyed óra alatt lehúzta a fellépését látható hiba nélkül.
Kilenc óra! A csarnokot beborítja a sötétség! Felüvöltenek a szirénák. Amikor egy Motörhead-koncerten szirénák üvöltenek, egyértelmű, hogy csak a Bomber jöhet a színpadra! A szirénák üvöltése ezúttal Lemmy hagyományosan teátrális köszöntése helyett szolgált: „We are Motorhead and we play rock n’ roll!”. A színpadon igazi lápi köd honol, már csak a Baskerville-kutya duettben üvöltése hiányzik. Minimalista felszereltségű színpad. Három méter magas, a háttér fekete drapériákkal borítva. Dee felemelt dobfelszerelése, fölötte pedig magasan lógó háromfejű Motörhead-kabala! Vége a színpad előtti csendnek, amikor a zenekar kitör a híres zörgésben, a helyszín pedig a megvadult „moshozók” csatamezejévé változik, akik egész héten arra a pillanatra vártak, hogy teljesen lekapcsolhassák a fejüket, mielőtt hétfő reggel nyakkendőben állnának a főnökeik elé a munkahelyen. Az energia, mint mindig, egyedi és felejthetetlen. Olyasmi, amit csak egy Motörhead-koncerten élhetsz át.
A rutinos zenekar fenntartja az áthatolhatatlanság és a hajlíthatatlanság érzetét. A hangulat, amely minden évben jelen van a Zenith Halle-ban, és amelyről a hűséges Motörhead-közönség gondoskodik, Lemmynek és társaságának több mint nyilvánvalóan teljesen jólesik! Kiömlött sörtől síkos korcsolyapálya, eldobált és elveszett személyes holmik, a nadrágoktól és cipőktől a mobiltelefonokon át az összetört szemüvegekig és karórákig. Nincsenek fékek! Háború és káosz a csarnokban! Ez az a fajta koncert, amely teljes terjedelmében összehozza, kibékíti és egységbe forrasztja a vén rockereket és a tejfogas rajongókat!
A Motörhead szépen átszellőztette a setlistet erre a turnéra. Közvetlenül a nyitó Bomber blitzkrieg után a Damage Case klasszikussal őrizték meg szelídítetlenül nyers, férfias, punkos megjelenésüket, amelyet több év után újra visszavettek a setlistre. Visszatért a pokoli Orgasmatron apokaliptikus víziókkal, ezúttal kétségtelen meglepetést pedig az I’ll Be Your Sister („Overkill” album, 1979) és a The One To Sing The Blues („1916” album, 1991) jelentette. Sőt! Az I’ll Be Your Sister a német részen a újabb Rock Out számot váltotta fel a repertoárban, amelyet a Motörhead a turné brit szakaszán játszott. 2005 óta először esett ki teljesen a repertoárból a Robbo-féle „Another Perfect Day” album dalai, miközben a Stay Clean, az Over The Top, a The Chase Is Better Than The Catch klasszikusok a vaskos repertoár kötelezői, a Metropolis, a Going to Brazil, az Iron Fist és a Killed By Death mellett több mint kiválóan kiegészítenek! A Killed By Death előadása mindig azt jelzi, hogy a műsor a végéhez közeledik: a dal előtt a zenekar még magasabb hangerőre csavarja a hangszereit, a színpadra Duff McKagan is felbotorkál a gitárjával, ugyanakkor ez az a szám, amely a legszemléletesebben mutatja meg, milyen jól őrzi még Lemmy a hangját. A vaskancellár krómozott torka ezúttal is teljes erővel dacolt!
Phil és Mikkey egyaránt kapott pár percet szólóra, azzal, hogy Phil szólóját senki sem hiányolta volna. Phil kalapot hord, ami kétségtelenül a zenekar színpadi megjelenésének kidolgozottságát szolgálja, szemben azokkal az évekkel, amikor a walesi származású gitáros kinyúlt fejharisnyában (kéményseprősapkában) járt a színpadra.
A Metropolis előtt Lemmy néhány pillanatra eltűnt a színfalak mögött. Amikor visszatért a színpadra, a közönségnek azt jelezte, hogy el kellett látnia a bal keze egyik ujját. Nyilván basszusgitározás közben vágta meg magát.
A Whorehouse Blues, az álmos blues Lemmyvel a szájharmonikán és Mikkeyvel a második akusztikus gitáron a ráadásban a várakozásnak megfelelően pokoli lezárássá változott, az Ace of Spades / Overkill sorrendben (ezelőtt a Motörhead még felhangolta a gitárt és a basszust), ami a közönség túlhevült fejéből kisajtolta az utolsó erőatomokat is. Lövés a homlokba, őrülten. A végsőkig. Ameddig csak lehet! Felesleges ismételni, hogy a Motörhead-koncert az új müncheni élmény után is megőrzi a nyers, koszos rock n’ roll-lövés klasszikus hagyományának minden fénylő ismertetőjegyét, amelyet három renegát fenséges karizmájának öröksége épít. Rozsdamentes perpetuum mobile! Még jó sokáig azután is, hogy a Motörhead elhagyott minket, és a csarnokot elárasztotta a mikrofon visszacsatolásának oszcilláló, éles zúgása. Alapvetően nyers rombolóerő, garancia arra, hogy nincs olyan boldog hős, aki ne kúszna ki négykézláb zúzódásokkal a vele való szembenézés végén, miközben megfogadja, hogy egy újabb adag zúzódásért és horzsolásért hamarosan visszatér!
fotók: Aleš Podbrežnik
A mindig biztonságos és kellemes hangulatú utazásról ezúttal is a Koncerti.net ügynökség gondoskodott, az élén a rettenthetetlen, kemény rockrajongóval, Concert Freakkel!
Setlista
MOTORHEAD: 1.Bomber 2.Damage Case 3.I Know How to Die 4.Stay Clean 5.Metropolis 6.Over the Top 7.One Night Stand (plusz Philip Campbell gitárszólója) 8.The Chase Is Better Than the Catch 9.Get Back In Line 10.I’ll Be Your Sister 11.The One To Sing the Blues (plusz Mikkey Dee dobszólója) 12.Orgasmatron 13.Going to Brazil 14.Killed by Death 15.Iron Fist —ráadás— 16.Whorehouse Blues 17.Ace of Spades 18.Overkill DUFF McKAGAN’S LOADED: 1. Sick 2. Seattlehead 3. Sleaze Factory 4. New Rose (eredetileg The Damned) 5. Executioners Song 6. We Win 7. Dead Skin 8. Cocaine 9. Your Name 10. Lords of Abbadon 11. Attitude (eredetileg Misfits) 12. It’s So Easy (eredetileg Guns N’ Roses)
Képgaléria









































