Fellépők: Axel Rudi Pell, Brainstorm, Eternal Reign, Kissin’ Dynamite
Helyszín: Balingen, Messegelände, Németország
Dátum: 2011. 07. 13., csütörtök
Gyorsan elrepült az év, és ismét itt a hagyományos német Bang Your Head!!! fesztivál, a hithű metalosok és rockerek igazi paradicsoma mindazoknak, akik adnak magukra. Szokás szerint azon a napon, mielőtt az igazi fesztivál kapui megnyílnának, a helyszínen, a Messehalle csarnokban zajlik a bemelegítő „minifesztivál”. Tavaly ez az N.W.O.B.H.M. mozgalom legendáinak dicső múltját idézte fel, az estét a főzenekar, a Saxon koronázta meg. Idén a szervezők a „warm up” showt kizárólag hazai bandákra bízták. Az estét öreg iskola módjára, klasszikus rock és power metal hangulatban az Eternal Reign, a Kissin’ Dynamite, a Brainstorm, valamint a főfellépő Axel Rudi Pell kísérőzenekarával színezte.
Pontosan este nyolckor lépett a csarnok színpadára a brémai Eternal Reign. A zenekar hattagú: Björn Meyer (billentyűk), Dirk Stühmer (ének), Jörg Hassel (basszusgitár), Lennart Medebach (dob), Michael Sebastian (gitár) és Torsten Fünfhaus (gitár). A rutinos öreg harcosokból álló társaság, amely szívesen átkeresztelkedik Eternal Dióvá, ha Dio-tribute zenekarrá kell átváltozni, 2002 óta létezik, és bár már majdnem egy évtizede nyomja, csak idén augusztusban jelenteti meg harmadik stúdióalbumát „The Dawn Of Reckoning” címmel. Ötven perc strapabíró bemelegítés következett: kiszámítható, klasszikus felépítésű, szimfonikus beütésekkel megbolondított eposzok a német heavy metal iskola jegyében. Ez ugyan nem indított el teuton földrengést a zenei forradalom bolygóján, de az Eternal Reign rendkívül kompakt, remekül összeszokott bandaként mutatkozott be, amely az első előzenekar szerepét magabiztos játékkal ügyesen kamatoztatta. Zeneileg kétségkívül érdekesek mindazoknak, akik a power metal dallamos, ősi formáját szeretik, a hard rock klasszikus alapjaival, mint a későromantikus Black Sabbath (Dio- és Tony Martin-éra) és/vagy a Rainbow.
A Kissin’ Dynamite egy ötfős, erőtől duzzadó csődörcsapat, amely már két éve is fellépett a Bang Your Head fesztiválon. Akkor a régi német iskola tipikus heavy metal-újjáélesztőiként mutatkoztak be, mind a dalok megszólalásában, mind a külsőben. Helyi fiúk: Balingen közeli szomszédja, Reutlingen a hazájuk, és alig múltak el 18 évesek. Johannes Braun (ének), a testvére, Ande Braun (gitár), Jim Müller (gitár), Steffen Haile (basszusgitár) és Andi Schnitzer (dob) ebből a szempontból valóságos jelenség. A zenekar 2008-ban változtatta nevét Blues Kidsről Kissin’ Dynamite-ra (az egyik AC/DC-szám után), és ezúttal Balingenben a második, „Addicted To Metal” (2010) című stúdióalbumával a zsebében lépett színpadra. A két év alatt, amíg nem találkoztunk, a Kissin’ Dynamite teljesen megváltoztatta a színpadi megjelenését, és sleaze rock bandává csicsázta ki magát. Úgy tűnik, példaképeit a nyolcvanas évek végi trendet felelevenítő skandináv hullám feltörekvő csapataiban találta meg, élükön a Crash Diet és a Hardcore Superstar nevével stb., de az ausztrál, forróvérű rock n’ roll pojácák és AC/DC-másolók, az Airbourne sikerében is.
A zenekar rendkívüli magabiztosságával és kidolgozott fellépésével lepett meg. Dinamikából és színpadi mozgásból nincs hiány. A színpad az otthonuk, és öröm nézni a Kissin’ Dynamite forróvérű, mégis részleteiben csiszolt showját. Johannes Braun begyűrt, megtupírozott hajával, főleg miután még egy kalapot is feltett, kísértetiesen emlékeztetett Michael Monroe-ra (Hanoi Rocks), azzal a különbséggel persze, hogy Johannes a korához képest énekesként még teljesen friss, hangterjedelmében robbanékony, az erő átadásában pedig a különböző hangfekvésekben is rendkívül meggyőző. A zenekar még keresi az alapvető zenei irányt, de ezt ebben a tekintetben el lehet nézni nekik, hiszen a fiúk még zöldfülűek, és a zenei kincstár felszívása közben szépen fejlődnek. 50 perc újabb remek fellépés egy szempillantás alatt elszállt.
A Brainstorm olyan power metal banda, amely a német power metal iskolát kiválóan keresztezte az euro thrash metalból eredő teuton fogásokkal. Ez utóbbiból éppen annyit szőtt a riffekbe és ritmusokba, hogy felismerhető és meggyőző, kiváló ütőerőt kapjon, amelyen minden lépésnél átüt a kidolgozott dallamok iránti alapvető elkötelezettség, amely nem ismer félmegoldásokat. Innen ered a kissé sötétebb hangulat is, amely a daloktól elválaszthatatlan, az európai iskola tipikus power metal képviselőihez képest. Az ötös az eredeti tagokkal, Milan Loncaric (gitár), Thorsten Ihlenfeldt (gitár), Dieter Bernert dobos, valamint a későbbi csatlakozókkal, Andy B. Franck énekessel és Antonio Ieva (basszusgitár) basszusgitárossal, már a messzi 1989 óta járja a színpadokat. Mindezek ellenére az első lemezét csak 1997-ben adta ki a zenekar. Hosszabb játékidő jutott neki, ami a pályafutása hosszához és az impozáns diszkográfiájához, amely minőségben különösen a fenomenális énekes, Andy érkezése után virágzott fel, tulajdonképpen egyedül méltó is.
A Brainstorm kivételes színpadi egység. Fellépéseik a legjobbak közé tartoznak, ha a német power metal kortársaikkal vetjük őket össze. Elevenen él az emlék, ahogy előzenekarként elhomályosították a Primal Feart Münchenben 2009 novemberében, a Primal Fear akkori európai turnéján. Szerencsére az Axel Rudi Pell zenekar teljesen más tészta, így ezúttal elmarad az összehasonlítás, hogy ki fújja le a másikat a színpadról.
Nagyon szolid hangzás, csak Andy hallatszott kicsit gyengébben a keverésben, a színpadi előadás pedig rendkívül pusztító volt. Zseniális játék, remek énekformában lévő Andy, a többiek tökéletes vokális harmóniái, a ritmusszekció rendkívüli kompaktsága és a tömör riffelés masszív függönyei. Megállíthatatlan roham. A kiváló repertoár a Forsake What I Believed, Highs Without Lows, Blind Suffering, Shiver, Worlds Are Coming Through, Hollow Hideaway, All Those Words, Fire Walks With Me számokkal, a záráskor pedig a How Do You Feel és az Under Lights dalokkal valóban magasabb szintre emelte az estét, a hőség a csarnokban forrásponti hőmérsékletig hágott, amit a tömeg kiváló közreműködése és támogatása is megerősített.
Axel Rudi Pell Németországban legenda. A férfi, aki a nyolcvanas években a Steelerben edződött, mielőtt önálló karrierbe kezdett, igazi zenei különc. A Richie Blackmore-féle iskolából jön, és mindenből, ami Rainbow- vagy régi Deep Purple-illatú. Az ötös is ilyen alapon áll össze, és ebben a sablonban próbál működni. A zenekar 1998 óta változatlan, Axelen a gitáron kívül a Hardline-énekes Johnny Gioeli, a metal egyik legjobb dobosa, Mike „The Troll” Terrana, a billentyűs Ferdy Doernberg és a csapat egyetlen tagja, aki az elejétől fogva benne van, a basszusgitáros Volker Krawczak alkotja.
A zenekar a várakozásoknak megfelelően a legfrissebb stúdióalbumával, a „The Crest” (2010) című lemezzel nyitotta a műsort. Itt egy jól megolajozott, himnikus tartalmú hard rock szám, a Too Late! szólt. Axel, aki színpadi játékával, mozdulataival, hangzásával és szólózási módjával nem titkolja, hogy Richie Blackmore-tól tanult, e szellemben öltözik is a színpadon.
Johnny Gioeli az első pillanattól az utolsóig briliáns énekesi teljesítményt nyújtott. A „Live Over Europe” (2008) és a „One Night Live” (2010) DVD-k is bizonyítják, hogy Gioeli énekben teljesen visszatért, és a „Knights Live” (2002) koncertkiadványon hallható sikertelen éneklés már csak tovatűnő emlék. Axel Rudi Pell fellépéseinek jellemzője, hogy a számokat alaposan megtűzdelik „jammekkel”. A zenekar a koncert második harmadában és a végén egyre inkább ehhez a jellegzetességhez menekült.
Mike Terrana hamar elérkezett a szólójához, amelyben ismét forgatni kezdték a jelenlévők a szemüket, hogy mi mindent lehet kihozni a dobokból. Terrana varázsló, a szólója akár a végtelenségig is tarthatna, a hallgató akkor sem unná meg. Ennek ellenére Mike most kissé visszafogta a szólói amúgy hevesen áradó jellegét, amellyel Mike csak rendszeres edzéssel képes lépést tartani, olyannal, ami minden bizonnyal az atlétikai felkészülés szintjét éri el. Aki ismeri Mike Terrana működését a Rage-ben, az nagyot néz majd: mi az ördögöt keres ez a fickó Axel Rudi Pell sztereotip stílusában? Nyilvánvaló, hogy Mike élvezi, hogy Cozy Powell alakját és munkásságát idézheti meg, ha Axellel van a színpadon. Ha még pontosabbak akarunk lenni, Mike beépülése a Tarja Turunen kísérőcsapatába egyáltalán egzotikus lépésnek tűnik, ám logikus, ha eszünkbe idézzük a kövér gázsit.
Természetesen Axel a társaságával gondoskodott egy halom elnyújtott jamről. Különös élvezetet szerzett magának a Rainbow-feldolgozás, a The Temple Of The King előadásakor, aminek sehogy sem akart vége szakadni. Itt ki kell emelni a billentyűs Doernberg kiváló közreműködését, aki ennek a nehéz, kiváló dalnak az előadásában ügyesen fedezte a színpadon kibontakozó Axelt. Ez a Rainbow-klasszikus kiváló újraértelmezése tovább erősítette, hogy Axel csapata szép közös kilométereket tud maga mögött. A többi számnál sem fogta vissza magát Axel. Itt-ott beleszőtte a Deep Purple-klasszikus Mistreated jellegzetes dallamát, a Doernberg–Pell páros pedig a Purple-szám, a Burn motívumainak beleszövésével keltett figyelmet.
A klasszikus hard rock alapokra épülő, szimfonikus mozgalmasságú, rapszodikusan megkomponált előadásban valahogy előtérbe tolakodott, hogy Johnny Gioeli remek énekhangja kihasználatlan maradt. Ebből a szempontból Axel Rudi Pell koncertje biztosan jobban begyújtott volna, ha több rövid számból állt volna, és kevesebb hangszeres „villogásból”. Így a fellépés dinamikában és izgalomban is többet nyert volna, így viszont valahogy elernyed a tartalmában, mert a társaság a színpadon a műsor ideje alatt meglehetősen statikus.
Szintén szemet szúr a frontvonal többi tagjának hanyag színpadi megjelenése, különösen a vonuló „óriásoké”, Doernbergé és Krawczaké, akik ebből a szempontból már régen kaptak volna egy alapos adag leckét a főnöktől, Axeltől. Ők viszont láthatóan nem érzik kötelességüknek, hogy ezt megfogadják. Gioeli is gondoskodhatna egy kis eleganciáról a színpadon, és a jövőben a lógó fekete metalpólók helyett felvehetne valami stílusos inget. Mit is „pofázok” itt egyáltalán? A zenekar már majdnem tizenöt éve így járja a színpadokat, és ezen biztosan nem fog változni semmi.
Másfél óra kiváló fellépés, amiben azért még maradt tartalék. A kiváló gitárvirtuóz azonban a társaságával elégedett a saját fellépéseivel, és nem töri rajta a fejét. Ezért a koncert utáni érzés az, hogy bőven elég, ha Axelt egyszer látod életedben. Ha kimaradsz a koncertjéről, nem sokat veszítesz. Azt viszont megbánnád, ha kihagynád a Deep Purple-t. A „német Blackmore” és a társasága igazolta a főfellépő szerepét, a német közönség nagyon jól ismeri a zenekart, nagyra becsüli és tiszteli. Ilyen kiváló fogadtatásban részesítette ezúttal is a Messehalléban, és így a fesztivál előtti bemelegítő est teljes sikerrel zárult.
A koncert után persze még nem ért véget a mulatság. Eljött az ideje a „sztriptíz” táncot járó, fürge, gumiszerűen nyúlékony, formás nyuszilányok élvezetes látványának, akik mellett még sokáig az éjszakába folyt a sör.
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
