Az Orto Bar penetrációja! (2012)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad

Helyszín: Orto Bar Ljubljana
A koncert dátuma: 2012. október 6.
Látogatók száma: 120
Jegyár: 5€

Azt tartják, a bűnözők visszatérnek a tett színhelyére, leggyakrabban azért, hogy újraéljék a bűnt, gyönyörködjenek a művükben, vagy kijavítsák a hibáikat. A zenekarok is visszatérnek „bűneik” helyszínére, és a Lene kosti is ilyen. 2010 decemberében játszottak utoljára az Orto Barban, most pedig a megújult felállás – amelyből kikerültek az alapító tagok, a Kavaš fivérek – lépett ismét a ljubljanai kultikus klub színpadára, előzenekarnak pedig a szlovén heavy metal fiatal reménységeit, a tengerparti Rising Steelt hívták meg.

A főzenekar előtt a színpadra egy kicsit fiatalabb csontok léptek: a koperi heavy metalosok, a Rising Steel, akikről bevallom, most hallottam először. Az látottak alapján mindenesetre remélem, hogy nem utoljára. Egy gyors pillantás a setlistre is elárulja, hogy a Rising Steel még csak az első, szülés utáni lépéseit teszi, de ettől függetlenül nagy remények fűződnek hozzájuk. A Jan Bratovš (ének), Danijel Malkoč (gitár, vokál), Jure Vidmar (gitár), Erik Filipčič (basszus) és Tomaž Veljak (dob) alkotta társaság alig egy óra alatt sorakoztatott fel magabiztosan eljátszott feldolgozásokat, de ennél is fontosabb, hogy a saját szerzeményekkel, a Journey of Souls-szal és a Black Pirates-szel kitűnően szerepeltek. Látszik, hogy a zenekarnak még hiányoznak a színpadi kilométerek, ezt főleg néhány elpuskázott hang és hiba bizonyította, de a feldolgozások többségét nézve el kell ismerni a srácok bátorságát. A Rising Steel meglepett a Grave Digger-klasszikus Rebellion (The Clans Are Marching) előadásával, és még bátrabb húzás volt az NWOBHM-klasszikus Angel Witch! Az identitáskeresésre erősen utalnak a Metallica-slágerek, amelyeket a Rising Steel tényleg jól nyom, ugyanakkor azt is bizonyítják, hogy többre képesek a lerágott Sandmannél, amit már minden gimnáziumi banda lejátszik. Csak a Diót hagyják nyugodni – a Holy Diver hangszeresen ugyan magabiztosan és korrektül szólt, énekben viszont nem. Janra vokálisan Hetfield van ráírva, és jó volna, ha a srácok felgyorsítanák a saját anyag írását, ami egy kissé thrashes heavy metalra épülne, így fokozatosan teljesen kiválthatnák a feldolgozások játszását a saját számokkal. A koncerttel bebizonyították, hogy lendületből nincs hiány, ahogy technikai tudásból, szívből és energiából sem.

A Lene kosti visszatérését az Orto Barba már jó ideje beharangozták, és a múlt szombaton a megújult felállás alaposan megmozgatta a csontokat. Miután Marco Kavaš, a riffmester távozott, a helyére Jan Prosen lépett, így a Lene kosti jelenlegi felállásának két ötöde a Dawn Patrolból érkezik. A banda minden fenntartás és félelem nélkül, diadalmasan lépett a színpadra, és megmutatta, hogyan kell kiszolgálni a heavy metalt. Az új gitárpáros, Edo Sabljaković és Jan Prosen folytatja a Kavaš fivérek gazdag rifförökségét, ugyanakkor még tüzesebben és élesebben szól és lép fel. Főleg Prosen bizonyítja, hogy a fiatalabb generáció egyik legjobb szlovén gitárosa – a gitárvonalakat kiváló technikával adja elő, az arcgrimaszai pedig azt mutatják, hogy elsősorban nagy örömmel játszik, és ami még fontosabb, nagy szívvel. Mindezek tetejébe nagyon rövid idő alatt magabiztosan megtanulta a Lene kosti teljes eddigi életművét. A Penetratorral a Lene kosti még ortodoxabb heavy metal vizekre evezett, és ha lehet, a zenekar úgy szól, mint egy földrengés, nagyrészt Rok „WUKOT” Večerin kiváló dobolásának köszönhetően. Az első album, a Do Or Die dalai és a Penetratorról származó „penetrációk” már alaposan beleivódtak a szlovén közönségbe, és a színpadi vadállat Milan „Dr. Evil” Krušič számára nem nehéz feladat, hogy a közönséget bevonja a bőséges besegítésbe a színpad alól. Így akkor is a markában tartotta a publikumot, amikor átengedte a színpadot a többieknek a The Sting című instrumentális adrenalininjekcióhoz, Jan és Edo tökéletes párbajával, Dr. Evil pedig közben az álruhás ördög szerepét öltötte magára. A Devil in Disguise-t fekete csuklyában és kaszával az oldalán harangozta be, de felmerül bennem a kérdés, kell-e ez a sok „kellék.” A Lene kosti Milan számos figurája nélkül is úgy mutatkozik be, ahogy kell. A kiváló setlist, amely mindkét lemezről válogatott, helyet hagyott a Joan Baez/Judas Priest-klasszikus, a Diamonds and Rust ismét kitűnően előadott változatának is, a végére pedig a srácok könnyedén lőttek és bombáztak minket olyan dalokkal, amelyek a záró hármasban, a 13th Warrior, a Heavy Artillery és a Refuse to Die című számokban érték el a csúcspontot. A személyi átrendeződés után a Lene kosti erős és meggyőző marad, érdekes lesz viszont hallani, mit tud az új felállás nyújtani az új saját anyag terén.