Megjelenés dátuma: 1998. július 14.
Kiadó: Sanctuary
Produkció: Roy Z
Értékelés: 10 / 10
A „The Chemical Wedding”, az Iron Maiden hosszú évekig volt énekese, Bruce Dickinson ötödik szólólemeze William Blake angol költő és festő alakja és munkássága nyomán született, és Dickinson legjobb teljesítménye lett. Még ma is a kilencvenes évek második felének metállemezeit felsorakoztató elit közé tartozik. Dickinson itt még tovább csiszolta és tökéletesítette az előző album, az „Accident of Birth” (1997) győztes hangzásformuláját. Azon a lemezen a régi Iron Maiden-cimbora, a gitárvirtuóz Adrian Smith segítségével tért vissza a heavy metalhoz és az okkult szövegekhez, vagyis ahhoz, amiben mindig is a legjobb volt.
A Dickinson–Smith szerzői-hangszerelői páros győztes szövetségét Bruce „régi ismerőse”, a neves gitáros és producer, Roy Z egészítette ki. Különleges, sötét és titokzatos gitárhangzásával és kiváló produkciójával kulcsszerepet játszott abban, hogy a „The Chemical Wedding” Bruce szólókarrierjének csúcsteljesítménye lett. Smith meglepő módon csak a „The Killing Floor” szerzőjeként vette ki a részét a dalszerzésből, de közte és Roy Z között ők ketten voltak a lemezen oly bőségesen felbukkanó sötét gitárharmóniák fő megalkotói.
A „The Chemical Wedding” szövegeinek többsége, amely sok tekintetben koncepcióalbum volt, Blake misztikus-okkultista költészetéből, a pokolról és a mennyországról szőtt révült látomásaiból táplálkozott, de felbukkannak benne különféle bibliai történetek, tarotkártyák és szabadkőműves misztika is. Blake festői remekművei a borítón és a füzet tartalmában is helyet kaptak. Blake híres, „A bolha szelleme” című képét, amely Jób és az ördög találkozásáról szóló bibliai történetből merít (az ördög számos betegséggel sújtotta Jóbot, hogy próbára tegye Istenhez való hűségét), pontosan harminc éve az obskúrus brit progresszív zenekar, a Gilgamesh használta második lemezének borítójára.
A nyitó bomba, a „King in Crimson” bemutatja az egész albumon eluralkodó sötét, titokzatos, helyenként éteri hangulatot, diadalmas refrénnel és epikus gitárszólóval. Dickinson sosem titkolta a progresszív rock iránti lelkesedését, és itt nem csupán a bíborpalástba öltöztetett Krisztusról vagy az antikrisztus egyik megtévesztő alakjáról van szó, hanem szójátékról, amely valószínűleg Bruce főhajtása is a legendás progrockzenekar, a King Crimson előtt. A címadó dal apokaliptikus hangulatával, epikus refrénjével és különleges, rendkívül obskúrus gitárhangzásával az album egyik legsötétebb és legtitokzatosabb pillanata. Dickinson itt újra kiváló énekes mesélőként és hihetetlen drámák megteremtőjeként bűvöl el.
A tarotkártyák ihlette „The Tower” című dalban Bruce vokális sétára indul egy titokzatos, alkimista toronyban. Erre a dalra látványos videó is készült, és hatalmas refrénjével meg izzó drámájával a „The Chemical Wedding” egyik csúcspontja. A középrész gitárvokál-harmóniái már szinte pimaszul az Iron Maidenre hajaznak. A pokolian izzó, (kvázi) sátánista szöveggel átitatott energiakatalizátor, a „The Killing Floor” újabb bravúros Smith-szólót tartogatott, a legnagyobb pozitív meglepetést viszont a váratlan, rövid átmenet jelentette egy barokk hangszerelésű, hatalmas vokálharmóniákkal teli szakrális szakaszba.
A „Book of Thel”, amelyen Eddie Casillas basszusgitáros is otthagyta a szerzői pecsétjét, progresszív metálkísérlet volt kiváló hangulattal. Az akusztikus irányú, nosztalgikus gitárfutamokkal induló nyitányt hirtelen kompromisszumok nélküli metálinduló váltja fel, David Ingraham dobfordulóival, Bruce pedig újra a legjobb vokális „elemében” van, ami különösen igaz a ragyogó refrénre. A lemezen három dalban különleges vendég, a progresszívrock-legenda, „a pokoltűz istene”, Arthur Brown is megjelenik, Blake költészetéből választott versszakokat mondva el. A „Gates of Urizen” Blake titokzatos istenségének, Urizennek állít emléket, aki szokatlanul hasonlított a keresztény Isten-ábrázolások többségére. A dal a titokzatos hangulat lassú fokozását hozza, Roy Z jellegzetes gitárszólójával, némi latin dallamvilággal, ami kissé Roy Z zenekarának, a Tribe of Gypsiesnek egyes munkáit idézi. A „Jerusalem” rendkívül érdekes hibrid a folkelemekkel átszőtt, akusztikus irányú power-ballada és a metálkatalizátor között, epikus gitárfutamokkal és az azonos című Blake-vers szövegével, amely az egyik nem hivatalos angol himnusz. A rockvilágnak először az Emerson, Lake & Palmer mutatta be még 1973-ban. Bruce itt ismét a legjobb tudása szerint „kitesz magáért” énekesként, és néhány kiemelkedő hatást ér el.
A „The Trumpets of Jericho” szövegében Bruce a maga módján formálta át az első megerősített város, Jerikó elestéről szóló bibliai történetet, mivel az ő verziójában a trombiták nem tudják ledönteni a hatalmas falat. A dalt pokoli riff és türelmetlen dobfordulók jellemzik, az epikus refrénbe való átmenet pedig egyenesen zseniálisra sikerült. A komor-apokaliptikus vallomás, a „Machine Men” szintén ragyogó, epikus refrénnel lenyűgöz, ami teljes ellentétben áll az uralkodó obskúrus hangulattal. Az album csúcspontja az epikus kinyilatkoztatás, „The Alchemist”. Az ambientben rendkívül intenzív, kísérletező színezetű bevezető után a záró részben újra megszólal a címadó örökzöld diadalmas refrénje, és mindez hatalmas csúcspontba torkollik. Egy kétperces szünet után Blake misztikus víziójának előadásával még utoljára megszólal a karizmatikus „bácsi”, Brown.
A „The Chemical Wedding”, amely Dickinson rajongói körében a tréfás „a legjobb Iron Maiden-album a »Seventh Son of a Seventh Son« (1988) után” becenevet kapta, már megjelenésekor igazi metálremekmű volt, és az évek során csak tovább erősödött a kultikus státusza. Nagy kár, hogy Dickinson a következő húsz évben már nem ismételt meg ilyen ambiciózus szólóvállalkozást, bár az Iron Maidenhez való 1999-es visszatérése után tulajdonképpen nem is volt rá valódi oka. Az Iron Maiden főnöke, Steve Harris ugyanis a „The Chemical Wedding” megjelenésekor, amely teljesen elhomályosította a „vasszüzek” akkori felállását (az a viszonylag átlagos „Virtual XI” (1998) után komoly válságban volt), lenyelte a büszkeségét, és felhívta Brucet, hogy vissza akar-e térni a „régi csapatba”. Dickinson egyetlen feltétele a visszatéréshez az volt, hogy Smith is jöjjön vissza a bandába. Azóta Bruce csak egyetlen szólóalbumot készített, a „Tyranny of Souls” (2005) című lemezt, de az semmiképp sem érte el a „The Chemical Wedding” színvonalát.
szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. King in Crimson (04:43)
2. Chemical Wedding (04:06)
3. The Tower (04:45)
4. Killing Floor (04:30)
5. Book of Thel (08:14)
6. Gates of Urizen (04:25)
7. Jerusalem (06:43)
8. Trumpets of Jericho (05:59)
9. Machine Men (05:41)
10. The Alchemist (05:59)
Zenészek:
Bruce Dickinson – ének
Adrian Smith – gitár, billentyűs hangszerek, háttérvokál
Roy Z – gitár, billentyűs hangszerek, háttérvokál
Eddie Casillas – basszusgitár
Dave Ingraham – dobok
