Az Uriah Heep kihúzott dugóval is lenyűgözött (2004)

0 9

Helyszín: München (Németország), Carl Orff Saal
A koncert dátuma: 2004. december 12.
Nézők száma: 1500
Jegyár: 35,50€

A teltházas Carl Orff Saalban (érdekesség, hogy mindössze két nappal azután, hogy a ljubljanai Tivoli csarnokban teltház előtt adták elő Orff Carmina Buranáját), a belvárostól csak egy ugrásnyira lévő teremben (az Isar folyón átívelő Ludwigsbrücke választja el tőle), éppen a Muffathalle szemben, ahol alig egy éve szintén München volt az Uriah Heep állomása (akkor a Blue Öyster Cult nyitott nekik), újra találkoztam a nagy Uriah Heeppel. Csakhogy ezúttal óriási volt a különbség. A turné ugyanis néhány koncert kivételével szinte teljesen akusztikus. Az Uriah Heep több mint 35 éves pályafutása alatt hosszú sort írt kiváló akusztikus és félakusztikus dalokból, és most ezeket mutatták be a „The Acoustic Side Of Uriah Heep” című turnén.

Hogy ne legyen minden rózsaszín felhő nekünk, öt szlovénnek, arról a szervező gondoskodott: a német Tommyt hívta meg, hogy az Uriah Heep előtt melegítse a közönséget. Leszek egyenes. Pontosan azon a szinten voltak, mint a mi szlovén (népszerű) könnyűzenei csapataink. Cukros nyávogás 40 percen át. Manapság már úgy van, hogy gyakran az stúdiózhat, akinek pénze van, nem az, akinek ötletei és tehetsége. A Tommy az előbbi kategória. Ügyes plagizátor ez a Tommy-frontember. Azt plagizálja, amit a zeneiskolában tanult. Jó, jó, a srác megmutatta, hogy bánik a zongorával, az akusztikus gitárral (legalábbis az akkordokkal), és hogy tud énekelni. De az egész végtelenül érzéketlen volt. A Tommy-fellépés következményeként Alen mély álomba zuhant, amin a körülötte ülő németek közül jó néhányan jóízűen nevettek, én meg kénytelen voltam kimenekülni a teremből, egyenesen egy sörre. Muszáj volt! Mert ilyen cukros dolgot csak kivételesen bírok hallgatni akaratom ellenére, az én „megviselt” énem pedig egyelőre nem tudja jól elviselni. Most már biztos érted, miért nehéz objektíven értékelnem ezt az előzenekart. Nem tudom dicsérni őket. És most megtörtént a kivétel, amire tényleg nem számítottam.

„There is always place for you in my heart” és „I can feel your love”, vagyis a heart, love, baby, feel szavak folyamatosan ismétlődtek, szinte azonos sorrendben. Ásítoztam. Az emberek meg tapsoltak. Tommy, Németország büszkesége! Hogyan találják meg akkor a különbséget Tommy és az Uriah Heep között, villant át rajtam? A zene C-dúr, a-moll, F-dúr, G-dúr kis dobozaiba volt zárva. Minden végtelenül lélektelenül, fantázia nélkül szólt, így elviselhetetlenül unalmas volt. Csak a pénzért. Persze az egész rock pénzért készül, de ahhoz, hogy ebből éljen az ember, a zenébe, amit ír, bele lehet tenni tökös hozzáállást is, amit a Tommy-egér láthatóan megevett. Még egyszer bevallom, hogy az ilyen zenekart nagyon nehezen ítélem meg objektíven, mert az ilyen zenében egyszerűen semmilyen mélyebb rezgést nem érzékelek. Az egész erőltetetten szólt. A sör legalább visszaadta az önbizalmamat. Őszintén, előzenekar nélkül mindannyian túléltük volna, nem kellett volna végigmennünk egy ilyen „brain salad surgeryn”.

Uriah Heep. Egy zenekar olyan üzenettel, amellyel a lelkem erősen azonosul. Vajon legalább most lehetek objektív? Rajongóként megint nehéz. Már az első ütemtől végigfutott a hátamon a hideg, pedig teljesen hátul ültem a teremben, a karzaton, a 18. sorban. A koncert teltházas volt, a terem pedig valamivel több mint 600 nézőt fogad be. Többségük persze idősebb ember volt (legalábbis látszatra), de láthatóan lélekben fiatal. Ahogy ma Szlovéniában a fiatalok a Siddharta mellett esküsznek, úgy esküdtek ők annak idején, ártatlanságuk és vágyakozásuk éveiben az Uriah Heepre.

A szettet a Why Did You Go-val nyitották („Return To Fantasy”, 1975). Az előzenekar miatt bennem felgyülemlett düh elpárolgott. Az Uriah Heep két koncertet lemondott Bernie Shaw énekes hangproblémái miatt. A zenekart kivételes korrektség jellemzi: a 2004. december 3-ra tervezett, lemondott flensburgi koncertet a turné első szabad időpontjára, 2004. december 5-re tették át, mihelyt Bernie hangja helyreállt, így utólag mégis megörvendeztették Flensburgot. A repertoár nagyon érdekes volt. A hetvenes évek felé vezettek minket az Easy Roaddal („Wonderworld”, 1974, mellesleg müncheni felvételekből készült lemezről). Aztán ugrás a „Sonic Origamihoz” (1999), a Heartless Landdel és a gyönyörű Question balladával. Egy szóval: fantasztikus. A zenekar kémiája mindkettőnél különösen szépen megmutatkozott a beleélő előadásmódban, hiszen éppen ez a felállás szerezte mindkét dalt. Mindkettő hibátlanul összeszokott és kompakt volt. Bernie szokás szerint csábítónak öltözve, ülő Mick fehérben (az elektromos showkon szívesen jelenik meg sötétben), Phil Lanzon (ex-The Sweet), aki messziről Mozartra emlékeztetett csillogó barokk zakójában és copfba kötött hajával, a „orgonaerődjében” egy marsi pók, ülő Trevor Bolder (D. Bowie-val játszott a két híres rocklemezen, a „Ziggy Stardust And The Spiders From Mars” és az „Aladdin Sane” albumokon) kopott Fender basszusával és Lee „The Bear” Kerslake (dobolt Ozzy Osbourne első lemezén is, amikor épp nem az Uriah Heepben), mindig mosolygós, laza, közvetlen, szerény és mindig kész egy jó poénra. Az első két pozitív meglepetés kétségkívül az If I Had A Time és a Year Or A Day volt, amelyeket az Uriah Heep mai felállása (1986-tól napjainkig) élőben koncerteken addig még nem játszott.

A Cirkus („Sweet Freedom”, 1973) az a finom kis történet, amelyet valami karibi paradicsomi tengerpartról vettek. Bernie a konga mögé ült. Az Uriah Heep extra zongoraaranzsmányokat illesztett a számba, így a dal egészen másképp szólt, mint az eredeti, vagyis keményebben. A latin ütős ritmus rockos ízeket kapott, főleg amikor a végén Lee is csatlakozott a dobjaival. A kifutásban Trevor ragyogott villámgyors játékával, a dalt pedig az extra zongoraaranzsmányok is ízlésesen megfűszerezték.

Az emberek először a Come Away Melinda alatt ébredtek fel hangosabban. Ezt is szépen a saját képére formálta az Uriah Heep mai inkarnációja, és a kifutás a Circushoz hasonlóan megint fenekestül felfordította a hangulatot a teremben. Először finoman és érzékenyen, kezdetben csak Mick és Bernie (a gitár és az ének alapvető szerepet játszik ebben a dalban), majd a záró részben az Uriah Heep improvizált fűszerezésben. Lee ismét beszállt erőteljes dobütésekkel, ami a dalnak, amelynek kifejezőereje éppen abban rejlik, hogy minél szelídebben játszod, annál jobban betalál (az eredeti verzió), egészen új, „enyhén” rockos pecsétet adott. Lee a szám felében nem csinált semmit. A dobverők, amelyek az ő hatalmas kezében úgyis fogpiszkálónak tűnnek, valahogy nem találták meg a helyüket. Lee a szám első részében azzal szórakozott, hogy forgatta őket a kezében, felkínálta Philnek, hátha kellenek neki, sőt még a füle mögé is megpróbálta dugni.

Az emberek végig tapsoltak, az ovációk nagyon hangosak voltak. Csakhogy a engedelmes, szófogadó és mindig rendszerető németek mégsem találtak különösebb receptet a teljes kikapcsolódásra. Először csak akkor, amikor Bernie megszólította őket: „It is not allowed to smoke, but it is allowed to stand!” „Will you help us singing? This next song I ‘m sure you know real well!” Vajon már jön a Lady In Black?

A fenét! A Free Me jött („Innocent Victim”, 1977). Slágerek slágere, az ex-Uriah Heep énekes, John Lawton korszakából, aki már a Lucifer’s Friendben is bámulatosan uralta a hasból éneklést. Nehéz dió ez Bernie-nek, a stílusa és a hangszíne miatt, mégis szépen beleállt Lawton cipőjébe, bár Lawton szenvedélyes hangi teljesítményét nehéz bárkinek überelnie (talán csak Glenn Hughes). A nép felélénkült, az egész terem együtt dolgozott az egyfolytában tartó tapssal, és énekelte a refrént. Az Uriah Heep megérezte a tömeg energiáját, és attól kezdve, a nézőtérről kapott támogatástól még jobban felbátorodva, színtiszta mágia volt, életre keltek a törpék, gombák, manók, tündérek, varázslók földjének meséi. Rögtön utána jött a Love In Silence („Sea Of Light”, 1995). Az emberek továbbra is állva élvezték, és Bernie a dal hosszabb hangszeres részében pár percre leköszönt a színpadról. Az Uriah Heep ez alatt egyszerűen tökéletesebb volt, mint valaha.

Következett a második meglepetés. A When The War Is Over („Raging Silence”, 1989), ami egyáltalán nem Uriah Heep-szerzemény, hanem egy ausztrál Cold Chisel-sláger feldolgozása. Remek kontrasztot hozott ez a ringatóan nyugodt ritmusú, ütősebb refrénű dal. Bernie még több hangerőt próbált kicsalni az emberekből, amikor arra kért minket, hogy a refrénben ismételjük a „Ain’t nobody gonna steal this heart away” sort, de most nem voltunk túl meggyőzőek. Így nagyjából a koncert felénél jártunk. Éppen jó szám volt, hogy beékelték a „szeretet mindenekfelett” üzenetet hirdető Love In Silence és az azt követő „The Magician’s Birthday” (1972) háromdalos blokk közé. A „The Magician’s Birthday” valószínűleg a 70-es évek legjobb Heep-albuma. Az első szám a Sunrise volt, ami félakusztikus változatban nem égetett úgy, ahogy elektromosan szokott. Szeretet, mindenhol szeretet… A Heep 35 éve keresi a szeretetet, és az emberiség felszabadításáról prédikál azzal, hogy megtalálod magadban a szeretetet, szeretet mindenekfelett. Szilaj, ifjonti hévvel írnak, a szívükben ki nem énekelt fájdalommal, ezért olyan meggyőzőek ezek a varázslók. Ha mindannyiunkba beleragadna e költészetből legalább egy morzsa, illúzióink valósággá válnának. Arról beszélek, hogy nem ölnénk többé egymást, hanem csak határtalanul szeretnénk. A félelem és a gyűlölet örökre kiirtódna. Ma mindenki jóízűen kinevet ezen. A valóságban valószínűleg az Uriah Heep is, de a költészetben halálosan komolyak, és azt mondják, hogy a szó 1000-szer jobban üt, mint az ólomgolyó.

Az Uriah Heep a-mollban maradt a következő két számra is. A misztikus, végtelenül misztikus Tales és természetesen a Blind Eye, cigányosan vezetett tercvonallal, fenomenális előadású dal, ami minden grandiózusságával megrázta a jelenlévőket. Ennyire régen nem futott át rajtam a hideg. Mindkét szám alapjában félakusztikus, és ez az a formula, amikor az érzékiség élőben akusztikán még intenzívebben sugárzik. A hangulat kivételes volt. A terem sötétkék fényben, finom lila fény világította meg a zenészeket a hangszereikkel. Az akusztikus koncerteken a Tales és a Blind Eye között a zenekar általában fuvolát is bevet. Különleges vendégként a múltban ilyenkor vagy a holland progresszív rocklegenda, a Focus főnöke, Thijs Van Leer, vagy a Jethro Tull főnöke, maga az egyetlen Ian Anderson csatlakozott a zenekarhoz a színpadon. Most viszont Phil megfeszítette az agytekervényeit, és a fuvolasort átírta a billentyűire. A rendkívüli, fénnyel teli, pozitív, őszinte, szikrázó energia megtöltötte a termet és a lényeink szívét. Aztán végre egy dal a „szent” „Demons And Wizards” (1972) albumról is. Arról a lemezről, amely az Uriah Heepet a legnagyobbak és „halhatatlanok” rockos társaságába katapultálta. Traveller In Time. Végre, gondoltam. Alapvetően heavy gitár/hammond motívumra épül, most meg itt áll előttünk teljesen más ruhában. Mick szellemesen a dal kifutását egyenesen a More Fool You („Raging Silence”, 1989) bevezetőjébe vezette át. Ez az a dal, amely Bernie Shaw énekest tetőtől talpig jellemzi (hasonlóan ahhoz, ahogy a Free Me John Lawtont, vagy a July Morning David Byront, r.i.p.). A More Fool You kétarcú: van egy nyugodt része, ahol a zenekar ravaszul rakosgatja egymásra a hangszerei hangpalettáit, építi a hangulatot, majd az egy robbanékony refrénen át új szintre ugrik. Bernie szinte szétszakadt a színpadon a beleélésétől. Ehhez rengeteget hozzátett a közönség kivételes reakciója, amely felpörgette a zenekart. Bernie fenomenálisan énekelt, egyetlen hamis hang nélkül, minden fekvésben azonos intenzitással, a hangja a koncert egyetlen pontján sem veszített Bernie egyedi kifejezőerejéből. Bernie, aki a „heavy” Praying Mantisben is énekelt, tökéletes énekes ahhoz, amilyen az Uriah Heep ma. Robbanékony, adrenalinos hard rock rendkívüli adag prog elemmel, de tökéletesen megállná a helyét a klasszikus epikus-melodikus heavy metalban is, hiszen a hangja a legmagasabb fekvésekben néha B. Dickinsont (Iron Maiden) vagy a Virgin Steele énekesét, D. DeFeist idézi. Bernie nem spórolt a hangjával, a sorokat végig teljes erőből énekelte, és nem vágta el őket, mielőtt lezárta volna.

És a végére az „evergreen” Lady In Black, amellyel az Uriah Heep általában a koncertjei rendes részét zárja. Bernie ismét részvételre szólította a közönséget, a nép nem hagyta magát kétszer kérni, és jókedvűen „végigjódliztuk” az aaaah-aah-aaaah-ét. A verzió kicsit rövidebb volt, mint az Uriah Heep „elektromos showin” általában. Vége volt a rendes résznek. A Heep elindult egy-két korsó, törölköző és egy-egy csikk felé a „backstage”-be, az emberek pedig tombolva követelték a ráadást. A hangos tapsban és dobogásban könnyedén áthallatszott a termen egy nagyon hangos, eufórikus „Vouuuuu”.

Amikor visszajöttek a színpadra, folytatták a varázslatukat. Először Phil Lanzon libbent ki, és zongorázni kezdett. És jött az eső (Rain). A zenekar története egyik legszebb, ha nem a legszebb balladája, a „The Magician’s Birthday” albumról. Egy dal, amelyben David Byron mesterségét élheted át a legintenzívebben. Nehéz feladat várt Bernie-re, miközben Phil gond nélkül keltette életre Hensley hagyatékát. A Rain határozottan újabb csúcspont volt. Törékeny, finom vallomás arról, amikor a szívek kővé válnak, megfagynak, amikor senki nem hallja a szerelmedet, amikor a legmagányosabb vagy. A legmagányosabb, ironikus módon éppen akkor, amikor mások vesznek körül. Ezúttal nem fojtottam vissza a könnyeimet.

Aztán Mick Box szólt a közönséghez. A legendás gitáros természetesen szívből megköszönte, és többek között azt is hozzátette, hogy az Uriah Heep őszintén tiszteli mindazok döntését, akik a nézőtéren ültek, hogy a mai estét a zenekarral való együttlétre szánták, ahelyett hogy ugyanabban az időben a tévé előtt kuksolnának, és valami olcsó szappanoperákkal meg híradókkal bosszantanák magukat.

A zárásban pedig még egy kis ízelítő a „Demons And Wizards” albumról. A The Wizarddal kezdtek, amit szinte teljes egészében eljátszottak, aztán a közepén átugrottak a Paradise-ra, igaz, csak egy rövid részre, de hogy énekelte Bernie ezt a vonalat, isteni volt! Utána pedig fantasztikus zárás a Circle Of Hands-szel. Valamivel kevesebb mint két óra volt, ami egy szempillantás alatt eltelt. A koncert után is legalább fél órát izgatottan ugrándoztam körbe a határtalan boldogságtól, tele pozitív energiával, a lelkesedéstől szinte lebegve a bombasztikus koncert után. A hangzás grandiózus volt, a hangszerek egyensúlyban, Bernie énekével mindig a középpontban. Tiszta tízes, bő két óra helyett jó két órányi adag.

A koncert után vártunk rájuk. Heten voltunk. Aláírásra vártunk. Két német egymillió plakáttal és mi, öt szlovén. A Heep nagyon gyorsan kijött. Először csak Bernie Shaw, aki a filctoll meglengetése után elég gyorsan elment aludni a turnébuszba. Aztán öt perc múlva a másik négy cimbora. Csakhogy azzal ellentétes irányba tartottak, mint ami a turnébuszhoz vezetett. Egy egyterű autó várta őket, hogy továbbvigye a müncheni éjszakai életbe. És hihetetlen, milyen jó kedvük volt a srácoknak, megállás nélkül nevettek.

Az Uriah Heep zenekar, amelyik nem tud csalódást okozni. Az igazán legendás rockegyüttesek közül már nem sok maradt hasonló formában. Ma is élőben színtiszta első liga. Tökély, mágia. Jó, jó, hogy lehűtöm az eufóriámat! Reálisan és földközelien szólva „szakik” és rutinosak. De az orchideák, tündérszépségek, sárkányok, manók, varázslók, bűbájok és igézetek világa velük mindig életre kel. A szerelem és a béke költészete, tökéletesen kidolgozott aranzsmányok. Egy zenekar, amely sosem kapta meg a megérdemelt elismerést. Nagyon igazságtalan, tekintve azt a kivételes intellektust, amellyel a rockzenét gazdagította.

Ez az a ritka érzés egy koncert után, hogy ha akár a duplájáért vetted volna a jegyet, akkor sem bánnád. Hasonlót éreztem idén augusztusban a Jethro Tull koncertje után Grácban. A vén motorosok közül kevés van, tényleg kevés, aki élőben úgy lélegezne, mint egy 20 éves, és ez a két zenekar határozottan köztük van. Akár akusztikus, akár elektromos kiadásban, a mágia mindig megvan, és mindig megismételhetetlen és egyedülálló. Uriah Heep, találkozunk az első adandó alkalommal, ne aggódjatok, szabadságot veszek ki, és odagaloppozom a koncertetekre.

Setlista

1. Why did you go
2. The Easy Road
3. Heartless Land
4. Question
5. If I had the time
6. A Year or a day
7. Come away Melinda
8. Circus
9. Free me
10. Love in silence
11. When the war is over
12. Sunrise
13. Tales
14. Blind eye
15. Traveller in time
16. More fool you
17. Lady in black
——- ráadás
18. Rain
19. Wizard/Paradise /Circle of hands (medley)

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik