Kiadó: Parlophone
Megjelenés dátuma: 2020. 01. 17.
Az album hossza: 60.16 perc
Produceri munka: Steve Harris
Műfaj: Heavy Metal
Értékelés: 6.5 / 10
Aki ismeri a British Lion debütalbumát, amelyet az Iron Maiden basszusgitárosa, Steve Harris még a kilencvenes évek első felében szeretett volna életre kelteni, de végül csak 2012-ben jelent meg, az valószínűleg tiszta vizet töltött a pohárba: a lemez vegyes érzéseket hagyott maga után, főleg a lyukacsos ének miatt, ezért az új albumtól sem várt túlzottan sokat.
És valóban, a „The Burning” című folytatás a vártnál semmivel sem nyújt többet. A British Lion olyan zenét játszik, amely minden elszánt Iron Maiden-rajongónak tetszeni fog, de nem feltétlenül azoknak, akik ugyan szeretik az Iron Maident, de nem adnák oda érte a fél karjukat, és szükség esetén kritikusan is tudnak állni a banda zenéjéhez.
Jó látni, hogy Harris érett korára is csupa lelkes ambícióval és alkotókedvvel teli, és ahelyett, hogy a „Legacy Of the Beast” turné két szakasza között pihenne egyet, inkább ezt az időt is arra használta, hogy felvegye és kiadja az új „British Lion”-albumot. Nagyjából egy órányi új zene ez, amely a hetvenes évek heavy rockjának irányvonalát és az Iron Maiden szerzői stílusát követi. Az olyan dalok, mint a Spit Fire vagy a címadó, bármelyik évezred utáni Maiden-lemezen megjelenhettek volna.
Szóval: háromszólamú harmóniák a klasszikus metalfrazeálás fölött, heavy rock-os „lazaság”, a mid-eight futamok jól ismert fűszerezése a két gitáros megosztott szólóival. A kivitelezés nagyon jó, a dalokat rendkívül hosszú gyakorlat és tapasztalat alapján írták, ezért meglehetősen rutinszerűen szólnak, és kompozícióként nem engednek meg hibákat. A produkció nagyrészt az Iron Maiden-albumok hangzását követi, és már magatoktól is kitaláltátok, hogy a hangképből egyértelműen kiböki a szemét Harris basszusa, de a British Lion érezhetően lágyabb hangzású zenekar, mint az Iron Maiden.
A gond megint Richie Taylor, mert az éneke már a nyitó Citiy Of Fallen Angels alatt is inkább egy „U2-tribute-ra” emlékeztet, mint heavy metal zenekarra. A dallamvonalak, amelyeket választ, nagyon ötletesek, és megvan bennük a lehetőség, hogy a dalokat a refrénekben bombasztikus csúcspontra vigyék. A The Burning például tökéletesen begyújtana, ha mondjuk Dickinson énekelné. Taylor egyszerűen túl gyenge énekes, és ezt el kell ismerni. Jobban tenné, ha alternatív rockzenekarban énekelne, ha már ennyire szeret, de itt a régi baráti kötelék lép előtérbe, amely összetart, és a zenekarban úgy védi Taylort, mint a jégkorongcsapat a kapusát. A dalokban tehát szép potenciál rejlik, de Taylor „nyávogása” egyszerűen nem tudja oda vinni őket, ahová egy határozottan tekintélyt parancsoló, robbanékony, dallamos ének. Sajnos Taylor nem éri el azokat a vokális sztenderdeket, mint a mai, hasonló műfajú zenekarok többsége, és ez a mérleg nyelve, amely eldönti, hogy a British Lion sosem fog különösebb tetszést és érdeklődést kiváltani a igényesebb, klasszikus heavy metalt kedvelők körében, akik az Iron Maiden mellett természetesen más zenekarokat is hallgatnak. Csak a legnagyobb Iron Maiden-fanatikusoknak. Lehet, hogy a projektnek nem is ez az elsődleges célja.
Röviden: a világon túl sok olyan zene van, amely jobb annál, mint amit a British Lion a két albumán kiadott. Volt, van és lesz is megalkotva. A végkövetkeztetés tehát ugyanaz, mint az elsőlemeznél. Érdemes megpróbálni, aztán pedig kizárólag a ti saját szempontjaitok döntik el, hogy befogadjátok-e az albumot, vagy sem.
szerző: Aleš Podbrežnik
