Szerző: Rok Klemše
Helyszín: Josefov katonai erődje, Jaroměř, Csehország
A koncert dátuma: 2011. augusztus 11.
Látogatók száma: 15
A fesztivál második napja már kora délelőtt kínált néhány érdekes zenekart, de a reggeli kávé és az első folyékony zsemle végül eldöntötte a kérdést, így a napot a svéd melodikus death metalosok, a Scar Symmetry megnézésével kezdtem. A srácok kora délutánra energikusan és magabiztosan tolták le a göteborgi metálról alkotott víziójukat, ami az én ízlésemnek viszont túlságosan generikus és rádióbarát, és a Scar Symmetry egyre inkább ebbe az irányba csúszik. A kliséfüggő riffek, a pózoló frontemberek generikus growlja és a nyávogós tiszta ének semmivel sem javított a összképen. Szerencsére közben a másik színpadon már készült a leckéje az igazi death metalból…
A második napon még egyszer fellépett Martin Van Drunen, ezúttal a holland „háborús” death metal csapattal, a Hail of Bullets-szel, akik az első hangtól kezdve irgalmatlan háborús viharba rántották a Brutal Assaultot. A Hail of Bullets – akárcsak mondjuk a legendás Bolt Thrower – a háborús témákra építi a zenéjét: a hollandok főleg a második világháborúra koncentrálnak, az első lemezük a keleti frontról, a második a csendes-óceáni háborúról szól. A háborús téma a metálban nem újdonság, de a Hail of Bullets-nek tényleg sikerül megidéznie a valódi háború hangulatát. Hol riffszilánkok tépnek cafatokra, hol tonnányi súlyú gitárhangok bombáznak, torz szólók napalmként ömlenek rád, a romboló dobok pedig úgy megrázzák a földet, mintha a Hail of Bullets egyenesen az arcodba vágná a Nagaszakit eltörlő Fat Man atombombát. A Hail of Bullets nem bonyolítja túl, ahol nem kell: egymás után lövi az egyszerű, de átkozottul hatásos riffsorozatokat, olyan hatással, mint egy kamikaze becsapódása egy amerikai repülőgép-hordozóba Midwaynél. Van Drunen megint bebizonyította, hogy zseniális growlja van, amelynek lelke is van: nem hasonlít a több száz másik death metal growlra, amelyek – kevés kivétellel – generikusak és egyformák, mint két tojás. Amikor Van Drunen rákezd, olyan érzésed van, mintha elevenen megnyúznának, aztán kilónyi sóval szórnának meg. A kiváló Van Drunen könnyedén uralja a színpadot és a közönséget, amelyet folyamatosan harcra és közreműködésre buzdít, az energikus frontember pedig minden szám előtt röviden elmondta, miről szól a történelemlecke.
HAIL OF BULLETS
1. Operation Z
2. General Winter
3. Full Scale War
4. Advancing Once More
5. Tokyo Napalm Holocaust
6. Kamikaze
7. Ordered Eastward
A idei Brutal Assault legjobban várt zenekarainak egyike kétségkívül a lengyel technikás death metal gépezet, a Decapitated volt. A zenekar a dobos Vitek tragikus halála és a balesetből azóta sem gyógyult énekes, Covan után teljesen újjászületve és felfrissülve tért vissza. Az egyetlen eredeti tag, a gitáros Vogg bebizonyította, hogy vasakarata, szíve vágya és oroszlánszíve van folytatni a zenekar útját a testvére halála után (Waclaw „Vogg” Kieltyka és Witold „Vitek” Kieltyka testvérek és a zenekar alapítói voltak). Maga köré új felállást gyűjtött, amely az idei év elején vette fel, nyáron pedig megjelentette az új lemezt, a Carnival Is Forever-t, ami afféle újjászületése a Decapitatednek. És micsoda újjászületés! A Decapitated úgy tekert be a népes közönséget, mint egy hurrikán: tördelt riffek, technikailag bonyolult futamok, földöntúli szólók és földrengető dobolás viharában. A legnehezebb feladat az új dobosra, Krimhre hárult, akinek a fantasztikus Vitek cipőjébe kellett lépnie, aki életében már a húszas évei elején a fiatal generáció egyik legjobb dobosának számított. Krimh láthatóan nem sokkal marad le tőle: nagy méltósággal, magabiztosan és profin ütötte végig a legnehezebb részeket is, a srácnak meg nyilván lábak helyett metronómjai vannak, mert ilyen pontos dupla lábgépezést már rég hallottam. Az új énekes, Rafal szépen beilleszkedett a felállásba, a közönséget is tudta mozgatni, energiája a színpadon bőven van, csak a growlja tud időnként kissé egysíkúnak hatni. A srácok több mint sikeresen mutatták be a „come-back” album, a Carnival is Forever számait, mellette pedig a Nihility és az Organic Halucinosis lemezekre koncentráltak. A Decapitated nagy stílusban, a romboló klasszikussal, a Spheres of Madness-szel zárta bombasztikus fellépését, és miután a srácok elvették a lélegzetünket, végre újra tudtunk levegőt venni. A Decapitated nagy stílusban tért vissza, és jó hallani, hogy a tragédia Voggot sem állította meg, mert a Decapitated irgalmatlanul őröl tovább!
DECAPITATED
1. Day 69
2. Pest
3. United
4. Mother War
5. Carnival is Forever
6. Spheres of Madness
A Decapitated után újabb technikás death metal csemegének kellett volna jönnie a veterán Atheisttel, ők azonban sajnos lemondták a fellépésüket. A szervezők viszont több mint megfelelő pótlást találtak a francia technikások, a Gorod személyében, akiknek a koncertjét sajnos újságírói „kötelezettségek” miatt ki kellett hagynom.
Valami egészen mást kínált a fesztivál a finn doom metal csapattal, a Kypck-kel, és a következő háromnegyed óra azt éreztette, mintha visszautaztunk volna a nagy Szovjetunió dicsőségének és fényének idejébe. Az Anyaföld Oroszország dicsőségére énekeltünk a Kypck-kel, akiknek különlegessége, hogy a szövegeket oroszul írják, és tematikailag az orosz történelem közelmúltbeli eseményeit festik le. A Kypck olyan jól végezte a dolgát, hogy a Központi Bizottság is állva tapsolt volna nekik Džugašvili vezetésével! A finnek fellépésének a szláv nyelv miatt sajátos otthonosság és romantika adja a báját, és úgy tűnik, mintha a zenekar tényleg a nagy Oroszország hatalmas idejében élne. Az erős érzelmekkel teli énekteljesítmény, amit a frontember, Erkki nyújtott, azonban nemcsak a szovjet pátoszt rejti, hanem a magába roskadt rendszer teljes rothadását is, és olyan súlyos társadalmi bajokat ír le, mint az alkoholizmus, az öngyilkosság és a nyomor. A Kypck a lassan gördülő doom metállal az orosz végtelen síkságokra taszított minket, ahol örök hideg, jég és hó uralkodik. A Lada Nivaként megbízható ritmusszekcióval szuperwnehéz ritmusokkal tapostak le minket, fölöttük pedig, mint a vodka a torkon, nehéz, melankolikus gitárvonalak folynak. A Kypck ikonográfiája (vörös csillagos egyenruhák, S.S. Lopakka gitárja, amelyet igazi AK-47-es (Kalasnyikov) puskából készítettek) feledhetetlenné teszi az élményt, és aláhúzza, hogy a Kypck nem politikai, hanem történelmi zenekar, ahogy Erkki a színpadon hangsúlyozta! A finnek irgalmatlanul őröltek, mint a tankok a csatában – ez a zenekarnév fordítása is –, és a nekik kimért időre kiváló számokat válogattak, amelyek közül nekem személy szerint az új album, a Nizhe fenomenális, mélyen érzelmes kislemeze, a zseniális Alleya Stalina emelkedett ki, remekül sikerült a Black Sabbath-klasszikus, a Chernyi Sabbath feldolgozása is, oroszul előadva. A Kypck olyan zenekar, amelyet egyszerre vesz körül meleg és hideg, és ezt élőben is fantasztikusan átadják. A végén a színpad alatt álló proletariátusnak nem maradt más hátra, mint hogy a elvtársakkal egy pohár vodkával koccintson.
KYPCK
1. Chernaya Dyra
2. Alleya Stalina
3. Tovarischam
4. Bardak
5. Chernyi Sabbath
6. Stalingrad
A melankolikus, fagyos Szibériából az Exodusszal átugrottunk San Francisco forró Bay Area-jába, és a thrash metal vén macskái ismét lenyomták egyik brutális, hihetetlen energiával teli koncertjüket, ami bizonyítja, hogy az Exodus most reggelire eszi a nagy négyest. A zenekar az egyetlen és megismételhetetlen Gary Holt vezetésével az új lemez, az Exhibit B: The Human Condition nyitódalának, a The Ballad of Leonard and Charles akusztikus intrójának hangjaira vonult a színpadra, és a sorozatgyilkosok, Leonard Lake és Charles Ng véres történetébe taszított minket. És fröcsögött a vér, repültek a végtagok minden irányba már az első pengetésnél, amikor a színpad előtt apokaliptikus mosh lángolt fel, és az Exodus színpaduralmának utolsó másodpercéig nem csillapodott. Az Exodus háromnegyed óra alatt hihetetlenül nyers energiával harapott bele a viharos sebességű thrashbe, a vérszomjas riffekbe és a romboló ritmusokba, és megmutatta, milyen érzés lehet egy részecskegyorsítóban úszni. Az Exodus csapata 2010-ben fenomenális, és semmi jelét nem mutatja az öregedésnek vagy az elfogyásnak; a főnök, Gary Holt a színpadon igazi fenevaddá változik, aki irgalmatlan támadásokkal tépi a húrokat éles riffeken és agresszív fűrészelésen át, és amikor mellé áll fegyvertársa, a kiváló Lee Altus, és együtt sétáltatják az ujjaikat a maratoni, lélegzetelállító szólókon, tényleg rájössz, hogy a Holt/Altus páros jelenleg a metál egyik legjobb gitárduója. A H-team halott, éljen a HA-team! De az Exodus nem áll meg a riffekkel való szeletelésnél, hanem a ritmusszekció pontosan kimért ütéseivel a vértócsában is hagy téged. A fenomenális Jack Gibson ismét megmutatta, hogyan kell kiszolgálni az elátkozottak tempóját, változatos basszusvonalakkal és egyedi fémes csörgéssel, Tom Hunting pedig ismét igazolta, hogy joggal tartják a thrash egyik legjobb dobosának. Josefov rengett a pezsgő, dinamikus átmenetek, a torpedózó lábdobok és a gyors, pontos thrashes ritmusok alatt. Rob Dukes az Exodushoz érkezése óta vitatéma a rajongók között, de Rob az Exhibit B-vel felvette a legjobb Exodus-albumot, amelyen ő áll az élen, és most azt is bebizonyította, hogy élőben is egyre jobb frontember és énekes, sőt még a parasztos kiszólásoktól is tartózkodott. Egysíkú bulldog-ugatása ugyan lehet egysíkú, de Dukes ezúttal jól teljesített. A cseh közönség viszont megint nem remekelt: még mindig nem tudja, mit kell tenni, ha a frontember wall of deathet kér. Az élvezet viszont a brutális, nyakatekert, kapukat szaggató „exodus attacktől” megint tökéletes volt!
EXODUS
1. The Ballad of Leonard and Charles
2. Beyond the Pale
3. Iconoclasm
4. Blacklist
5. War Is My Shepherd
6. Bonded By Blood
7. The Toxic Waltz
8. Strike Of The Beast
A The Dillinger Escape Plan a nagy dicséretek ellenére sem az én csésze teám volt, viszont az egyik legjobb koncertről éppen sötétedéskor a norvég black metal veteránok, a Satyricon gondoskodtak. A Satyricon a rituáléját váratlanul, de fenomenálisan az első lemezük, a Dark Medieval Times klasszikusával, a Walk the Path of Sorrow-val kezdte, ami tudtunkra adta, hogy valami transzcendens, földöntúli, ugyanakkor ősi és vadállati közeleg. Ez mind és még több is a Satyricon manapság, még ha szemükre is vetik, hogy elvesztették a gyökereikkel a kapcsolatot, meg nem tudom, még mit, Satyr és Frost pontosan tudja, merre viszi a zenekar zenéjét. A hihetetlenül karizmatikus Satyr a megkoszorúzott mikrofonállvány mögül uralta a közönséget, és valóban elképesztő volt látni, mennyire átgondolt Satyr fellépése. És nem holmi színészkedésről vagy betanult pózokról beszélek: Satyr úgy olvadt össze a színpaddal, mint a pentagramma a tűzzel. A Satyricon a remek számválogatással sötét, misztikus atmoszférát teremtett, amelyet főleg a tévedhetetlen, ambientes (ha lehet nekik így nevezni) részek és a hosszú instrumentális futamok építettek, ezek valamiféle rituális szertartást hoztak létre, amelyet a fenomenális Satyr vezetett. Különösen masszív hangzást kapott a Satyricon, amikor Satyr a kezébe vett egy gitárt is, a zenekar pedig Frost epikus, állatias dobolásának segítségével monumentális arcot kapott. A Satyricon a fellépését váratlanul, de látványosan a Mother North klasszikussal zárta, ami egy hatalmas fenevad utolsó kiáltásaként visszhangzott az éjszakában. A Satyricon ördögi fenevad, amely kíméletlenül az örök tűzbe taszította a Brutal Assaultot.
SATYRICON
1. Walk the Path of Sorrow
2. The Wolfpack
3. Now, Diabolical
4. Black Crow on a Tombstone
5. K.I.N.G.
6. Hvite Krists Død
7. The Pentagram Burns
8. Fuel for Hatred
9. To the Mountains
10. Mother North
Barátságosabb vizekre eveztünk a svéd melodikus death metalosokkal, a Soilworkkel, akik a színpad előtt álló tömegből ítélve Csehországban láthatóan tényleg nagy zenekarnak számítanak. A srácok kiválóan lenyomták a fellépésüket, de az én ízlésemnek ők is, mint sok svéd melodikus death metal zenekar, egyre rádióbarátabb vizekre evezek. Az energikus frontember, Bjorn „Speed” Strid, akinek a közönség a kezéből evett, egyre több szép, dallamos refrént használ, a setlistet pedig többé-kevésbé csupa újabb szám alkotta. A Soilwork hangzása olyan volt, mintha dobozból jönne, és emiatt Dirk Verbeuren emberfeletti dobolása még jobban érvényesült.
SOILWORK
1. Follow the Hollow
2. Night Comes Clean
3. The Crestfallen
4. Let This River Flow
5. Late for the Kill, Early for the Slaughter
6. Two Lives Worth of Reckoning
7. The Chainheart Machine
8. As We Speak
9. Stabbing the Drama
Közeledett az éjfél, a boszorkányok órája, és a legendás brit doom metal csapat, a Cathedral fellépéséhez a szervezők nem is választhattak volna tökéletesebb időpontot. Főleg mert ez a fellépés exkluzív jellegű volt: az egyik utolsó koncertje a zenekarnak, amely az idei decemberre jelentette be a búcsúkoncertjét. Ez tehát valószínűleg az utolsó alkalom volt élőben látni az egyik klasszikus, úttörő brit doom metal zenekart. A Cathedral egy jó óra alatt végigvezetett minket a diszkográfiáján, és először a Vampire Sun sütött ránk. A tekintet végig az egyedi frontemberre, Lee Dorianra szegeződik, aki őrült színpadi fellépésével, pszichotikus grimaszaival és szüntelen mozgásával a zenekar ikonja és kabalája a kilencvenes évek eleje óta. A Cathedral a régi iskola doom metálja, amely főleg a Black Sabbath atyák alkotásából merítette az ihletét, és ez a britek zenéjében erősen érződik. A gyorsabb, epikus, groove-os számok a tökéletesen kiválasztott élő fényekben még pszichedelikusabbak lettek, amihez Dorian érdes, bedrogozott hangja is bőven hozzájárult. A Cathedral gazdag diszkográfiája miatt órákig játszhatna, de egy órába kellett belesűrítenie a kiválasztott számokat. Mivel ez volt az utolsó alkalom, hogy a Cathedral hipnotikus ritmusaira ringassuk magunkat, én még hiányoltam egy-két klasszikust, de az Enter the Worms, a Midnight Mountain és a Cosmic Funeral doom himnuszokra bólogatni feledhetetlen volt. A Cathedral a fellépését várakozásainknak megfelelően az örök klasszikussal, a Hopkins (The Witchfinder General)-lel zárta, és enyhén keserédes, de szép és feledhetetlen búcsút szerzett. Tényleg nagy kár, hogy a legendás Katedrális bezárja a kapuit, de épp ezért a fellépésének az idei Brutal Assaulton még nagyobb súlya és jelentősége lett.
CATHEDRAL
1. Vampire Sun
2. Enter the Worms
3. Soul Sacrifice
4. Midnight Mountain
5. Cosmic Funeral
6. Ebony Tears
7. Ride
8. Hopkins (The Witchfinder General)
A Cathedral méltóságteljes búcsújával a pénteki este még közel sem ért véget, mert a fellépésükre még más óriások is vártak: a norvég black metal nagyjai, a Mayhem, a kiváló német death/thrash csapat, a Dew-Scented, és a viking metal egyik úttörője, az Einherjer. Mind a három több mint megér egy megnézést. De egy embert a egész napos állás, a kiváló zenekarok hallgatása, a tűző nap, a literszám ivott sör és a megtett kilométerek után a Dew-Scented agresszív death/thrashére való mosholás erős vágya sem tart a lábán hajnali fél kettőkor. A Hopkins (The Witchfinder General) klasszikus így igazi útravaló volt egy álmokkal teli éjszakára… kamikazékról, kommunistákról, farkasokról, vámpírokról és boszorkányokról szóló rémálmokkal.
Fotók: Nina Grad
Setlista
Excrementory Grindfuckers Cannabis Corpse Dordeduh Your Demise Benighted First Blood Debustrol Ram-Zet Svart Crown Scar Symmetry Hail Of Bullets Decapitated Gorod Kypck The Exploited Katatonia Exodus The Dillinger Escape Plan Satyricon Soilwork Cathedral Mayhem Dew-Scented Einherjer
Képgaléria
