Helyszín: Graz (Ausztria), Orpheum
A koncert dátuma: 2004. 06. 03.
Látogatók száma: 100
Jegyár: 30,00€
És életemben először egyedül vágtam neki autóval egy koncertnek. Így jött össze. Álmosan és kissé morcosan gördültem ki Ljubljanából. Szeszélyes, álmos nap volt, kicsit szemerkélt, kicsit zuhogott, a felhők folyton kavarogtak, és júniushoz képest szürke volt meg hűvös. Még egy kicsi, és kinő a kopoltyúnk (regresszív evolúció). Šentiljnél visszatért az arcomra a mosoly, miután sürgősen, expressz módon felkerestem az ottani Petrol WC-jét. Az Orpheum kocsmájában megint ismerős, barátságos arcokkal futottam össze, az Orpheum törzsvendégeivel, rockzenebarátokkal, ittunk együtt egy-egy „Ein Weißbier!”-t, és már készen is álltunk, hogy begurulunk a terembe.
A közönség épp olyan álmos volt, mint az idő (összesen talán alig 100 ember), . A Blind Petition nyolckor lépett színpadra, megpróbáltak bemelegíteni, amennyire lehetett, két tag láthatóan dülöngélt és ingott a színpadon mindenfelé, nyilvánvalóan megviselte őket a rengeteg elfogyasztott alkoholszármazék. Három gitár, hard rock. Az osztrákok, már akik ott voltak, egyszer csak 100/órával begerjedtek, avstro-purple (?), w.t.f (?), na mindegy, 40 „morbid” perc telt el így. A helyieket teljesen lekötötte a dolog. Vajon melyik filmbe keveredtem én akkor?
UFO! Mogg köszönti a közönséget: „Good evening and welcome to show of light entertainment!” Meglepetés a nyitás a Midnight Trainnel („Covenant”, 2000). Mogg daloskönyvből segít magán, közben lekési az éneket, és kihagyja a 3. és a 4. versszakot. Way rózsaszín basszusgitárral, rajta az FC Aston Villa címerével, ő volt a legvagányabb a színpadon. Mogg a Let It Rollig kissé háttérben maradt. Moore kiválóan hhozta Schenker szerepét. Először a Let It Roll állítja talpra a kicsiny tömeget, ekkor a banda is feljebb kapcsol, és először teremt érezhető varázslatot. Mogg a koncert közben megszólítja Moore-t: „Nice shoes! Looks like a kind of those industrial boots!” A második csúcspont az Only You Can Rock Me. A Love To Love alatt rendkívüli volt a varázslat, könnybe lábadt a szemem, Mogg kivételesen, teljesen beleélve énekelt, klasszikus az Uriah Heep-féle July Morning stílusában, aztán a zárás magasabb fokozaton jött a Too Hot To Handle-lel és a Lights Out-tal (mindkettőnél élénkebben bekapcsolódik a nép). Mindenki gátlások nélkül fordult a közönség felé, kivéve Paul Raymondot, aki végig megtartotta a távolságot a nézőktől. Raymond végig Gibson Les Pault viselt, és besegített Moore-nak a riffelésbe, a billentyűs vonalak egyébként szépen hallhatóak voltak, különösen varázslatosak az I’m Loser, a This Kids és a Love To Love alatt. A When Daylight Comes To Town refrénjében Bohnam bestiális vokállal segít Moggnak, a Moggal közös duetteket egyébként Raymond vitte (Midnight Train, I’m A Loser,….). Mogg láthatóan merevebb volt a néhány pohárkával több miatt, de teli torokból énekelt, mint 25 éve, átélve, a varázslat igazi és megismételhetetlen volt. Legendák, akik nemcsak stílusban, hanem muzsikusként is lefektették az N.W.O.B.H.M. kereteit. Pete Way ugyanis az egyik fő inspirációja volt magának Steve Harrisnek. Élőben látszott, miért. A mozdulatai, a játékstílusa, a övnél kissé lejjebb engedett basszus, felejthetetlen fantasztikum, tisztavérű rockleckék, amely kifinomult módon egyesíti az ütőerőt a kifejező, lángoló riffekkel és a nagy dallamok beépítésének fantasztikus érzékével. Az is jólesett, hogy a zenekar nem iktatott be semmilyen szólóblokkot, amelyekre sokszor nincs szükség, és a nép szívesebben hallott volna még egy klasszikust, mint egy egyébként kiváló ötperces pötyögtetést. Az UFO csupa klasszikussal szolgált, és a dinamika kiváló szinten volt.
A ráadásban a Rock Bottommal romba döntik a szcénát, a nép delíriumban, Way a földön fekszik a hátán, és úgy basszusgitározik. Moore kiváló betétje a gitáron. Fantasztikus. Rögtön tovább a Doctor Doctorral, átéltem és teljes lendülettel. Még egyszer színpadra a Shoot Shoot. Moore-ral az UFO főnyereményt húzott, Schenker hiánya mindenképp érződik, de ennél jobb tompító hatást egy ilyen fontos gitárposzt-cserénél az UFO-nál Moore-ral aligha találhattak volna (Schenker sajnos pótolhatatlan, de szerencsére vele együtt problémás természete is hiányzik). Az összes cifrázás, a szólók nagyobb részei a nagy Michael Schenker intése szerint szólaltak meg. Az UFO megkapta a nagyon is szükséges frissességet és lendületet Bonhammal és Moore-ral. Ezért nincs mitől félni az UFO körül, újra teli tüdővel lélegeznek, örömmel várhatjuk az új turnékat.
A hang viszont nem volt a legjobb, a basszus és a dob végig kissé áttörte a hangképet.
Setlista
Blind Petition:
1.)Man O’Spirit
2.)The Last Act
3.)Orchestra
4.)Academy
5.)Jenkin James
6.)Cheerleaders
7.)Highway’s Sidewalk
8.)Rich Young Hot
9.)Good Soul
10.)Routine
vége 20:40-kor
UFO:
1.)Midnight Train
2.)Mother Mary
3.)When Daylight Comes To Town
4.)Let It Roll
5.)I’m A Loser
6.)This Kids
7.)The Wild One
8.)Fighting Man
9.)Only You Can Rock Me
10.)Baby Blue
11.)Jello Man
12.)Love To Love
13.)Too Hot To Handle
14.)Lights Out
első ráadás
15.) Rock Bottom
16.) Doctor Doctor
második ráadás
17.) Shoot Shoot
