Szerző: Rok Klemše, Primož Novak
Fotók: Nina Grad
Videó: Primož Novak
Helyszín: Gala hala, Ljubljana
A koncert dátuma: 2013. 11. 11.
Látogatók száma: 350
Az őszi koncertszezon már teljes gőzzel zajlik, és eddig is rendkívül változatos műfaji kínálatról gondoskodott: volt már black, death és thrash metal koncert is, most pedig egy olyan turné látogatott el Ljubljanába, amely nálunk nem túl gyakran áll meg. A fellépő zenekarok által képviselt műfajok sem tartoznak a színpadaink állandó vendégei, de a Gala hala színpadára lépő zenekarok legalább fele több mint megfelelt a szerepének. A múlt hétfői koncert apropója a svájci–német The Ocean új lemeze volt, de talán még vonzóbb volt a vendégzenekar, a norvég jazz/metal őrültek, a Shining.
A koncertet a francia kvartett, a Hacride nyitotta, akik idén adták ki új albumukat, a Back To Where You’ve Never Beenet, amely vegyes fogadtatást kapott, de talán több volt benne a pozitív. Élőben viszont a Hacride-nál nem igazán lehetett tudni, mit is akarnak játszani. A hangsúly a groove-os ritmusokon, a hangulaton és időnként a technikásságon volt. Kissé keserű szájízt hagyott az ének, amely a kilencvenes évek dühös nu-metalosainak a meghosszabbításaként hatott, az üvöltés és az éneklés keverésével. A Hacride-ot technikás nu-metalként lehetne leírni, de a nu-metal címkét valószínűleg elsősorban az ének miatt kapják, annak ellenére, hogy a vokál nem nyúlt hip-hop vonalakhoz. A Hacride jobb fényben is megmutathatta volna magát. Az új albumról az Introversion és az Overcome szólt, ami nem a legjobban szolgálta egy több mint szolid lemez népszerűsítését. Ezután a zenekar eljátszotta a régebbi Perturbed című számot, majd a hangulatra került a hangsúly, és a Lazarus albumról játszottak dalokat. A Hacride-nak van érzéke a technikássághoz és a groove-hoz, de nem olyan mértékben, mint a Gojirának, ha már francia zenekarokról beszélünk. A daluk ugyanis nem tartalmaznak elég érdekes részt ahhoz, hogy nagyobb közönséget megragadjanak. A Hacride egy jobb dalválogatással többet bizonyíthatott volna. Megvan bennük a potenciál, de több munkát kell belefektetniük.
Amikor a logika szerint a minőség görbéjének a következő fellépővel felfelé kellett volna fordulnia, az teljesen vízszintesbe állt, sőt, inkább lefelé fordult. A színpadra a lengyel post rock zenekar, a Tides From Nebula lépett, számomra teljesen ismeretlen név, de néha az ismeretlenekre is érdemes több figyelmet szánni. Csak most nem. A srácok lenyalt hajjal és egyáltalán nem metálos külsővel (nem mintha ezzel bármi baj lenne) már a megjelenésükkel is jelezték, hogy ők lesznek az est fekete báránya. És ezt az első megszólaló hangokkal meg is erősítették: hosszú, ismétlődő, ezáltal kétségbeejtően unalmas hangszeres részekkel szolgáltak, amelyek bár a post rock lényegét adják, de ez élő unalom volt. Ha az olyan zenekaroknál, mint a mostani headliner, a nyugodtabb, álmodozó részek az atmoszféra elmélyítését szolgálják, és csak egy részét adják az egésznek, akkor a Tides of Nebula által kínált minden egyetlen nagy álmodozó unalom volt. A gitáros is idegesítő volt a ringatózásával, ami inkább valami hipszteres városi klubba illett volna.
Minden jó háromszor, és ez a mondás most aztán igaznak bizonyult! Ezúttal pedig a Monty Python híres mondata is érvényes volt: „And Now For Something Completely Different!”, ugyanis a színpadra lépett a norvég zenei pszichopaták csapata, a Shining. A hallottak alapján soha nem hittem volna, hogy ez az avantgárd zenei polip akusztikus(!) jazz kvartettként indult, hiszen amit ma a Shining játszik, az egy diagnosztizált skizofrén elme tökéletes megzenésítése. Abban, amit a Shining a turmixgépbe dob, majd egyenesen a középfülbe önt, hallható a tökéletes jazz avantgárd John Zorn-féle módon, totálisan improvizált free jazz kirándulások, progresszív rock, klasszikus zene és (black) metal. A Shining ezt az egyedi keveréket a Blackjazz (2010) című korszakalkotó lemezen tárta fel tövről hegyire, az idén megjelent One One One pedig ennek logikus folytatása. Arra viszont semmi sem készíthetett fel minket, amit a Shining a Gala halában művelt. Már a nyitó csapás, az I Won’t Forget is tökéletes zenei káosz volt, amely abban a pillanatban fordult teljes őrületbe, amikor a frontember, Jørgen Munkeby a nyakába akasztotta a szaxofont, és extrém free jazz pszichózisba vitt minket, miközben a hangszeres társai úgy kínozták a hangszereiket, mintha valami szibériai gulágra hurcolnák őket. A fekete-fehér billentyűk püfölése már szinte apokaliptikus méreteket öltött, a dobos pedig könnyedén váltogatta a stílusokat: egyszer tisztán jazzes trükköket vert, aztán a kisujjából kirázott egy adag blast beatet. Eszelős. A teljes őrületbe a Shining a végén egy King Crimson-klasszikus, a 21st Century Shizoid Man tizenegy perces, kiváló feldolgozásával vitt minket. A Shining volt az est abszolút csúcspontja, és kicsit sajnálom is a The Oceant, amelynek minden este a turné során átkozottul meg kell küzdenie azért, hogy elérje az elődei által keltett benyomást, még ha azok csak háromnegyed órát játszottak is. Rövid volt, de zseniális!
Headlinerként a színpadra lépett a színpadaink régi ismerőse, a svájci–német The Ocean kollektíva, amely a turnén a frissen megjelent hatodik stúdiólemezét, a Pelagialt mutatja be. A zenekar a megalakulása óta kifejezetten konceptuális jelleget ad az albumainak, amelyeket a végletekig kidolgoz. Ha a Precambriannal a Föld keletkezését érintették, a Heliocentric/Anthropocentric dupláján a csillagászatot és a kereszténység kritikáját, akkor a Pelagialon a földgolyó még feltáratlan területeire merészkednek – az óceánok legmélyebb tájaira. A The Ocean a Pelagialt teljes egészében eljátszotta, és így lassan leeresztett minket az óceáni mélységi zónákon át. Ehhez illett a színpad kék-zöld megvilágítása is, amely tovább hangsúlyozta a zene sötét hangulatát. A The Ocean újra bebizonyította, hogy a kísérletezésével és a progresszív dalszerzésével még mindig az egyik legegyedibb „post metal” zenekar a piacon, és rendkívül energikus előadással is bizonyított – a dobos, Paul Seidel a minimalista dobfelszerelésből hatalmas romboló hullámokat csalt elő, a gitáros, Jona Nido pedig „Gers-féle” gitáros akrobatikájával nem egyszer szinte lerángatta az összes lámpát a mennyezetről. A különben energikus énekes, Rossetti ezúttal inkább a háttérben maradt, de ez elsősorban az új lemez elsődlegesen hangszeres jellegének tudható be; mégis a megfelelő pillanatokban előlépett, meggyőzött a jó énekteljesítményével, és sikeresen megmozgatta a közönséget (bár a közönség még egy kicsivel kevesebb volt, mint a Shining alatt). Az óceáni kollektíva egy óra és negyed alatt, törtritmusokkal, szokatlan szerkezetekkel és komplex megoldásokkal levitt minket egészen az óceán fenekére, és ha a Heliocentric/Anthropocentricnél Kopernikusz és Galilei örömében headbangelt volna a színpad előtt, akkor a Pelagialnál Verne és Cousteau tette volna. A jó, sőt kiváló koncert ellenére a The Ocean is kissé elhalványult a kimagasló Shining mellett.
A Hacride-részt írta: Primož Novak
Képgaléria
