Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Teatro Miela (Dom pristaniških delavcev) / Trieszt / Olaszország
A koncert dátuma: 2011. október 11.
Látogatók száma: 300
Jegyár: 20,00€
Amikor felbúg a dobro, és a híres Eric Sardinas mennydörgő, reszelős hangon rákezd a színpadon, az felejthetetlen koncertélmény mágnese. A fekete muskétás, akit sokan egyszerűen a „dobro királyának” hívnak, szénfekete, göndör sörénnyel, elmaradhatatlan, megtört karimájú kalapjában, lelkében fekete, szívében fekete, mindenestül fekete! Ilyen az, amikor a blues fekete vére kering az ereidben! Eric a színpadi játékot tekintve az egyik legautentikusabb blues-előadónak, sőt általában is az egyik legautentikusabb előadónak számít.
Trieszt. A Dom pristaniških delavcev gyönyörű helyszín egy ilyen látványosság élvezetéhez, kiváló akusztikájáról ismert, és mi mindig szívesen térünk vissza ide! Eric ezúttal két Big Motor-cimborájával állt meg itt: az állandó kísérővel, Lavelle Price-szal (basszusgitár) és az új dobossal, Chris Frazierrel. Igen. Jól olvastad! Az utóbbi Edgar Winter, Eddie Money és Steve Vai mellett szerzett nevet, a különös felállású „Tak Matsumoto Group”-ban pedig Eric Martinnal (Mr. Big) és Jack Bladesszel (Night Ranger) muzsikált együtt. A pedigréje azonban főként 2006-tól gyarapodott, amikor Doug Aldrich ajánlására csatlakozott David Coverdale legendás Whitesnake-jéhez, velük vette fel a „Good To Be Bad” (2008) albumot, és részese lett a Whitesnake akkori világ körüli turnéjának.
Nagy erejű ütés és blues rock dacosság rázta meg a terem alapjait este tíz után 15 perccel! A híres, a bal kéz kisujján viselt csúszó (slide) tekergetésével való ujjmelegítés és a gitárnyak hangolókulcsainak igazgatása után Eric Sardinas egészen a színpad szélére lépett, és megkérdezte a népet: „Everybody feeling good!?!?”, majd néhány mérgesen csavart „lick” után a dobrón rögtön belevágott a Big Motorral a kacéran csavart blues-boogie-rock Worried Man Bluesba, ami pillanatok alatt szinkronmozgásba lendítette a nagyjából 300 látogatót.
Ahol Sardinas van a színpadon, ott a hőmérséklet gyorsan forráspontig szökik! A fickónak nagyon jólesett a mostani közeg. A trió rendes színpadot kapott, hogy kiteljesedhessen, Sardinas pedig szó szerint száguldozott a színpad egyik végéből a másikba, vadul forgatva a hangszerét. Határtalan spontaneitás! A pasas párszor derekasan belegabalyodott a kábelbe az egyik monitornál, és az egyik dalszünetben végül időt szakított rá, hogy először „kibogozza” magát a monitorról, majd megjegyezte: „Looks like it’s gonna be my problem tonight!”
A trió olyan számokkal gyújtotta fel a színpadot, mint a mérgesen mohó ritmusú Flames Of Love, az újdonság Road To Ruin a most megjelent „Sticks And Stones” (2011) albumról, a már-már kötelező Texola, a közönséget pedig különösen alaposan akkor hergelte fel, amikor a Down To Whiskey refrénjének kísérésére szólította fel! A repertoárból nem maradt ki a lányoknak szóló ördögi parancs, a Treat Me Right, és a záró részben sem hiányzott az I Can’t Be Satisfied!
Azokat a perceket, amikor a fickó időt szánt rá, hogy elvezessen minket a „mississippi-deltai blues” autentikus hagyománya felé, Robert Johnson két feldolgozása, a Hell Hound On My Trail és a Come On In My Ktchen töltötte ki. Eric a színpad szélére lép, és „unplugged” változatban, kivételes erejű karizmával és féktelen energiával – amelyet láthatóan kiapadhatatlan forrásokból merít – olyan kivételes interpretációhoz jut el, amelyre a bluesvilágban nincs válasz, és az érzéki vokális artikuláció hullámaival hipnotizálja a jelenlévőket; ez a rendkívüli kifejezésmód a fájdalom, a vágyakozás, a harag és a dac érzését sűrítette magába. Eric a 8 Goin’ South című számban néhány pillanatra félretette robusztus férfiasságát, és megmutatta szíve érzékeny oldalát. Elképesztett az I Wonder Who blues-sztenderd beillesztésével is, amellyel annak idején az elhunyt blueshős, Rory Gallagher is megpróbálkozott! Ericé ezúttal is teljesen „unplugged” változat volt!
A fickó, aki hektolitereket izzadt ki a színpadon, a fellépés közepén szánt magára egy kis szünetet, a rést pedig ezalatt tapasztaltan előbb Price, utána Frazier töltötte ki egy-egy kiváló szólószámmal. A maestro, akit az érzék és a spontaneitás rendkívüli kombinációja fegyverez fel, a két elemet az egész fellépés alatt szikrázó játékban egyesítette, amely abszolút hitelességet árasztott, és amelyben lehetetlen előre megjósolni az események alakulását! A blues retorika hagyományába mélyebbre utazni gyakorlatilag nem lehet. Majdnem két órányi nagy erejű show, a megfeszített lickek morajló rombolása, amelyek közben látni, ahogy a vasreszelék repül a húrokról, a faforgács pedig a dobróról, mindezt sajátos finger picking technika kontrollálja, vokális dörgéssel nyakon öntve. Eric Sardinas show! Nincs visszavonulás, és nincs kegyelem senkinek. Blues erotika és fekete vágyakozás, amely még magát az ördögöt is megszelídíti és láncra veri, hogy kicsi, meghunyászkodó kiskutyává szelídüljön!
fotók: Aleš Podbrežnik
Képgaléria
