Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Frankfurt am Main / Festhalle / Németország
A koncert dátuma: 2011. május 27.
Látogatók száma: 12.000
Iron Maiden, új album, új turné! Hét buli zárt térben. Mind a hét Németországban. Egy mini németországi „in-door” turné tehát! Az első Frankfurtban. És a mi csapatunk is odaruccant. A frankfurti Festhalle már hónapokkal korábban teljesen elkelt.
A zenekar új stúdióalbuma „The Final Frontier” címmel tavaly augusztusban jelent meg. Az Iron Maiden már tavaly nyáron is bemutatta néhány európai fellépésén. Aki 2010. augusztus 17-én elcsípte őket az olaszországi Codroipóban (Palmanova közelében), az egy óra háromnegyed hosszú kalandot kapott egy olyan repertoáron át, amely nagyrészt a 2000 utáni Iron Maiden-anyagra épült. Így a setlistben újra helyet kapott néhány kiváló dal, például a Ghost Of The Navigator, a Brave New World, a No More Lies és a Dance Of Death.
Idén az Iron Maiden pontosan ugyanazzal a színpadi díszlettel tér vissza, mint tavaly: egy űrbázissal, ami remekül illik az új album borítójához. A különbség, hogy ezúttal az új lemez promóciója még erőteljesebb, ami egy kissé átalakított setlistben is meglátszik: több dal szerepel az új albumról, a repertoárba viszont visszatértek a vasszűz klasszikusai is: a The Trooper, a Two Minutes To Midnight és a The Evil That Man Do.
Tíz perccel nyolc előtt a vidáman csivitelő, csilingelő Festhalle-ban színpadra lépett az előzenekar, a Rise To Remain. Ilyen bandából manapság annyi van a szcénában, mint égen a csillag. Metalcore-nak nevezni túl szűk, crossovernek túl laza. Vannak szaggatott riffek, breakekkel tagolt szünetek, mellette pedig ott az old-school kitérő a kettős harmonikus gitárvonalakkal. Az ének persze vagy üvöltve torokhangú, vagy nyafogósan tiszta, tulajdonképpen „emo”. A zenekar kvintett, az énekes pedig az ifjabb Bruce Dickinson, pontosabban Austin Dickinson. Austin persze az apja kiköpött mása. Külsőre, hogy félreértés ne legyen, csak hát az apja a nyolcvanas évek elején nem viselt „emo” frizurát, mint most a fia. Austin hangban fényévekre van az apjától, nem is lehet olyan tehetséges, mint az öreg. A Rise to Remain ehhez túl gyenge. A The Serpent, a Purify, az Illusive Existence, a Salvation, a Power Through Fear, a Nothing Left és a Bridges Will Burn nem hagyott maga után semmi kézzelfoghatót, csak a tényt, hogy előttünk üvölt a soron következő brit metalcore-klón. A banda ledarálta a repertoárját a turné előírásai és az Iron Maiden-előzenekar szerepének szabályai szerint, és kész. Austin ugyanakkor megmutatta, hogy a közönséghez szólva ügyesen pörgeti a nyelvét, amit kétségkívül a jóval híresebb apjától örökölt.. Ha rajongtok az olyan bandákért, mint a Bullet For My Valentine és a Funeral For A Friend, akkor mindenképp nézzétek meg a Rise To Remaint is. A zenekar sajnos a keserű érzésnél többet nem hagyott bennem: azt, hogy ebben a szerepben jó kapcsolatai és ismeretségei miatt van jelen. Valószínűleg még vagy három évig látni fogjuk őket előzenekarként minden Iron Maiden-koncert előtt, ahogy ez Steve Harris basszusgitáros lányának, Lauren Harrisnek a zenekarával is történt. A helyzet sajnos az, hogy az Iron Maiden előzenekarai többnyire csak időrablók.
Végre! Este kilenc óra! A csarnok tömve. Maradt még némi hely a legtávolabbi nézőtéri tribünök leghátsó soraiban és a parterben, de ott is csak egész hátul. Felcsendül az ismert dallam. Az U.F.O. Doctor Doctor című számának intrója, és a csarnok szó szerint lángra kap attól a forró hullámtól, amit a parter többezerfős tömege kelt. Transzparensek, feliratokkal díszített zászlók lengenek. A csarnok elsötétül. Jön a nyitódal, a Satellite 15… The Final Frontier felvett intrója. Félig. A színpad két szélén felvillan egy-egy lámpa, megmutatva a zenekar tagjainak az utat a színpadra. A szám fele elmúlt! A színpadon az Iron Maiden sziluettjei, rövid dobátvezetés, és a színpadon begyújt az igazi Maiden.
Az apokaliptikus dal jól áll az Iron Maidennek. A zenekarra nyugtatóan hat, Dickinson fokozatosan melegíti benne a hangszálait. Az Iron Maiden rendkívül rutinos. A színpadon mindenféle pózban tekeregnek, ebben főleg Janick Gers jár az élen, akiről néha nem teljesen világos, hogy ilyen tornagyakorlatok közben egyáltalán képes-e pontosan lejátszani a meghatározott gitárrészeket. Épp ez a könnyed rohangálás, gyors mozgás és pózolás adja azt az érzést, hogy az Iron Maiden örökké fiatal zenekar, amin az idő foga sehogy sem tud fogni. Ha Dave Murray fel is szedett egy-két kilót, amit nem rejt el örökké feszes, pirospozsgás arca, Steve Harris például a sörényével továbbra is rendkívül jó formában van. Úgy fest, mint egy igazi tinédzser.
Az Iron Maiden olyan zenekar, amely egy szempillantás alatt eggyé olvad a közönséggel! Ebben főleg Dickinson és Harris intenzív együttműködése segít. Dickinson amúgy is született parancsnok, aki megbabonáz vad show-jával. Igen. Harminc év után is. Harris pedig az a tényező, aki a háttérből végig kézben tartja az eseményeket. Rá jellemző az állandó szemkontaktus a tömeggel, és a verseket tulajdonképpen együtt énekli a közönséggel. Persze nem hiányzott Harris legendás pózja sem, lábbal a monitoron, a basszusgitárral pedig a közönségre célozva. Épp ez az elem remek felhergelő erő, ezért logikus, hogy szó szerint belekeveredik a színpad előtt tolongó tömegbe. Olyan hevesen, hogy a nép a színpad előtt már tényleg hülyeségeket csinál. A közönség viszont annyira beleéli magát, hogy a zenekarral együtt énekel minden dalt, és még a legújabb számok beharangozásakor is mennydörgő ovációt váltanak ki.
Mint mindig, a zenekarnak most is akadt egy kis gondja a csarnok hangjának beállításával. A Coming Home alatt a dolog nem állt össze úgy, ahogy kellett volna. A koncert során időnként csak a szólók és egy-egy gitárharmónia szólt kicsit gyengébben. Bruce Dickinson remekül énekelt. Teljes hangon, tisztán. Érezni lehetett, hogy az énekes teljesen friss, hiszen ez volt a turné első koncertje, így a zenész vérében ezúttal ott izzott a türelmetlen várakozás eufóriája, hogy újra színpadra léphessen. A gitárok a keverésben a koncert alatt kicsit túl halkra voltak állítva.
A zenekar nem változtatott a színpadi szerelésen. Dickinson ugyanolyan a színpadon, mint tavaly. Psycho Ward póló, kéményseprősapka és katonai nadrág. Bruce igazi szökdécselő kis emberke. A nekifutásból vett vakmerő ugrások sem maradtak el, és persze Bruce bőségesen használta futópályának a McBrain dobjai mögött álló kiegészítő színpadot is, ami a koncertszínpad jobb és bal szélső vonaláig vezet. A The Trooperben Dickinson kötelezően magára vette a piros angol katonakabátot, és megforgatta a Nagy-Britannia háromszínű zászlaját. A konferálásban továbbra is rendkívül ötletes. Szépen és ízlésesen keveri az arroganciát a humorral, így az egész egy tökéletesen festői jókedv, és az Iron Maiden-pedigréjű koncertmulatság elengedhetetlen szítása. A Blood Brothers előtt Bruce megengedett magának egy hosszabb szöveget, amelyben elárulta, hogy a zenekar rendkívül lelkes, amiért hosszú idő után újra fellép egy németországi zártermi turnén, amit évek óta nem tett. Közben felsorolt minden elképzelhető bolygólényt, akik előtt a zenekar az évek során már fellépett. Még emberevők előtt is, majd ez alkalomból saját ágyékára pillantott, és ravaszul megállapította: „Aha, még itt van!”, aztán azzal zárta a történetet, hogy a Blood Brothers című számot a közönségnek ajánlotta. A tavalyi turnén az Iron Maiden ezt a számot az elhunyt rockikonnak, Ronnie James Dionak ajánlotta koncertjein. A vége felé Dickinson mint nagy focirajongó közölte a csarnok népével, hogy a Barcelona 3:1-re ráhúzott a Manchesterre. Az eredmény a németeknek semmit sem jelentett, Bruce-nak, a Liverpool szurkolójának sem.
Az Iron Maiden ma már nem úgy játszik, mint a nyolcvanas években. Persze főleg a harmadik gitáros beillesztése miatt. Janick átvett néhány szólót, amit egykor Adrian Smith játszott, ami az old-school Iron Maiden-rajongóknak sosem fog teljesen tetszeni. Előfordul, hogy ez a kontraszt Murray és Gers között egyes pontokon különösen kiütközik. Például az olyan szólóknál, mint a Fear Of The Dark-ban. Amikor Gers átverekszi magát a saját részén, azonnal elhomályosítja Murray jóval pontosabb és kontrolláltabb hangzása. Sőt. Már az első, közvetlenül az orrunk elé szegezett „pull off” is briljánsan teltnek és tisztának hangzik, amikor pedig Dave fénysebességű „trill”-eket kezd pengetni, azonnal nyilvánvaló, hogy a mai Iron Maiden-felállás építőkövei sajnos nem egyenrangúak. Érdekes, hogy Adrian Smith nem akarja visszavenni néhány nyolcvanas évekbeli dal szólóinak játékát. Hasonló sors érte később a Hallowed Be Thy Name klasszikust is, és a The Trooper sem úszta meg..
Az egy óra ötven perces koncert, amelynek végére az erősen leitatott német közönség alaposan kifacsartnak és kimerültnek tűnt, az Iron Maident rendkívül friss fényben mutatta meg: ugrabugráló fiúkként, akik mögött azonban az úton megtett kilométerek gazdag tapasztalata áll. Mint zenekart, amely könnyedén uralja a terepet. Önbizalomban szinte nincs párjuk. A társaság a szokásos Iron Maiden-bulit nyújtotta, a kötelező Eddie-vel, aki néhány pillanatra megjelent a színpadon a The Evil That Man Do alatt, eljátszott néhány riffet az Iron Maiden című szám közben, itt pedig a közönséghez csatlakozott még egy óriási Eddie-fej is, ami Nick dobjai mögött nőtt ki.
A nem éppen legjobb hangminőséget leszámítva ez ismét egy egyedülálló találkozás volt a heavy metal úttörőivel, akikről egy ilyen napi csúcsformát mutató fellépés után nem kell tartani, hogy a közeljövőben kifogynának a szuszból. Már csak az a kérdés, mi következik e turné után. Szünet, majd egy újabb, amelyen talán a „No Prayer For The Dying” és a „Brave New World” közötti anyagot játsszák? Valószínűleg nem, de mégis. Soha ne mondd, hogy soha..
fotók: Aleš Podbrežnik
A beszámoló a RockLine és a Rock Hard Slovenija együttműködésében készült.
Setlist
1.Satellite 15… The Final Frontier
2.El Dorado
3.2 Minutes to Midnight
4.The Talisman
5.Coming Home
6.Dance of Death
7.The Trooper
8.The Wicker Man
9.Blood Brothers
10.When the Wild Wind Blows
11.The Evil That Men Do
12.Fear of the Dark
13.Iron Maiden
—ráadás—
14.The Number of the Beast
15.Hallowed Be Thy Name
16.Running Free
Képgaléria
