Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Balingen / Messegelände / Németország
A koncert dátuma: 2016. július 16.
Látogatók száma: 12.000
Jegyár: 109,00€ (a háromnapos elővételes jegy ára) / 135,00€ (a fesztivál napján)
A 21. Bang Your Head!!! fesztivál harmadik és záró napja a németországi Balingenben végül teljesen száraz, napsütéses időt hozott. Délelőtti fülledtség persze így is volt, de a régi városmag árnyas zugaiban megszelídítettük. A régi iskola heavy metaljának és heavy rockjának svéd újjáélesztői, a Black Trip nyitották a fesztivál utolsó napjának programját pontban fél tizenkettőkor a főszínpadon, mi pedig csak a műsor záró perceibe csöppentünk bele. A 2004 óta működő zenekar két albumot tudhat magáénak, a nehéz kezdeti évek után pedig csak 2011-ben kapott szelet a vitorlájába, amikor stabil felállásra talált. Bár rövid életű csapatról van szó, a tagjai edzett harcosok. Vezetőjük a gitáros (korábban basszusgitáros) Peter Stjärnvind, aki valaha az Entombedben és a Nifelheimben játszott, a felállást pedig az Enforcer két egykori tagja, Joseph Tholl énekes és Jonas Wikstrand dobos, valamint az Ordo Inferusból érkezett Johan Bergebäck gitáros és Sebastian Ramstedt basszusgitáros egészíti ki. A 2013-as „Goin’ Under” után a banda tavaly kiadta második lemezét „Shadowline” címmel, ami már elég volt egy szép, 40 perces repertoárhoz, amelyet átsző a régi iskola metaljából merített ihlet. A fellépés záró perceiben, amennyit elkaptunk belőlük, nem volt nehéz kihallani a Thin Lizzy, az Iron Maiden, a Judas Priest és az UFO hatását. Ha hithű régi iskolás metalos vagy, a Black Trip egy olyan név, amit érdemes leellenőrizni.
A színpadot a lányok vették át. Vagy inkább mondjuk úgy: a hölgyek. A heavy metal veteránjai. A csupa nőből álló Girlschool. Ahelyett, hogy otthon az unokáikra vigyáznának, jó hatvanon túl is szívesebben járják a világ színpadait. Legutóbbi komolyabb turnéjukat épp tavaly ősszel csinálták végig, amikor a Saxonnel együtt ők nyitották az estéket a rock’n’roll nemrég elhunyt punkjai, az utánozhatatlan Motörhead előtt, azok utolsó, a „Bad Magic” albumot népszerűsítő turnéján. Jó látni, ahogy dacolnak az idővel. Hárman közülük 1977 óta eredeti, elválaszthatatlan tagok: Enid Williams basszusgitáron, Kim McAuliffe énekesként és ritmusgitárosként, valamint Denise Duffort dobon. A szólógitáros posztját az eredeti tag, Kelly Johnson tragikus halála (gerincvelői rák) után 2008-ban Jackie Chambers vette át. Az ötös továbbra is csúcsformában van. A „Hit And Run” klasszikusai, amelyekből hat is felcsendült (C’mon Let’s Go, Future Flash, a címadó dal, The Hunter, Kick It Down, Watch Your Step), fenomenálisan szóltak, ez a „örökzöld”, és a kvartett érett korára is hihetetlen magabiztosságot és kompakt összeszokottságot mutat. A színpad zömét éppen Jackie Chambers töltötte be, aki aktívan sétált Kimtől Enidhez, majd visszatért a színpad szélső bal oldalára (a saját helyére). A többnyire klasszikus műsort a Girlschool a „Demolitoion” című bemutatkozó lemez dalával, vagyis a Demolition Boysszal nyitotta, ugyanennek az albumnak szentelt figyelmet a fellépés legvégén is, amikor a banda előadta a Gun Race With the Devil című klasszikusának feldolgozását, majd utána a (addig hiányzó) és végig várt Emergencyt, és ezzel nagy stílusban zárta a koncertet. A repertoárt még három újabb dal egészítette ki: az I Spy a „Legacy” (2009) című albumról, valamint a Come the Revolution és a Guilt As Sin az aktuális, „Guilty As Sin” (2015) című stúdióalbumról.
A színpadot a holland szimfonikus power metalosok, a Delain vették át, akiket a karizmatikus énekesnő, Charlotte Wessels összetéveszthetetlen hangja visz előre. Charlotte különösebb erőfeszítés nélkül, villámgyorsan elvarázsolta a közönséget kidolgozott színpadi játékával és érzelmes hangjával, amely a zenekar zenei névjegyében végig dominál. A banda az új stúdióalbumra, a „Moonbath”-ra vár, amelyet idén augusztus végére jeleztek, Charlotte mellett pedig a Delain felállását Martijn Westerhold (billentyűs, a zenekar főnöke), Timo Somers (gitár), az újonnan csatlakozott ritmusgitáros, Meren Bechtold és Ruben Israel dobos egészíti ki. A színpadról hiányzott a basszusgitáros. Hogy ki a zenekar jelenlegi basszerosa, azt csak a Delain tudja. Talán keresik, mert a történet jó tíz nappal később, 2016. július 28-án megismétlődött a zenekar tolmini fellépésén is (Metaldays fesztivál). A mély hangok, a „basszuslábak” hiányát nem nagyon lehetett észrevenni, talán azért sem, mert Merel hétnyolcrésztelen… héthúros gitárt használ a színpadon, ami a gitárfrázisoknak magvasabb, ha nem egegyenesen zsírosabb hangzást adott. Bárhogy is, a színpad ötven percre Charlotte Wessels-é lett. A lány dinamikus előadásával és a közönség folyamatos buzdításával azonnal felpörgette a népet. A setlistet az „We Are The Others” dalai vitték (Not Enough, Get the Devil Out of Me, Mother Machine, a címadó dal), a koncertet pedig a Suckerpunch nyitotta, az aktuális „Lunar Prelude” EP-ről. A fellépés közepén a Delain egy vadonatúj dalt is bemutatott The Glory And the Scum címmel, amely majd az érkező új stúdióalbumon kapja meg a maga helyét. Újabb tipikus Delain-szerzemény, magas zenei értékkel megfaragva, ami egyébként a zenekar pompával díszített szimfonikus power metaljának sajátja. A többit a „The Human Contradiction” dalai töltötték ki: a Don’t Let Go, az Army of Dolls és a Here Come thre Vultures, a banda pedig két dallal is megsózta a setlistet a „Lucidity” bemutatkozó lemezről: ezek a The Gathering és a Sleepwalkers Dream.
A záró nap első csúcspontját a hazaiak, a Tankard hozták a színpadra. Addig a pontig ők gyűjtötték a színpad előtt messze a legtöbb hívet. Ami semmin sem csodálkoztat. A zenekar zenei névjegye már a nevéből ítélve is a keményebb hangok alkoholos főzetekkel való keverését diktálja. Hektoliterekben ömlő sör, ami a német ivókultúra szerves része, és persze mérgező thrash metal riffelés összevissza. Ez az a banda, amely a zenei kifejezésmódjában végig „vastagon” hangsúlyozza a bohóckodó lucid humort is, ennek az egész színháznak az alkotója pedig természetesen a kemény és hatalmas termetű Andreas Geremia, a világ összes mérlegének réme. A kvartettet még Andreas Gutjahr (gitár), Frank Thorwarth (basszusgitár) és Olaf Zissel (dob) egészíti ki. Bár a zenekarnak 16 stúdióalbuma van a háta mögött, a közel egy óra játékidő határozottan kevés volt ahhoz, hogy a teljes diszkográfiát végigjárják. Mindegy. Ez nem is lényeges, hiszen a főmágnes maga „Gerre” megjelenése a színpadon, akire minden szem és fül szegeződik. A fickó végig kigúnyolta a színpadi kameramanöket, akiknek közvetlen közelről mutogatta csupasz hasát, de a fotósoknak sem maradt adósa. Különösen szórakoztató volt a harmadik dal, a Rules for Fools, amikor „Gerrére” „push up” melltartó repült a színpadra. Ezt a férfi, akit a tett egy rakás férfias önbizalommal töltött el, egy rövid szemlélődés után természetesen a fejére húzta. A The Morning After zárása után, amely persze az előző éjszakai ivászat utáni nehéz fejre céloz, Horst lépett a színpadra a csapatával. Mindannyiuknál sörösüvegek voltak, a fickók pedig két asztalt és bárszékeket is hoztak. A színpad így igazi kocsmává alakult, ahol a Tankard-fellépés folytatásában a fesztivál egész szervezői csapata, vagyis egy tucatnyi tag vidáman töltötte a sört. Horst a színpadra érve még „air gitárt” is ajándékozott Gerrének, amivel az utóbbi nem sokat foglalkozott. Szaftos kommentárok, önirónia és saját költségre való hülyéskedés, fanyar fekete humor az új, szép világ eltévelyedett életének rovására, szóval tudni kellett egy kicsit németül is, és az egész elérte a maga igazi célját, amit nehezen felejtesz el. A Tankard alaposan beolajozta és bekente a közönséget. Balingen még jó sokáig a fellépés után is sörgőzben úszott. Még jó darabig azután is, hogy a végén felcsendült az A Girl Named Cerveza („Egy lány, akit Sörnek hívnak”), majd utána a zenekar záró (és várt) himnusza, a (Empty) Tankard. Őrült show! „Nyugodjatok hát a sörben!” (Rest in beer).
Európában túl sokáig hiányoztak, de a Great White végre megkönyörült a rajongókon az öreg kontinensen is. A Great White-ot a Bang Your Head!!! fesztiválon 2008 óta, amikor még a Jack Russellt felvonultató felállásban léptek fel, immár másodszor láthattuk! A felállás azóta egyetlen névvel változott, éppen az énekesi poszton. Ez elkerülhetetlen és szükséges volt ahhoz, hogy a zenekar egyáltalán fennmaradhasson és folytathassa a pályafutását. Az énekes mikrofon mögé a tapasztalt, egykori XYZ-frontember, Terry Ilous állt. A fő gitáros természetesen továbbra is Mark Kendall, a ritmusgitáron elválaszthatatlan társa, Michael Lardie kíséri (ő felel a szintetizátorokért is), a basszusgitáros 2008 óta Scott Snyder, a dobok mögött pedig Lardie-hoz hasonlóan 1985 óta kitart Audie Desbrow. A zenekar fantasztikus koncertet adott. Hangzásban, előadásban és az energiák kisugárzásában egyaránt. A közönség tűkön ülve várta őket. Mindenki, aki a fan pitben összegyűlt. Egytől egyig mindenki, aki ott volt. És elhihetitek: lányokból, és főleg kicsit érettebb, idősebb nénikből sem volt hiány a nézők között. A zenekar hard rock miséjét az új „Elation” albummal és az I’ve Got Something For You című számmal nyitotta, aztán gyorsan „megfordította a lemezt”, és a klasszikusok felé vette az irányt. Ezt jelezte előre a „Hooked” (1991) albumról a kisebb slágernek számító Desert Moon, a nép pedig felugrott, amikor a Great White nem sokkal később rázendített a „Once Bitten…” klasszikusára, a Lady Red Light-ra. A srácok még egyszer visszatértek a „Hooked” albumhoz, és onnan elővették a The Angels-eredeti Can’t Shake It saját verzióját. Ezután ugrás következett a „…Twice Shy” albumra, a kiváló House of Broken Love-val, amelyet a „Once Bitten…” egyik száma, a Save Your Love követett. A tömeg újra felforrt a „…Twice Shy” lázasan várt klasszikusánál, a Mista Bone-nál, a zenekar pedig a „Psycho City” albumról játszott Big Goodbye-jal lepett meg. Amikor a Great White a Rock Me-vel csapott le, világossá vált, hogy közeledünk a fellépés végéhez. Ilous mesterien tartotta kézben a közönséget, a zenekar pedig a záró részben néhány refrénnel megnyújtotta a számot, és így még egy adag extra energiát csalt ki a nézőkből. A Rock Me dallamos refrénje még egyszer egy testté kovácsolta a közönséget, a Great White pedig zárásként eljátszotta a hiányolt, várva várt, csibészesen ugratós Once Bitten, Twice Shy-t, amelyre egész Balingen táncolt. Ilous volt a fellépés első és tulajdonképpen egyetlen kérdőjele. Kivételes hang, kivételes frontember. Terry brillírozott, és méltónak bizonyult a Jack Russell hátrahagyta óriási cipőhöz, amelyet a zenekarból való távozásakor maga mögött hagyott. Reméljük, a Great White egy komoly, főszereplős koncertsorozattal látogatja meg Európát, mert az ilyen szórványos felbukkanások, nagyjából tízévente (inkább kevesebb, mint tíz), már régóta nem mentegethetők.
Ezután a bochumi legendás német heavy metal zenekar, a Grave Digger lépett színpadra. Az öttagú formáció – Chris Boltendahl (ének), Axel Ritt (gitár), Stefan Arnold (dob), Jens Becker (basszusgitár) és az újonc Marcus Kneip (billentyűk) – régi ismerőse a balingeni színpadoknak, legutóbb két éve játszottak itt, az „előmelegítő” nap főszereplőjeként. A Grave Digger meglehetősen kiszámítható műsort adott, amely a zenekar már alaposan lejátszott klasszikusaiból állt össze. Egyfajta lerövidített „best of”, annyi számmal, amennyit a srácok csak be tudtak zsúfolni a koncert alig egy jó órányi, megcsonkított időkeretébe. A kritikának még nincs vége. A zenekar megengedte magának, hogy kihagyja a legalább egy számot a Grave Digger teljes pályafutásának leghíresebb és mind a mai napig legjobb albumáról, a „Knights Of The Cross” (1998) lemezről. Mindemellett megemlítendő, hogy a kiváló, klasszikus „Heart of Darkness” (1995) albumot ismét átugrották, ami kifejezetten bosszantó. A „The Reaper” (1993) albumról is a már számtalanszor hallott Wedding Day-t kaptuk. A zenekar két újabb számot is beválogatott a műsorba az aktuális „Return of the Reaper” albumról, a Tattoed Ridert és a Season of the Witch-et, ugyanakkor teljesen feleslegesen nyúlt a nem túl sikerült „The Clans Will Rise Again” (2010) albumhoz is a Highland Farewell előadásával. A kötelező örökzöldek – ezek a Dark of the Sun (nyitányként), majd a The Round Table, az Excalibur, természetesen a Rebellion (The Clans Are Marching), valamint a záró, jó hosszúra nyújtott Heavy Metal Breakdown – mellett ez a fellépés nem mutatott különösebb hibákat. Csak azt az egyet, amelyet már megszoktunk. Boltendahl jellegzetes károgása időnként megköveteli, hogy a pasast egy-egy magasabb dallamív „elintézze”. Ilyenkor vagy átalakítja a vokált, vagy kifejezetten színpadiasan komikusan fest, mert a magas vonalakat a károgásával már nem tudja igazán jól megoldani. Talán éppen ezért maradt ki a műsorból a Knights of the Cross, amely egyébként egyetlen igazi Grave Digger-koncertről sem hiányozhat.
A Grave Digger koncertje alatt életre kelt a szomszédos Messehalle is, ahol a hamburgi német thrash metal zenekar, a Warpath nyitott. A már 1991-ben alakult zenekart mindenképp érdemes volt megnézni, főleg a Grave Digger kiszámítható műsora mellett a szomszéd színpadon. A kvartett negyven perc alatt játszotta le első (és egyetlen) négy albumának számait, amelyek még a kilencvenes években születtek. Remek előadást adtak: súlyos riffekre épülő „groove”-szorítás, drámai hangulatváltások, sötét kulisszával és okkultizmussal megspékelve, miközben az énekes, Arnie démoni tekintetével párszor alaposan megbabonázta a jelenlévőket. Állítólag a zenekar új anyagon dolgozik. Remek nyitány tehát a harmadik nap programjába a kisebbik színpadon. Később az is kiderült, hogy a Messehalle kis színpada sok szempontból elvitte a show-t a nagy színpad szabadtéri helyszínén zajló események elől, ahová persze a fesztiválozók többsége özönlött.
Ez maradt igaz a továbbiakban is, amikor a nagy rock’n’roll guruk, az Uriah Heep lépett a főszínpadra. Ők sem nyűgöztek le különösebben a megjelenésükkel. A színpadon tulajdonképpen a márciusi, európai főszereplős turnéjuk lerövidített műsorát hozták. A koncertet a hetvenes évek két ütős klasszikusával kezdték, természetesen a vaskészlet kötelező számaival, ez a Gypsy és a Look At Yourself, amelyeket aztán a setlist tulajdonképpen egyetlen igazi gyönyöre követett, vagyis a „Look At Yourself” album egyik legjobb, ha nem a legérdekesebb számának előadása. Szó van a kompozíciós szempontból rendkívül izgalmas és titokzatos Shadow Of A Grief-ről, amelyben hosszan elnyújtott, progresszív pszichedelikus hangszeres rész hallható. A zenekar az egy órás fellépésen három új számot is előadott az „Outsider” albumról, a The Law-t, a Can’t Take That Away-t és a One Minute-ot, a koncert hátralévő idejét pedig a „megkopott” Stealin’, a „Magician’s Birthday” mindig misztikus klasszikusa, a Sunrise és a kiszámíthatóan kötelező Easy Livin’ töltötte ki, valamint, mint mindig, a mindössze két akkordra épülő nagy sláger. Ez a (szándékosan megint csak elnyújtott) Lady in Black. Bár az Uriah Heep a mesterségének hihetetlenül tapasztalt mestere, hiszen már jó 46 éve működik a színtéren, érdekes, hogy a statikusságuk a fesztivál óriási színpadán jórészt untatott. Bernie Shaw sem aknázta ki túl lelkesen a kifutót és a rendelkezésre álló színpadi űrt. A koncerten a legtöbb energiát mozgásával az együttes új basszusgitárosa, Dave Rimmer, no meg persze a mindig megvadult dobos-tornász, Russell Gillbrook idézte meg. Összességében egy általában jó, de rutinos és kiszámítható előadás a legendáktól.
A Grave Digger-hez hasonlóan az Uriah Heep koncertje alatt is érdemes volt beugrani a Messehalle-ba. Az Uriah Heep fellépése ugyanis egybeesett a melodikus rock amerikai ikonjainak, a Tyketto koncertjével. A zenekar, amely az idei őszre néhány európai koncertet is bejelentett, északi területeken, úgy döntött, hogy a rendelkezésre álló időben teljes egészében eljátssza klasszikus albumát, a „Don’t Come Easy” (1991) lemezt. Nem úgy azonban, ahogy megszokhattuk, hanem a másik végéről kezdve. Hátulról előre. Így a nagy slágerüket, a Forever Young-ot okosan a koncert végére tartogatták. Mivel azonban Danny Vaughn és csapata úgy döntött, hogy a végletekig felhevíti a irigylésre méltóan tömött termet, a koncert második felébe beiktatott még három egymást követő számot a „Strenght in Numbers” (1994) albumról, a Rescue Me-t, a Meet Me In the Night-ot és a The Last Sunsetet! Ezt a koncert nagy fináléja követte a Wings-szel és természetesen a már említett Forever Young-gal, amely lezárta a koncertet. Danny Vaughn, aki betöltötte az 56. évét, úgy néz ki, mint egy 20 éves. Kiváló és hihetetlenül jól megőrzött hangjától kezdve a termetén át a színpadi mozgékonyságáig. A pasas hihetetlen. Teljes karizmájával és színpadi megjelenésével. Az energia és a pozitív hangulat generátora, amely átjárta a helyszínt a koncert alatt. Továbbra is rendkívüli frontember. A mai Tyketto felállását még Chris Childs basszusgitáros (Thunder), az eredeti tag Michael Clayton Arbeeny (dob), Ged Rylands (billentyűk) és Chris Green (gitár) egészíti ki. A zenekar, amely épp most jelentette be új stúdióalbumának megjelenését „Reach” címmel – ez idén október közepén jelenik meg Európában –, bravúros fellépéssel mutatkozott be. Mindenütt a tökéletességre törekvés. Hangzásban és előadásban egyaránt. Tetőtől talpig. A melodikus rockerek, a Dare fellépése után végre a második hasonló műfajú előadó a fesztiválon, akit Európa színpadain egyébként iszonyú nehéz elcsípni! Vonzó és exkluzív! Azt is mondhatjuk: egy szlovén koncertlátogatónak aligha adódik még egyszer ilyen alkalom a Tyketto megnézésére, mint amit az idei Bang Your Head!!! fesztivál látogatása kínált.
A Bang Your Head!!! késő délutáni órákban a főszínpadon különleges jelenséget tartogatott! A Dirkschneider névre hallgató formációt, amely tavaly erre a különleges alkalomra átmenetileg átnevezte magát az U.D.O.-ról. Vezetője természetesen Udo Dirkschneider, az Accept híres egykori első hangja. Udo azért lépett erre az útra, hogy a közönséget és a saját zenekara nevét ismét erőteljesebben a maga oldalára állítsa. A Dirkschneider repertoárja tisztán csak olyan Accept-anyagot ölel fel, amely Dirkschneiderrel a felállásban született. És mivel Udo hangja érett korában is gyakorlatilag tökéletesen szolgálja, amit balingeni fellépése is egyértelműen megerősített, nagyon jól mérlegelte, miért nem akar visszatérni a 2009 óta újra működő Accept-be. A döntés teljesen piaci természetű. Kiszámolta ugyanis, hogy a saját bandájával jóval többet kereshet, mintha egykori Accept-társaival, Wolf Hoffmann-nal és Peter Baltesszel játszaná az Accept-klasszikusokat. Az ötös fogatot tehát Udo Dirkschneider mellett a örökké hűséges, hosszú évek óta a csapathoz tartozó basszusgitáros, Fitty Weinhold, a dobos (és Udo fia) Sven Dirkschneider, valamint a szólók zömét vállaló orosz gitáros, Andrey Smirnov és a finn Kasperi Heikkinen egészíti ki. A színpad előtt zsúfolásig megtelt a tér, amikor Udo a ködfoltokon át zordan, hidegen előkaptatott a színpadra, és a csapattal vadul belecsapott egy új, Accept-szerű indulóba, amelyet a Starlight nyitott meg! Minden. A Dirkschneider az Accept összes jellegzetes színpadi játékát átvitte a saját showjába. Ennek köszönhetően hihetetlenül ügyesen és optimálisan használták ki, illetve töltötték ki a színpadot. Udo kivételes karizmával bír, így nem kellett sokat erőlködnie, hogy heves közreműködésre bírja a közönséget. Egyszerűen elég a puszta megjelenése, hogy a közönség az ő kezéből egyen. A banda műsorába beválogatta a kiváló Midnight Movert is, amely dallamos refrénjének hatékonyságával még szorosabban magához láncolta a publikumot. Aztán jött a legalább ennyire kultikus London Leatherboys (nagyon korán a műsorban), a Princess of a Down, a Breaker, a Restless And Wild, a Son of A Bitch, a Screaming for a Love-Bite, a koncert pedig a második felében tetőfokára hágott, amikor a Dirkschneider könyörtelenül tömte a Accept-zenére éhes közönséget a teuton metal legnemesebb ágából fakadó, kultikus gitárfrázisokkal, élen a várt Metal Heartttal, a Fast As A Sharkkal és a Balls to the Wall-lal, míg a koncertet a Breaker zárta, egy olyan dal, amelyet az Accept már régóta nem iktat be a mostani turnék repertoárjába. Az első másodperctől az utolsóig totális tarolás! Pokoli hangulat. A hírhedt német metal a csontokig, egy jó órára leigázta a hazai közönséget, ringatta és dédelgette a keblén. Hipnotikus. Fanatikus. Hihetetlen, mit tud kihozni magából a német közönség a metal varázsa iránti odaadásában. Főleg a hazai termés esetében. A Dirkschneider-t tehát mindenképp Németországban érdemes megnézni! Viszlát az őszi találkozásig.
A riport folytatása sok igazhitű német heavy metal-védelmezőnek istenkáromlásnak fog tűnni. Sőt. Ezzel magamra húzhatom a fesztivál látogatóinak 97%-ának haragját. Ugyanis. A szomszédos Messehalle csarnokban, miközben a főszínpadon teljes gőzzel zajlott a Dirkschneider koncertje, egészen szerényen és csendben, saját kezűleg jelentkezett be a kultikus brit progmetal-banda, a Threshold. Igen. Saját roadie-jaikkal, illetve hangmérnökeikkel. Bár a zenekar évekkel ezelőtt fellépett az Orto barban, valamint Gradisca d’Isonzióban, Olaszország szlovén határmenti részén, e formáció koncertjei Szlovénia közelében egyébként igazi ritkaságnak számítanak. Mivel egy olyan öttagú csapatról van szó, amely abszolút zenei perfekcionistákból és a zenei művészet nagy mestereiből áll, akik komponálásban és hangzásban egyaránt kifinomultak, a Threshold igazi balzsamot hozott mindazoknak a valódi zenei gurmeknak, akik a tökéleteshez közelítő élő előadást keresik. És valóban. A Threshold egy órán át, az első másodperctől az utolsóig kivételes hangzást tartott fenn. A hangszerek, Wilson énekével a középpontban (aki ismét fantasztikus vokális teljesítményt nyújtott), a kívánt egyensúly briliáns elosztásában feküdtek. Minden hallható volt. Tisztán hallható. A banda ismét lenyűgözött hihetetlen kinetikájával és színpadi dinamikájával a játék közben. A két gitáros, Karl Groom és Pete Morten közben végig futkározott balról jobbra, egymással szembe állva keresztezett gitárokkal, vagy vállvetve, a közönség felé fordulva. Időnként csatlakozott hozzájuk Steve Anderson basszusgitáros és természetesen Damian Wilson is, aki még mindig nem nyírta le neandervölgyi szakállát. Utóbbi a koncert alatt ismét előadott egy egész színházat: leugrott a színpadról, és szabadon sétálgatni kezdett a közönség között. Közben nem hiányoztak az olyan kommentárok sem, mint: „Ó, milyen szép, hogy ott állhatok, ahol akarok, és közben énekelhetek”. Amikor az egyik monitoron gyanúsan zúgni kezdett valami, Wilson természetesen azt hitte, hogy az ő hangosításával van gond. Ezt a rejtélyt is úgy oldotta meg a markáns énekes, hogy lesétált a színpadról a keverőpulthoz, ahol a hangmérnök a fülébe súgta, hogy Anderson hangfala „ropog”. Wilson erre azonnal kihirdette Andersont: „It was you Steve. You Mr. Crackler!” Wilson így a közönség között énekelte el szinte az egész The Pilot in the Sky of Dreams szuper EP-t, amely ismét a teljes Threshold-fellépés csúcspontját jelentette. A koncert egyik pillanatában egy rockkiválóság sziluettje tűnt fel egy pillanatra a színpadon. A Uriah Heep gitárosa, Mick Box, akik korábban a főszínpadon léptek fel, egy pillanatra ugyanis felsétált a színpadra, kezet fogott Wilsonnal, és így, a színpad bal oldalán a monitorok mögül, a kulisszák mögül figyelve a koncertet, kifejezte tiszteletét a zenekar iránt. A banda a „Dead Reckoning” (2007) című albumról a Slipstream romboló riffjével nyitotta a koncertet, amely fertőző refrénjével fenomenális hangulatot teremtett a térben. A hangulatok természetesen melankolikusan hatottak, a brit melankólia elképesztő. Éppúgy, mint a miszticizmus. A Threshold érti a módját, hogyan idézze meg a miszticizmust. Különösen, amikor zenéjét többszólamú vokális harmóniákkal kombinálja, amihez Richard West, ahogy az a Threshold-fellépések szokása és mércéje, ezúttal is vokóder használatával segített. A hideg futkározott a hátunkon az előadástól és a tökéletes hangzástól. A legfrissebb stúdióalbum, a „For the Journey” (2014) a Turn to Dust és a koncert vége felé a Watchtower on the Moon dalokkal képviseltette magát. A Threshold-show központi pontját jelentő katartikus Pilot in the Sky of Dreams mellett még felcsendült a The Art of Reason („Subsurface”, 2004). Long Way Home („Hypothetical”, 2001), Mission Profile („Subsurface”, 2004) és az Ashes („March of Progress”, 2012), amellyel a Threshold lezárta kivételes fellépését. Zseniális. Nem finomkodtak. A teljes fesztivál egyik legerősebb produkciója. A „szerény” és minden nehézséghez hozzászokott Threshold, akik szükség esetén a koncertes „lyukakban” is megszokták a fellépést, a mintegy 1500 fős közönséget, amely fütyült a főszínpad közepén zajló Dirkschneider-fellépésre, a tökéletes művészi kivitelezés egébe lőtte. Az ilyen koncertpillanatok azok közé tartoznak, amelyekről azt kívánod, bárcsak soha ne érnének véget.
A fesztivál harmadik napjának főszereplői, az Iced Earth, az utolsó pillanatban ugrottak be a programba. Állítólag a szervező már megegyezett egy másik előadóval, akinek a főszereplő szerepet kellett volna átvennie, de a dolog füstbe ment, az Iced Earth pedig Horst és csapata kérésére szó szerint egyenesen a stúdióból, ahol az új albumot rögzítik, repült az USA-ból Németországba, és így megmentette a fesztivált. Ezt maga Horst is személyesen kijött elmondani a színpadra, és szívből megköszönte az Iced Earth-nek. De őszintén szólva. Ha a szervező nem nyúlt volna mélyen a zsebébe, és nem ajánlott volna nagyon-nagyon jó gázsit a zenekarnak és a koncertjeit kísérő csapatnak, az Iced Earth messze nem repült volna át az Atlanti-óceánon. Mindennek a hátterében tehát a pénz áll, Schaffernek pedig többek között a presztízs is számít, hiszen eddig a Bang Your Head fesztiválon csak a program közepén léptek fel, és soha nem főszereplőként, ahogy erre most éppen lehetőség nyílt.
Mivel a zenekar idén ünnepli a „The Dark Saga” (1996) klasszikus album megjelenésének 20. évfordulóját, az Iced Earth úgy rendezte át a koncertrepertoárt, hogy az az album dalait helyezze előtérbe. Tekintve, hogy az Iced Earth utolsó koncertjét az idei „hajós” fesztivál, a 70.000 Tons of Metal kiadásán, február elején adta, a zenekar balingeni színpadokon való megjelenése határozott exkluzivitás volt. A zenekar már az elején bejelentette, hogy a koncert a „The Dark Saga” album anyagának eljátszásáról fog szólni, és így is vágott bele a koncertbe, egyenesen a The Dark Saga dallal kezdve. Az Iced Earth a koncert alatt meglehetősen statikus csapat, kivéve az alacsony és apró, de rendkívül agilis futót és fenomenális üvöltőt, Stu Blockot. A banda másfél óra alatt összesen 16 dalt lőtt ki, ebből ötöt rögtön az utolsó két stúdióalbumról, a „Plagues of Babylon”-ról (Chthulu, a címadó dal és a Democide) és a „Dystopia”-ról (V, a címadó dal), az anyag többi része pedig a zenekar klasszikus éveiből származott. Vagyis a 2001-ig felvett anyagból. A „Something Wicked This Way Comes” (1998) albumot a kiváló Burning Times képviselte, valamint a My Own Savior, amely lezárta a koncert rendes részét, és a legvégén, ráadásként eljátszott Watching Over Me – ezt Blockkal együtt az egész Balingen énekelte. A „The Dark Saga” album a nyitó címadó dalon kívül még öt számmal dörrent meg, mégpedig: a kompromisszumot nem ismerő Vengeance Is Mine, a csendben várt I Died for You ballada, a szetlista meglepetése, a Slave to the Dark, amelyet logikusan rögtön követett a Question of Heaven, és a kötelező ráadásban a fenomenális The Hunter. A régebbi anyagból a zenekar csak a Pure Evil dalt érintette, a „Burnt Offerings” album anyaga viszont teljesen kimaradt, a Damien („Horror Show”, 2001) eljátszásáról azonban nem feledkeztek meg,
Az aktuális felállásba ismét visszatért Brent Smedley dobos. Már ki tudja, hányadszor. Nyilván azon kevés tagok egyike, akiben Schaffer maradéktalanul megbízik, és kívánságait is következetesen figyelembe veszi. Egyszóval nem telik el turné anélkül, hogy Schaffer ne cserélne le legalább egy tagot a zenekarból. Egyébként briliáns előadása volt az anyagnak, néhány hozzáadott hangmátrixszal, illetve előre felvett kórusokkal és hangszereléssel, ami a „The Dark Saga” album dalainak tartalmát tekintve teljesen logikus és helyénvaló. Meglepő volt a felismerés, hogy az Iced Earth például nem az Iced Earth dallal zárta a koncertet. Sem a rendes részben, sem pedig a legvégén, a kötelező ráadásban. Egyébként nem érdemes belekötni abba, amit láttunk és átéltünk. Látványosság. Kiváló szetlista, remek showműsor. A hangzás optimális. A színpadi világítás sem kevésbé. Az ember talán hiányol mindezek mellett még egy-egy régebbi dalt, főleg az első három albumról, amely a repertoárban felválthatott volna egyet-egyet az újabb számok közül, de egyébként, ahogy mondtam. Kifogás nélkül.
Véget ért a harmadik fesztiválnap. A színpadra nem más lépett, mint Horst kolléga a kislányával, néhány kedves szót szólt a közönséghez, az pedig már várta a nagyszabású tűzijátékot, ami ezután következett. És meg is érkezett. A fesztivál azonban ennek ellenére még nem ért véget. Az Iced Earth teljes koncertje alatt azok, akiknek az Iced Earth nem jött be, a Messehalle színpadán nézhették a kultikus svéd death metal csapat, az Unleashed fellépését, akik biztosan újabb fenomenális koncertet nyomtak le. Az Iced Earth műsora után pedig még maradt elég idő arra, hogy az a közönség, amely még mindig nem kapta meg a megfelelő zenei élményadagját, betódul a terembe, és végignézze a német industrial metal zenekar, a Crematory show-ját. Mi is elcsíptük őket futtában, de a lemerült elemek miatt hamarosan le is léptünk, és irány a sátrak, ahol ránk várt a megérdemelt alvás, másnap pedig a hazaút Szlovéniába. A zárósorok előtt leszögezhetem: ez az egyik háromnapos kiadása volt a fesztivál összesen huszonegyedik évfolyamának. Kiválóan zajlott. Késések nélkül, az előadások többsége maradéktalanul sikerült. Az időjárás is kitartott, a fekete előrejelzések ellenére. Mindössze egyetlen zápor érkezett az első napon, a Candlemass koncertje alatt, a másik pedig a második fesztiválnap reggelén. A fesztiválterületet így többnyire felhőzet borította, ami megkímélt minket attól, hogy kiszáradjunk. Jövőre találkozunk! Bang Your Head!!!! Viszlát újra.
Képgaléria
