Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Balingen / Messegelände / Németország
A koncert dátuma: 2014.07.10.
Látogatók száma: 2000
Jegyár: 40,00€
Újabb év telt el, és már ott toporog az ajtó előtt a Bang Your Head!!! fesztivál új kiadása – immár a tizenkilencedik. Szokás szerint egyetlen fesztiválévet sem lehet bemelegítő nap nélkül kezdeni, amelyet a hivatalos nyitás előtti napon tartanak, tulajdonképpen ugyanazon a helyszínen, mint maga a fesztivál, csak a csarnokban.
Idén a szervező ismét öt zenekart hívott a „warm up” show-ra. Két svédet és három németet. Míg a két svéd csapat a hard rockot és a rock ”n’ rollt képviseli, a három német együttes tulajdonképpen power metalra van szabva. A felállás: Dynamite, Bullet, Stormwarrior, Victory, a nagy fináléban pedig fő fellépőként a Grave Digger, akik így premierként mutatták be új stúdióalbumukat, a „Return of the Reaper”-t.
Dynamite – megviselt, kopottas rock ‘n’ roll-revitalisták, akik előszeretettel lépkednek az AC/DC és a Rose Tattoo riffnyomdokaiban, desperado felhanggal, de szívvel-lélekkel tiszta rock ‘n’ rollt játszanak. Az ilyen revitalizmusból manapság egy rakás van a bolygón, és a Dynamite sem hoz semmiféle zenei forradalmat. A koncertjük viszont egyszerűen megadta azt a klasszikus élményt, amikor felfedezel egy új, bizonyítani vágyó svéd zenekart. A fellépés rengeteg szívvel, dinamikus és erőteljes színpadi játékkal, nagyfokú összeszokottsággal és a tágas színpad merész kihasználásával zajlott; a csapat 40 percet kapott, hogy megmutassa zenei arzenálját. Annak ellenére, hogy a csarnok még csak töltődött, azok, akik a zenekart végignézték, a végén hangos tapssal jutalmazták a srácokat.
Bullet – a zenekar először a 2010-es Bang Your Head fesztiválon robbant be, a RockLine beszámolót lásd ITT. A Bullet idén februárban végigjárta a vén kontinenst, ahol a német power metalosok, a Primal Fear előtt nyitott, és már akkor is teljesen lenyűgözött a pepecselősen kidolgozott színpadi show-val. Két éve új gitárost fogadtak a soraikba, Alexander Lyrbo a neve, zsebében pedig ott az új stúdióalbum, a „Storm of the Blades”, amely idén szeptember elején jelenik meg. Tekintve, hogy a Bullet felfelé ível, és egy rakás lelkes rajongó szó szerint a korlátra préselődött, az első sorokba tolakodott a fellépés előtt, hangosan skandálva a zenekar nevét, tulajdonképpen meglepő, hogy a Bullet a műsorrendben a Stormwarrior előtt lépett fel. Az AC/DC-től örökölt, klasszikus hangzású gitárriffek támadásai, konkrét adrenalinlöketekkel átitatva, nemcsak ragadozónak, hanem rendkívül vállalkozó kedvűnek és magabiztosnak hatottak. A zenekar az elmúlt években sok koncerttapasztalatot gyűjtött, és ez meglátszik az ötös kiváló színpadi formáján. A Hell Hofer énekes méregdühös, a magasságokba törő üvöltésétől kezdve a két gitáros kifinomult párbajain át a szikár ritmusszekcióig. A Bullet olyan zenekar, amely a színpadon egyszerűen nem tudja és nem is akarja megtagadni önmagát.
Stormwarrior – a teuton heavy metal iskola tipikus örökösei, amely Németország földjén burjánzott, főleg a Helloween és a Running Wild révén, és tulajdonképpen megadta az alapokat ahhoz a műfajhoz, amelyet ma európai power metal néven ismerünk. A „Thunder And Steel” a Stormwarrior összesen hatodik stúdióalbuma, idén jelent meg, és a zenekar hévvel mutatta be a balingeni közönségnek. Az alapító Lars Ramcke a triót negyedik taggal, Alex Guth gitárossal bővítette, a ritmusszekciót pedig a tapasztalt dán basszusgitáros, Yenz Leonhardt és Jörg Uken dobos adja, aki Leonhardt mellett a vokálokról is gondoskodott. A Stormwarrior egykor a Metal Mania Open Air fesztiválon is vendégeskedett Komenben 2008 augusztusának végén (RockLine beszámoló ITT), így régi ismerősök. A zenekar alig egy óra alatt mind a hat album dalaiból összeállított sort mutatott be, és tipikus, közhelyes power metal élményt nyújtott, ahol a bátorsággal teli, tetszőleges mesebeli kardforgatót újra meg újra különféle bajok és nehézségek vesznek körül, de a végén minden sárkányt megszelídítenek vagy lefejeznek, a lelkeket pedig megtisztítják az ördögiségtől. Röviden: északi pogány küldetés, keresztezve az európai power metal dallamosságának alapelemeivel. Ilyen a zenekar zenei dossziéja, amitől a hamburgiak, akik 1998-ban alakultak, egy tapodtat sem térnek el. A csarnok a fellépés idején kissé kiürült, különösen könnyű volt bármikor a második sorba jutni. A zenekart némileg hátráltatja, hogy Larsnak egyszerre kell gitároznia, szólóznia és a vezetőéneket is vinnie. Ennek ellenére semmiben sem lehet kifogásolni a koncert szilárd fókuszát, hiszen a lehető legjobbat nyújtották a közönségnek.
Az este folyamán a legtöbben lázasan várták a teuton metal nagy veteránjainak, a Victorynak a fellépését. A zenekart ma Herman Frank és Christos Mamalitsidis gitáros, Peter Pichl basszusgitáros, Michael Wolpers dobos és Jioti Parcharidis énekes alkotja. A felsoroltak közül valójában minden egyetlen néven nyugszik: Herman Frank. Az Accept gitárosa tavaly úgy döntött, hogy újra összerakja a felállást. Az újjáélesztési kísérlet már 2008-ban megtörtént, amikor a zenekar felvette a „Don’t Talk Science” albumot, aminek már 2009-ben meg kellett volna jelennie, de végül csak 2011-ben vártuk ki. Akárhogy is nézzük, Frank kitartásának köszönhetően a zenekar tavaly újabb teljes tagcserén esett át, és ennek hatására koncertezni tud. A mai csapatban Frankkel együtt sincs eredeti tag. Frank a második albumra, a „Don’t Get Mad.. Get Even”-re érkezett a zenekarba 1986-ban. A többiek közül a legcsengőbb név Peter Pichl, aki annak idején a Running Wildban és a brit progresszív rock veterán Nektarban basszusgitározott. A zenekar egyébként teljes gőzzel dolgozik, és új stúdióalbumot ígér. A Victory természetesen klasszikus korszakának anyagából állította össze a setlistet. A zenekar a „Temples of Gold” (1990) albumról a Take the Pace című törővel csapott a lecsóba, és erről az albumról zárta is a koncertet, amikor a végén a hedonista Rock the Neighbours dörrent, és az egész csarnokot talpra ugrasztotta. A villámgyors zenei természetét a zenekar a koncert során a „Don’t Get Mad… Get Even” (1986) albumról az Are You Ready klasszikussal tartotta fenn, amelyhez a koncert vége előtt csatlakozott a remek Checks in the Mail. Elhangzottak dalok a „Culture Killed the Nature” (1989) albumról is: Don’t Tell No Lies, On the Loose, Power Strikes the Earth, míg a ma is aktuális „Don’t talk Science” (2011) albumot a Burn Down the City és a Restless képviselte. A fellépés közepén Herman Franknek elszakadt a harmadik húrja, ezért a gitártechnikushoz lépett segítségért, aki ideiglenesen a kezébe nyomott egy fekete Gibson Les Pault, amellyel a veterán megmentette a fellépés jó részét. Remek felismerés, hogy ezekben a dalokban 2014-ben is tudok örülni a koncerteken. Herman Frank pedig épp ezekben a Victory-dalokban mutatja meg, mekkora gitáros, mesteri szólista, hiszen az Acceptnél a központi figura újra meg újra, a stúdióban és a színpadon is Wolf Hoffmann, míg Frank gyakran a puszta riffes kíséret árnyékába szorul. A zenekar kiválóan játszik. Az Accepttől örökölt színpadi mozgás elemiségéből jókora darabot lehetett megtapasztalni a Victory fellépése alatt, még ha a Victory inkább a bombasztikára és a dallamos fülbemászóság pompájára épít valamivel jobban, mint amilyet az Accept a pályafutása során ritkán bontakoztatott ki. A Victory biztosan a legjobban várt zenekar volt a fellépők között. Remek bulit csaptak, ami sok megvadult fejen látszott a közönségben.
A Grave Digger érdekes módon éppen a balingeni fellépés idején hozta világra új stúdióalbumát, a „Return of the Reaper”-t – RockLine kritika ITT. A zenekar így premierként mutatta be a setlistet, amely a novemberi európai turné színpadait is díszíteni fogja. Az album felülmúlja kiváló elődjét, a „Clash of the Gods”-t, a kevésbé érdekes és ötletileg gyenge „Clans Will Rise Again” albumról pedig már ne is beszéljünk. Ez azt jelenti, hogy Axel Ritt végre teljes vérrel beépült a csapatba. A zenekar teljes színpadi felszereléssel lépett fel, maximális színpadi világítással, pirotechnikával és díszlettel, amelyet függőlegesen felállított emberi koporsók képviseltek a híres sírásó-koponyákkal, mögöttük állt a zenekar billentyűse, H.P. Katzenburg, mint mindig, halálnak öltözve. A zenekar két teljesen új dallal csapott le, majd olajat öntött a tűzre a „Tunes of War” klasszikusának, a kíméletlen rohamnak számító Killing Timenak az előadásával. A Grave Digger kiváló hangulatot sugárzott a színpadról. Természetesen kizárólag a zenekar vezetője, Chris Boltendahl volt szószátyár, aki egy szünetben megszidta saját magát, amikor olyan számmal akarta folytatni a koncertet, ami nem a repertoár soron következő pontja volt, mondván, hogy nyilván legfőbb ideje szemüveget szereznie. Az ősz, sörényes vén farkas úgy üvöltött, ahogy csak ő tud. Egyértelmű, hogy ez nem a természetes hangja, ezért az előadásába szokás szerint becsúszott egy-egy fülnek nem fájó „fusi”, ahol az ének vonala eltért az ideális helyzettől, míg Boltendahl a dalok legigényesebb részeit, például a Knight of the Cross és a The Round Table refrénjét, egyszerűen a közönségre bízza.
Axel Ritt a maga ügyességével kiválóan kitöltötte a teret egyetlen gitárral. Egyetlen gitárral betölteni az egész teret nem könnyű feladat. Ebben teljesen méltóan pótolta kiváló elődjét, Manni Schmidtet. Axel a maga módján szólózik, így egyes részek, főleg a régebbi dalokban, teljesen új minőséget kaptak. A zenekar annyira rutinos, hogy nehéz hibát találni, leginkább ismét a tapasztalt Jens Becker és a dobos-varázsló Stefan Arnold ritmusszekciójának kivételes pontossága nyűgözött le, utóbbi a dupla lábdob lüktető pörgetésének mesterműveiről híres. A setlistet, amelyet alaposan megterheltek a „Return of the Reaper” új dalai, olykor klasszikusokkal tarkította a Grave Digger, például a „The Ripper” (1993) albumról a Wedding Day indulóval, valamint a „Tunes Of War” (1996) ultimate himnuszával, a The Dark of the Sunnal, amely élőben remekül működik, és a koncert egyik hangulati csúcspontja volt, hiszen Boltendahllal egyként üvöltötte az egész csarnok, 2000 felhevült fej..
Tekintve, hogy a zenekar ráadásként érdekességképpen csak az ősrégi, nyolcvanas évekbeli balladaklasszikust, a Yesterdayt hozta, majd „megcsalta” azokat, akik valami meglepetést követeltek, mert az újabb Highland Forevert játszotta el, a kiszámítható zárás pedig a Heavy Metal Breakdown volt, az összbenyomás mégis a megfelelő volt. Vagyis a Grave Digger igazi formában mutatkozott be, és a turné sokat ígér, főleg a látványos díszletek miatt, amelyeket pirotechnikával és egy marék ködfelhővel fűszereztek, ennek ellenére a zenekarnak legalább még három régi klasszikust fel kell vennie a repertoárba, hogy minden rajongó igényét kielégíthesse.
A bemelegítő nap tehát mögöttünk van. A svéd–német heavy metal és hard rock nyihogás összességében megadta a megfelelő adag torzított mámorszilánkot a keményfejű metalosoknak, akik elvonásra vágytak, és így felkészítette őket a fesztivál első napjára. Erről pedig hamarosan többet. A következő balingeni koncerttörténetben.
Setlist
BULLET:
1. Midnight Oil
2. Rush Hour
3. Turn It Up Loud
4. Dusk Til Dawn
5. Rolling Home
6. Pay the Price
7. Stay Wild
8. Bang Your Head
9. Bite the Bullet
STORMWARRIOR:
1. Iron Gods
2. Thunder & Steele
3. Metal Legacy
4. Sacred Blade
5. Ragnarök
6. Steelcrusader
7. Heavy Metal Fire
8. Heading Northe
9. Odinn’s Warriors
VICTORY:
1. Take the Pace
2. Are You Ready
3. Burn Down the City
4. Power Strikes the Earth
5. Temples of Gold
6. On the Loose
7. Don’t Tell No Lies
8. Backseat Rider
9. Restless
10. Check’s in the Mail
11. Rock the Neighbours
GRAVE DIGGER:
1. Return of the Reaper
2. Hell Funeral
3. Knights of the Cross
4. Grave Desecrator
5. Ballad of a Hangman
6. Wedding Day
7. Tattooed Rider
8. Hammer of the Scots
9. The Dark of the Sun
10. Seasons of the Witch
11. Excalibur
12. The Round Table
13. Rebellion (The Clans Are Marching)
—ráadás—
14. Yesterday
15. Highland Farewell
16. Heavy Metal Breakdown
Képgaléria
