Kiadó: Frontiers Music Srl.
Megjelenés: 2024. 4. 12.
Produkció: Steve Schenck & Richie Castellano
Az album hossza: 41.46 perc
Műfaj: Art Rock / Hard Rock / Heavy Metal
Értékelés: 8.0/10
A Blue Öyster Cult tényleg a valaha volt egyik legnagyobb hatású rockzenekar marad. Még ha ezek a nagy újítók és úttörők a Black Sabbath, a Led Zeppelin és a Deep Purple medializáltabb hírneve árnyékában is maradtak – akik azokban a régi időkben a Blue Öyster Cult-tal egy időben sikeresebben „törtek az élre” –, zenei hozzájárulásuk és életművük ma gyakorlatilag szentnek számít. Ők az ihlet szent grálja annak a generációnak, amely tíz évvel utánuk térképre tette a metalt, minden alműfajával együtt.
Jönnek az évek. Az „édes emlékek” évei is, meg az érett ünneplésé. Akkor is, ha csaknem húsz év után új, nagyon jó stúdióalbum jelenik meg, mellette pedig egy egész sor új koncertlemez. A „Ghost Stories”-t, amelyet szívesen harangoznak be a zenekar 15. stúdióalbumaként, azért nem nevezhetjük igazi stúdióalbumnak. Inkább olyan dalok gyűjteménye, amelyek évekig hevertek az archívumban, 1978 és 1983 között születtek, és azt remélték, hogy egyszer napvilágot látnak. A remény tehát nem halt meg, és most itt a megvalósulás. Ezt az archív anyagot a zenekar klasszikus felállása (Bloom, Roeser, Albert Bouchard, Joe Bouchard és az elhunyt Allen Lanier) írta, és a „Mirrors”, a „Cultosaurus Erectus”, a „Fire of Unknown Origin” és a „The Revolution by Night” korszakát öleli fel. Vagyis amit a sokatmondóan elnevezett „Ghost Stories” kínál, az valójában inkább gyűjtemény, válogatás: hangzásában felfrissített, hangszerelésében befejezett régi felvételek sora. Mióta a Blue Öyster Cult csapatában ott van a kivételes multiinstrumentalista, szükség esetén kiegészítő énekes, producer és hangszerelő, Richie Castellano, úgy tűnik, a zenekar számára – amelyet a két integráns figura, az énekes-gitáros Eric Bloom és Buck Dharma még mindig a vállán cipel – megint minden lehetséges. Az élet őszén a legendák reneszánszát, új virágzását élik! Castellano pedig a katalizátor. A válogatás megjelentetése több mint értelmes húzás: nemcsak „talpon tartja” a zenekart az élet őszén, hanem a közönségnek is ad még egy eddig rejtett szeletet a galaktikus rock’n’roll monolitból, amelynek kár lett volna a felszínre nem kerülnie. Főleg akkor, amikor Dharma és Bloom (még mindketten élnek) a megjelenés előtt beugorhatott a fő felügyelők szerepébe.
Néhány szám ügyesen fel lett frissítve, és csak úgy porzik utánuk. Gond nélkül szerepelhetnének a fent felsorolt albumok bármelyikén. A dalszerzés stílusa pontosan abba az életszakaszba lő vissza minket, amelyben a zenekar éppen járt. Castellano a modern utómunkálati trükkökkel nem esett túlzásba, nem „tisztogatta” agyon a felvételeket, nem rakott rájuk utólagos rádubbolásokat, és isten ments, hogy kattintgatott volna. Bloom és Dharma valószínűleg keresztre feszítené, ha a hangzás stúdiós „sterilizálásának” műveleteibe tévedt volna. Castellano, aki a demók eredeti felvételeinek „lyukait” szükség esetén ügyesen elfedte kiegészítő gitárokkal, billentyűkkel és saját énekével, a lehető legnagyobb mértékben igyekezett megőrizni a hiteles zengést és a demófelvételek alapvázát. Itt van a Late Night Street Fight, a So Supernatural és a Don’t Come Running to Me, amelyek popelemeket csempésznek a zenekar hangzásába, mégpedig abban az időben, amikor a banda fokozottabban ügyelt arra, hogy a slágerlisták el ne kerüljék. Ez a három szám könnyen elképzelhető a korábban említett albumokon. A maradék anyag azonban, amely a hetvenes évek közepének szellemiségéhez áll közelebb, vitathatatlanul egyedi lenyomata a zenekar életének az 1978–1983-as korszakban.
A banda a két koncertkedvencre is gondolt. Ez a két híres feldolgozás tulajdonképpen kiindulópont volt: a fiatal Blue Öyster Cult ezekből merített ihletet, és ezeken keresztül csorgatta át lassan a zenei dossziéjába az energiát, a kölykös rosszalkodást, a zajt, a féktelenséget és a tabudöntögetést. A Kick Out The Jams (MC5) és a We Gotta Get Out Of This Place (Animals) így végül konkrét stúdióeredetit kapott. A banda (a klasszikus felállásban) koncertelőadás módjára vette fel őket a stúdióban. Ahogy a többi anyagot is. Ahogy kell. Van még egy érdekes tétel, amely nem feltétlenül kötelező eleme a „Ghost Stories”-nak. Az album legvégére került: a The Beatles-szám, az If I Fell akusztikus változata, amelyet a Blue Öyster Cult a 2016-os felállással vett fel, amikor még Kasim Sulton basszusgitározott náluk. A The Beatles mindig is rendkívül fontos ihletforrás volt a Blue Öyster Cultnak! A játékos rock’n’roll kislemez, a Cherry pedig megmutatja, hogy a Blue Öyster Cult és a The Beatles is Presleynél és a Blue Suede Shoes-nál kezdte.
A „Ghost Stories”-t semmiképp sem érdemes a zenekar megjelent stúdióklasszikusaihoz mérni, bár stúdióalbumként is kezelhetjük – olyan anyaggal, amely csak nehezen közelíti meg a klasszikusokat. Mindenben több mint kielégítő minőséget hoz, és hiteles színesítése a diszkográfiának: a végre megtalált (elveszett) kincs hálás kiegészítése minden igazi rock and roll-rajongó gyűjteményének.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Late Night Street Fight
2. Cherry
3. So Supernatural
4. We Gotta Get Out Of This Place
5. Soul Jive
6. Gun
7. Shot In The Dark
8. The Only Thing
9. Kick Out The Jams
10. Money Machine
11. Don’t Come Running To Me
12. If I Fell
Felállás:
Eric Bloom – gitár, billentyűk, ének
Albert Bouchard – dob, háttérvokál
Joe Bouchard – basszusgitár, gitár, billentyűk, ütőhangszerek, háttérvokál
Allen Lanier – gitár, billentyűk
Donald “Buck Dharma” Roeser – gitár, ének
Rick Downey – dob a 3. és a 11. számon
Richie Castellano – kiegészítő gitárok, billentyűk, ének
Az If I Fell című dalt 2016. 4. 18-án vették fel a Red stúdióban (Los Angeles, Kalifornia), a következő felállásban:
Eric Bloom – ének
Donald “Buck Dharma” Roeser – gitár, ének
Richie Castellano – gitár, háttérvokál
Kasim Sulton – basszusgitár, ének
Jules Radino – ütőhangszerek
