Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Grado / Diga Nazario Sauro / Olaszország
A koncert dátuma: 2012. július 13.
Látogatók száma: 1000
Jegyár: 43,00€ (elővételben) / 40,00€ (a koncert napján)
Különleges este volt ez július közepén az olasz tengerparton, Szlovéniától nem messze, Gradóban. A „mi” tájainkra látogatott a nagy Morrissey, az angol The Smiths befolyásos, imádott és kultikus frontembere, akinek a zenekara már huszonöt éve feloszlott. Korunk ritka zenei neveinek egyike, aki még életében ikonná vált. Minden idők egyik legjobb szövegírója, aki valaha a bolygón élt. A szövegei maga a költészet. Valóságközeli és érző egyszerre. A lírája tele van a mindennapi fájdalmak és megrázkódtatások képeivel és kifejezéseivel, amelyeket aztán örökérvényű témákkal tölt meg: az élet értelmével, a szerelemmel, az elutasítottsággal, a magánnyal, a meg nem értettséggel, társadalomkritikus kérdésekkel és így tovább. „Mozza” megosztó ember. Vagy szereted, vagy gyűlölöd. Vagy megérint, vagy nem. Középút nincs. A vitatottságáról már rengeteget elmondtak. Ennek a vitatottságnak édeskevés köze van a mai sztárok modern, banális, gyorsan feledésbe merülő kilengéseihez. Sokkal mélyebb problémáról van szó, amely nem csupán a viselkedés homlokzatát tematizálja, hanem elsősorban visszhangot keltő társadalmi-szociális állásfoglalásokat, amelyek élességükkel és őszinteségükkel a lét még oly semleges szféráiba is belevágnak. Néhány személyesebb téma (például az aszexualitásé, a szerelmi csalódások miatt) is megérinti sokak szívét, akik nagyon is azonosulni tudnak velük, ha csak egy pillanatra is. Mindenesetre Morrissey nem rest kimondani, amit gondol, és épp ezért zavaró tényező a mai zeneiparban. Már egy éve nem talál kiadót, amely hajlandó lenne megjelentetni a már elkészült albumát. A koncerten is érezni lehetett ezt az ősi temperamentumot. Általában véve a zenei esztétikája folyamatosan keveredik az etikájával. Sőt, ez a kettő az évek során egyre elválaszthatatlanabbá válik. Az állatok jogainak védelmezője, vegetáriánus, a brit monarchia és a királyi család nagy ellenfele, mégis nagy hazafi (noha a kilencvenes évek óta a nyugalom kedvéért Los Angelesben él).
Morrissey, aki már ötvenhárom tavaszt számlál, és tizenhárom albumot vett fel (egyedül és a The Smithszel együtt), ennyi év alatt nem sokat változott (egy kiló le, egy kiló fel, eggyel több ránc, eggyel kevesebb hajszál…). Az érzelgős, romantikus és gyengéd Mozza egy pillanat alatt üvöltő, vad fenevaddá tud változni. A baritonja az évek során még érdesebb és egyedien utánozhatatlan lett. A ruhák ugyanazok maradtak (különböző színű elegáns ingek és élre vasalt nadrág), csak éppen a korához illők. A virágdíszekről viszont végleg lemondott. A gradói nyári fesztivál mintha rendelésre készült volna romantikusoknak és (frissen) szerelmes pároknak. Az Adria partján álló intim helyszín már az elejétől fogva tökéletesnek tűnt egy Morrissey-féle előadónak. A színpad kicsi volt, a díszlet viszont annál ötletesebb. A koncert előtt fekete-fehér filmek és a múlt század közepének zenei legendái peregtek a vásznon, a koncert alatt pedig Oscar Wilde híres képe tartott társaságot a csapatnak és Morrisseynek a színpadon, aki (egy buborékban) folyton azt kérdezte: „Who is Morrissey?” (újabb szellemes parafrázis a sok közül, amely már régóta elkíséri Wilde-ot, különösen az angol kultúrában). A közönséget a koncert előtt az amerikai Kristeen Young, a lenyűgöző énekesnő és zenész melegítette be. Morrissey este tíz körül lépett színpadra egy hosszú instrumentális intro után. Aznap látványosan fáradt volt, de semmiképp sem rossz kedvű. Kifinomult performer, mind színházi, mind vokális téren. Végig kokettált a közönséggel és kommunikált velük, szellemes poénokat mondott, de komolyabb témákat is érintett, például az állatok jogait és azt, hogy mi számít igazán az életben („csak egy érintés változtathat meg az életben”), az olasz rajongók lelkére is rájátszott („angolul énekelek, olaszul álmodom”), közben legalább háromszor keresztet vetett, és pont ennyiszer váltott inget. Az első sorokat már kora délután elfoglalták a „Morrissey-ultrák” tömegei, akik egyetlen koncertet sem hagynak ki, és minden számot kívülről tudnak. Amikor Morrissey provokatívan megkérdezte, hogy „meghalt-e mostanában valaki”, és hogy akar-e valaki mondani valamit erről a személyről vagy ügyről, a rajongók ezekkel válaszoltak: „szeretlek, Morrissey”, „hozzád akarok menni feleségül, Morrissey” és hasonlók. A „hard-core” rajongók körében még mindig megvan az eufória, még ha Morrissey már nem is az a fiatal frontember, aki a nyolcvanas évek legismertebb és legbefolyásosabb angol alternatív zenekarát vezette.
A koncert előtt az igazi kérdés számomra az volt, mire képes a kísérőcsapata. Minden félelem Morrissey eltorzításától fölösleges volt. A „Boom Action Group” (így neveztem el őket a pólóikon lévő feliratok miatt) remekül muzsikált, és zenei virtuozitásával nem egy kiváló koncertpillanatról gondoskodott. Igazi mesterei a feszültségteremtésnek, és rendkívül jól olvasnak Morrissey testbeszédében. Végig harmonikusan működtek, és az egyik legjobb kísérőzenekarnak bizonyultak, amelyet életemben láttam. A set húsz számot tartalmazott, és egy óra negyvenöt percig tartott. Morrissey dalválasztása ezúttal nem csupa slágerből állt (mint az előző turnén), hanem a (tágabban értve) kevésbé ismert számokra koncentrált. Azért így is elhangzott sok sláger, sőt a The Smiths korszakából is játszott dalokat (egészen hatot). A hangzás az elején nagyon rossz volt, de gyorsan helyrejött, és utána nem voltak fölösleges hangzásbeli ingadozások és kimaradások. A dalok közül kiemelkedett a nyitó How Soon Is Now?, a dinamikus You Have Killed Me, az isteni Last Night I Dreamt That Somebody Loved Me, a melankolikus Every Day Is Like Sunday, a zseniális Speedway, a társadalomkritikus Meat Is Murder (a kísérő videón állatok leölését mutatták, főként a húsfeldolgozó ipar számára vágott szarvasmarhákét) és a fájdalmas Still Ill (amely kiemelkedő soraival, Does the body rule the mind / Or does the mind rule the body?, az emberi természet alapkérdéseit teszi fel, az elme és a vágyak, a testiség, a szenvedély viszonyára utalva…). A koncert csúcspontjáról a ráadásban a megindító és örökérvényű I Know It’s Over gondoskodott, amelyet Morrissey olyan átéléssel énekelt el, mintha utoljára tenné. A könnyek elkerülhetetlenek voltak. Erős zenei repertoár, amelyen az sem látszott meg, hogy számos sláger kimaradt (például a There Is a Light That Never Goes Out, a Please Please Please Let Me Get What I Want és a Last Of The Gang To Die, amelyeket viszont a koncert előtti hangpróbán eljátszott).
Örökre emlékezetes este és éjszaka volt, de nem csak a koncert miatt. Különleges volt az ötórás „utazás” is hazafelé. A Ravbarkomanda melletti baleset pár órás dugót okozott az autópályán, ami számos kalandot kínált nekünk: volt ember, aki úgy döntött, hogy az autópályán csak egy bőrönddel folytatja az útját, találkoztunk „átverős” matricaárusokkal, alvó kamionosokkal, és szokatlan humor ébredt a kalandtúra minden résztvevőjében. Mindenesetre Morrisseyért mindez megérte.
Setlist
1. How Soon Is Now?
2. You Have Killed Me
3. I’m Throwing My Arms Around Paris
4. Shoplifters Of The World Unite
5. Ouija Board, Ouija Board
6. Black Cloud
7. Scandinavia
8. Last Night I Dreamt That Somebody Loved Me
9. Let Me Kiss You
10. Everyday Is Like Sunday
11. Action Is My Middle Name
12. To Give (The Reason I Live)
13. Speedway
14. One Day Goodbye Will Be Farewell
15. You’re The One For Me, Fatty
16. Meat Is Murder
17. Maladjusted
18. Still Ill
19. I Will See You In Far-Off Places
—ráadás—
20. I Know It’s Over
Képgaléria
