Angra: Cycles Of Pain
Kiadó: Atomic Fire Records
Megjelenés: 2023. 11. 3.
Produkció: Dennis Ward
Játékidő: 58.20 perc
Műfaj: Progressive Metal
Értékelés: 8/10
Angolul:
„Fabio feltámadása”
Atyám, meg kell gyónnom, mert vétkeztem, és még most is vétkezem. Bevallom, hogy Fabio Lione (Fabio Tordiglione, Joe Terry), ezernyi banda énekese, összetéveszthetetlen olasz akcentusának mestere és a legerőteljesebb vibrato-technikák hűséges alkalmazója soha, de tényleg soha nem volt, és nem is lesz a kedvenc power metal énekeseim listájának élén. Vagy a metalénekesekében. Vagy úgy általában az énekesekében. És nemcsak hogy nincs a lista elején, hanem valahol a sor végén kullog, az olyan figurák társaságában, mint Andi Deris (istenkáromlás, tudom, tudom) és David DeFeis újabb kiadása (bocsáss meg, mindenható!).
Ennek ellenére határozottan állíthatom, hogy a Cycles of Pain az Angra három legjobb albuma közé tartozik, a legendás Rebirth és a Temple of Shadows mellett. Nem egészen az a szint, mint ennél a kettőnél, de elég közel van hozzá. A Matos-féle, ő általa énekelt lemezeket most kihagyom a kritikából, mert azok egy másik történethez tartoznak.
Amikor Fabio 2013-ban csatlakozott az Angrához, mindent és mindenkit elátkoztam, még a házszámot is, mert biztos voltam benne, hogy kedvenc brazil bandám sírba száll. De lám, amikor aggodalommal végighallgattam a 2014-es Secret Garden albumot, be kellett látnom, hogy Fabio nem szól olyan rosszul. Sőt, az egész hangzás valahogy… teljesnek hatott. Az Angra 2018-ban az Ømni lemezzel még feljebb tolta a lécet. Aztán jött egy hosszú, túlságosan hosszú csend. Vajon megtörte őket, hogy a gitárvarázsló és Rafael nélkülözhetetlen társa, Kiko Loureiro a Megadethhez igazolt? Az Ømnin Marcelo Barbosa váltotta, talán nem jött be?
Nos, idén végre megkaptuk az új albumot, és mit hallunk?
Az Angrát hallhatjuk a legjobb formájában, hangzásbeli szuperlatívuszokban. Fabio beleolvadt a zenei környezetbe, és egyes részeken erősen emlékeztet Edu Falaschira. Nehéz bevallani, de Kikót már senki nem hiányolja: a gitárszólópárbajok, a súlyos riffek és az ötletek cseréje Rafael, a zenekar agya és Marcelo között mind-mind az, amit egy igazi Angra-rajongó, és úgy általában a prog/power metal rajongója csak kívánhat. A Felipe (basszus) és Bruno (dob) alkotta ritmusszekció pontosan olyan, amilyennek egy csúcsprog/power bandánál lennie kell: csúcs.
A produceri munkát 2006 (Aurora Consurgens album) óta először vette át újra Dennis Ward, és a hangzás pont olyan, mint a Rebirth albumon, jelentős fejlesztéssel. Úgy tűnik, a fickó rájött, hogy a metalprodukcióban néha basszus is létezik. És hogy hallani is! Felipe pedig, mintha hosszú kómából ébredt volna, megmutatja, mennyit tud hozzáadni a zenéhez egy basszusgitár-virtuóz.
És mi a helyzet a dalokkal, kérdezed? Szerencsére visszatértek a gyors, himnikus darabok, tele dupla lábdobbal és dallamos refrénekkel, amelyek az Aqua óta fájdalmasan hiányoztak a lemezekről. Az első kislemez, a Ride Into the Storm már egy ilyen példa, még három dal van ugyanebben a stílusban, nekem a Generation Warriors a kedvencem.
Meglepő módon éppen a címadó dal a legkifejezéstelenebb, kicsit fáradtnak hangzik.
A lemez zömét az Angrára jellemző prog/power szerzemények adják, latin ritmusokkal és világzenei felvillanásokkal átszőve; ezek legjellegzetesebb képviselője a Vida Seca Lenine vendégénekessel. Az album csúcspontja a Faithless Sanctuary címet viselő progresszív kakofónia, ahol extravagáns dupla lábdob-ritmusok, bömbölő basszus, szikrázó és egyszerre titokzatos gitárfrázisok és Fabio lenyűgöző énekdallamai fonódnak össze. Igen, ugyanaz a Fabio, mint a kritika első bekezdésében. A srác egyszerűen higgadtnak, nyugodtnak tűnik, mintha végre megtalálta volna a helyét a világegyetemben. És ezzel az Angra újabb verzióját egy magasabb szintre emelte.
A lemezt egy sötét duett zárja a mindenütt jelen lévő (szójáték, szándékos) Amanda Somerville-lel, Tears of Blood címmel. Ez nagyon Nightwish-esen szól, de közben nem veszíti el az Angra-identitását. Fabio itt a hangja mélyebb, baritonregisztereit használja, amelyek tökéletesen kiegészítik Amanda operai énekét.
A lemez hossza tökéletes 58 perc, a dalok öt és hat perc között mozognak, úgyhogy sosem unatkozol.
Ez az album olyan jó, hogy hosszú idő után tényleg szeretném élőben látni az Angrát, remélem, betévednek valamikor hozzánk.
Mivel Dave láthatóan kirúgott a bandából egy újabb gitárost, a Maiden és a Helloween után talán ránk vár még egy „triple axe attack”. Az aztán élő diliház lenne, mondom nektek!
Szerző: Igorac
„Fabio feltámadása”
Atyám, meg kell gyónnom, mert vétkeztem, és még most is vétkezem. Bevallom, hogy Fabio Lione (Fabio Tordiglione, Joe Terry), ezernyi banda énekese, összetéveszthetetlen olasz akcentusának mestere és a legerőteljesebb vibrato-fogások hűséges alkalmazója soha, de tényleg soha nem volt, és nem is lesz a kedvenc power metal énekeseim listájának élén. Vagy a metalénekesekében. Vagy úgy általában az énekesekében. És nemcsak hogy nincs a lista elején, hanem valahol a sor végén kullog, az olyan figurák társaságában, mint Andi Deris (istenkáromlás, tudom, tudom) és David DeFeis újabb verziója (bocsáss meg, mindenható!).
Ennek ellenére határozottan állíthatom, hogy a Cycles of Pain az Angra három legjobb albuma közé tartozik, a legendás Rebirth és Temple of Shadows mellett. Nem egészen az a szint, mint ennél a kettőnél, de elég közel van hozzá. A Matos-féle, általa énekelt albumokat most kihagyom, mert azok egy másik történethez tartoznak.
Amikor Fabio 2013-ban csatlakozott az Angrához, mindent és mindenkit elátkoztam, még a házszámot is, mert biztos voltam benne, hogy kedvenc brazil bandám sírba száll. De nézd csak, amikor félve végighallgattam a 2014-es Secret Garden albumot, be kellett látnom, hogy Fabio nem szól olyan rosszul. Sőt, az egész hangzás valahogy… teljesnek hatott. Az Angra 2018-ban az Ømni lemezzel még feljebb tolta a lécet. Aztán jött egy hosszú, túlságosan hosszú csend. Vajon megtörte őket, hogy a gitárvarázsló és Rafael nélkülözhetetlen társa, Kiko Loureiro a Megadethhez igazolt? Az Ømnin Marcelo Barbosa váltotta, talán nem jött be?
Nos, idén végre megkaptuk az új albumot, és mit hallunk?
Az Angrát hallhatjuk a legjobb formájában, hangzásbeli szuperlatívuszokban. Fabio beleolvadt a zenei környezetbe, és egyes részeken erősen emlékeztet Edu Falaschira. Nehéz bevallani, de Kikót már senki nem hiányolja: a gitárszólópárbajok, a súlyos riffek és az ötletek cseréje Rafael, a zenekar agya és Marcelo között mind-mind az, amit egy igazi Angra-rajongó, és úgy általában a prog/power metal rajongója csak kívánhat. A Felipe (basszus) és Bruno (dob) alkotta ritmusszekció pontosan olyan, amilyennek egy csúcsprog/power bandánál lennie kell: csúcs.
A produceri munkát 2006 (Aurora Consurgens album) óta először vette át újra Dennis Ward, és a hangzás pont olyan, mint a Rebirth albumon, jelentős fejlesztéssel. Úgy tűnik, a fickó rájött, hogy a metalprodukcióban néha basszus is létezik. És hogy hallani is! Felipe pedig, mintha hosszú kómából ébredt volna, megmutatja, mennyit tud hozzáadni a zenéhez egy basszusgitár-virtuóz.
És mi a helyzet a dalokkal, kérdezed? Szerencsére visszatértek a gyors, himnikus számok, tele dupla lábdobbal és dallamos refrénekkel, amelyek az Aqua óta fájdalmasan hiányoztak a lemezekről. Az első kislemez, a Ride Into the Storm már egy ilyen példa, még három dal van ugyanebben a stílusban, nekem a Generation Warriors a kedvencem.
Meglepő módon éppen a címadó dal a legkifejezéstelenebb, kicsit fáradtnak hangzik.
A lemez zömét az Angrára jellemző, változatos prog/power keverékek adják, latin ritmusokkal és világzenei felvillanásokkal átszőve; ezek legjellegzetesebb képviselője a Vida Seca Lenine vendégénekessel. Az album csúcspontja a Faithless Sanctuary című progresszív kakofónia, ahol extravagáns dupla lábdob-ritmusok, zörgő basszus, szikrázó és egyszerre titokzatos gitárfrázisok és Fabio lenyűgöző énekdallamai fonódnak össze. Igen, ugyanaz a Fabio, mint a kritika első bekezdésében. A srác egyszerűen higgadtnak tűnik, mintha végre megtalálta volna a helyét a világegyetemben. És ezzel az Angra újabb verzióját egy magasabb szintre emelte.
A lemezt egy sötét duett zárja a mindenütt jelen lévő (hehe) Amanda Somerville-lel, Tears of Blood címmel. Ez nagyon Nightwish-esen szól, de közben nem veszíti el az Angra-identitását. Fabio itt mélyebb, baritonregisztereket használ, amelyek kiválóan kiegészítik Amanda operettes énekét.
A lemez hossza tökéletes 58 perc, a számok alig öt és jó hat perc között mozognak, úgyhogy sosem unatkozol.
Ez a lemez annyira jó, hogy hosszú idő után tényleg szeretném élőben látni az Angrát, remélem, betévednek valamikor hozzánk.
Mivel Dave láthatóan kirúgott a bandából egy újabb gitárost, a Maiden és a Helloween után talán ránk vár még egy „triple axe attack”. Az aztán élő diliház lenne, mondom nektek!
Szerző: Igorac
Számlista:
1. Cyclus Doloris
2. Ride Into The Storm
3. Dead Man On Display
4. Tide Of Changes – Part I
5. Tide Of Changes – Part II
6. Vida Seca
7. Gods Of The World
8. Cycles Of Pain
9. Faithless Sanctuary
10. Here In The Now
11. Generation Warriors
12. Tears Of Blood
Felállás:
Fabio Lione – ének
Rafael Bittencourt – gitár, kiegészítő ének
Marcelo Barbosa – gitár
Felipe Andreoli – basszusgitár
Bruno Valverde – dob
Kiegészítő vokálok:
Fernanda Lira
Angel Sberse
Karina Menascé
Mayara Puertas
Vanessa Moreno (5,10)
Lenine (6)
Amanda Somerville (12)
Juliana D’Agostini – zongora (12)
