Altrock festival (2008)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Helyszín: Sesto San Giovanni (Milánó), Olaszország
A koncert dátuma: 2008. 11. 14.
Látogatók száma: 70
Jegyár: 30 €

Az Altrock festivalt az Altrock Productions nevű olasz kiadó szervezi, amely az experimentálisabb progresszív zenére szakosodott. Ez most már a harmadik fesztivál volt. Az első kettő csak egy napig tartott, idén viszont először két napon át élvezhettük az olasz és külföldi experimentális zenét.

•1. 1. nap

Chance: Risiko

A koncertet a Chance: Risiko nevű fiatalok nyitották. Fiatal, tehetséges olasz post-rock zenekarról van szó. Már az is sokat elárul, hogy a szervező, Marcello egy post-rock formációt hívott meg a fesztiválra: nyilván zenei sokszínűséget akart. Amit csinálnak, azt a Chance: Risiko tagjai nagyon jól csinálják. Sajnos viszont a post-rockból pont azokat az elemeket veszik át időnként, amelyek nekem a legidegesítőbbek. Elsősorban a feltűnő vokálra gondolok, ami nagyon hasonlít a Radiohead-es Thom Yorke-éra. A nyávogása sosem volt az én asztalom, még butábban hat viszont, amikor valaki a stílusát utánozza. Az olaszok ugyanis éppen a másolásban a legjobbak, és úgy tűnik, manapság ez minden műfajra igaz. Szerencsére az ének nem került annyira előtérbe, mert a srácok gazdag hangszeres tudásukra támaszkodtak, amelyet nem is röstelltek megmutatni. A hipnotikus, repetitív részek gyakran a Sigur Rost idézték. Különösen jól sült el a vibrafon bevonása a hangszerek közé, ami felfrissítette a tipikus gitárzúzást.

Setlista:

1.The Dead End

2. Sleep-talking

3. Beating a Dead Horse

4. Aus Tokio

5. Radiations

6. What’s Wrong?

7. Oompa Loompa

French TV

Utánuk a legendás amerikai avantgárd csapat, a French TV lépett színpadra. Az utóbbi időben elég sok volt a változás a felállásban, így mára egyedül Mike Sary basszusgitáros maradt az állandó tag, mellette pedig régi munkatársa, Chris Smith áll (gitár, brácsa). Két új arcot is láttunk, akik ezen a rövidebb európai turnén csatlakoztak Saryhoz és Smithhez: Paolo Botta (Yugen) billentyűs és Michael Hazera (Sotos) dobos. A French Tv hatalmas erővel játszott, és azt a dinamikus amerikai rock in opposition változatot hozta, amelyről az 5uu’s és a Thinking Plague is híres. Érződik a Henry Cow, a Samla Mammas Manna és még néhány együttes hatása. Élőben a zenekar még agresszívabban szól, mint albumon. A basszusvonalak nyersek és ütősek, a gitár folyamatosan disszonáns hangokat köp (Robert Fripp stílusában, John Wetton és Bill Bruford idejéből), a billentyűs még rátesz egy lapáttal a stúdiófelvételekhez képest, Michael Hazerát pedig a modern avantgárd-jazz dobosok egyik legjobbjaként tartják számon. Ebben a felállásban a French Tv kiváló keveréke Mike Sary és Chris Smith tapasztalatának, valamint a két új tag fiatalságának és lendületének. Külön színfolt volt Markus Stauss (Spaltklang), aki a That Thing on the Wall alatt szaxofonozott. Ez a fellépés kétségkívül a fesztivál legjobbjai közé tartozott.

Setlista:

1.Ska Face

2. Colorless Green Ideas Sleep Furiously

3. Look at the Bears

4. My Little Cicada

5. That Thing on the Wall

6. When the Ruff Tuff Creampuffs Take Over

D. F. A.

Az olasz jazz-rockerekről, a DFA-ról mostanában sokat beszélnek. Főleg a legutóbbi stúdióalbumukat, a 4th-t dicsérik nagyon. A zenekart a fellépés előtt nem ismertem, de elég sokat vártam tőlük. Sajnos az olaszok nem váltották be a reményeimet. Technikailag tökéletesre csiszolt a csapat, de az egész túl steril és bemagolt. Afféle szabálykövető jazz-rock. Színvonalasan játszottak, de a színpadon nagyon statikusak voltak. Úgy tűnt, egyáltalán nem élvezik a fellépést, inkább folyamatosan arra koncentrálnak, amit csinálnak. Nekem nem ez a jazz-rock lényege. Ez a játékstílus sokkal jobban illett a rá következő zenekarhoz, a jazz-rocknak viszont áramolnia kell, szabadnak kell lennie. Itt viszont az volt az érzésem, hogy a zenekar mindent megtervez, pedig éppen a dzsemmelés az egyik olyan dolog, ami érdekessé teszi ezt a zenét. Ahhoz képest, hogy néhányan mennyire fényezik őket, eléggé csalódott voltam. Egy újabb fiatalabb olasz zenekar, amelyből egyértelműen hiányoznak a saját ötletek.

Setlista:

1.Vietato Generalizzare

2. Baltasaurus

3. Flying Trip

4. The Mirror

5. Mosoq Runa

Rational Diet

Nekem ezek a fehéroroszok voltak a fesztivál egyik legjobban várt fellépői. A látogatók többségét is az érdekelte, sikerül-e megteremteniük azt a varázslatot, amelyet az albumokon hallhatunk. A Rational Diet nem olyan kemény, mint néhány korábbi fellépő, viszont kifinomult kompozícióival és hangszereléseivel rendkívül érdekes. Már maga a felállás is hihetetlenül izgalmas: hegedű, cselló, billentyűk, fagott, szaxofon, gitár, ének, basszus és dob. Valamiképp párhuzamot lehetne vonni az Univers Zeróval, ami a kompozíciókban is nyilvánvaló. A zenében hallhatók az Univers Zero és Stravinsky hatásai, jó néhány részben pedig a hazájuk hatásai is keverednek hozzá (főleg az éneknél). Az egész koncerten nagy kreativitás érződött, és elég sok látogató ennek a kelet-európai zenekarnak ítélte volna a fesztivál legjobbja címet. Nem ők gyújtottak a legjobban, viszont megteremtették azt az igazi nyomasztó hangulatot, amelyet mi, rock in opposition-rajongók gyakran az Univers Zero és az Art Zoyd típusú zenekarokkal kötünk össze. Különösen kitűnt a démoni fagott, amitől végig bizsergett a testem (bár lehet, hogy csak attól, hogy ráültem a lábamra).

Setlista:

1. Intro
2. Dear Contrabandist
3. Condemned
4. Ariel’s Last Dream
5. Birobidjan
6. Pukhov
7. Closed Case
8. Mourners
9. Horse Army
10. On Tuesdays
11. Birobidja

•2. 2. nap

Spaltklang

Előző este egy pohár borra beugrott a szobánkba a jól nevelt Markus Stauss úr, és kicsit mesélt a Spaltklang nevű projektjéről, de az ilyesmit a legjobb magunk megítélni, hiszen a zenészek nem tudják objektíven értékelni a saját zenéjüket (vagy túl kritikusak, vagy túl kevéssé). A fellépés előtt nem voltak különösebb elvárásaim, de a jól nevelt, legendás svájci úr bázeli zenekarával együtt nagyon meglepett. A zenét kottából játsszák, mégis minden olyan gördülékenyen és szabadon szól. Itt-ott mindenki elengedte a kottát, és átadta magát a szólózási hajlamainak. A DFA-val szemben ez most kiváló, avantgárd hatású jazz-rock volt. Igazi élvezet volt hallgatni a kidolgozott, hihetetlenül komplex basszusvonalakat és a dobolást, a hegedű és a szaxofon folyamatos építkezése mellett, ahol a dallamok és a szólók is ragyogtak.

Setlista:

1.Inmitten

2. Spueren

3. Old & New

4. Berg & Tal

5. Ideen

6. Another Dance Tune

7. Open Directions

Hostsonaten

A Hostsonaten egyértelműen a fesztivál legnagyobb meglepetését okozta, de nem a fellépésével, hanem azzal, hogy egyáltalán ott volt, ami elég nagy rejtély volt. Tipikus olasz revivalistákról van szó (a közismertebb Finisterre mellékprojektje), akik azt a varázslatot próbálják megragadni, amelyet a Genesis valahol 1977. március 12-én, 12 és 13 óra között elveszített. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Hostsonaten gyenge volt. Gyönyörűen játszanak, szép a zene, de amikor megindulnak a mellotronok, a 12 húros gitárok és a basszuspedál, az ember csak a fejéhez kaphat. Ezeket a fogásokat persze már hallottuk a Genesistől és a számtalan utánzójuktól. A Hostsonaten jól és kifinomultan csinálja, mégis felmerül a kérdés, hogy okos döntés volt-e a fesztiválra hívni őket. A fellépést szolidnak találtam, de a közönség nem volt túl kegyes hozzájuk. Úgy tűnik, maguk a srácok is észrevették, mert a koncert után gyorsan elinaltak, nehogy valaki megtámadja őket. Annyira megrendültek és sokkot kaptak, hogy amikor a koncert után odamentem hozzájuk beszélgetni, szó szerint a kezembe nyomták a CD-jüket, hogy írjak róla kritikát. Egyfelől meg is értem, hogy a közönség nem fogadta be ezt a zenét, hiszen a fellépés egyik része tiszta plágium volt a Genesis Cinema Show című számából (Hackett gitárszólamai, amikor Banks szólózik).

Setlista:

1. Entering The Halls of Winter
2. Red Sky
3. White Earth
4. Snowstorm
5. Over The Plain
6. The Crystal Light
7. Outside
8. Ruins
9. Through Winter’s Air
10. Rainsuite:
i. Prelude
ii. New year’s theme
iii. Winter’s End
iv. Celebration / To the open fields…

Accordo dei Contrari

Nos, a Hostsonaten szimfonikus rockereinek szánalmas (szerintem érdemtelen) fogadtatása után újabb csemege következett, ezúttal meglepő módon olasz köntösben (de nem Armani). Az Accordo dei Contrari volt az első olasz fellépő a fesztiválon, akiknek „tökük” volt. Megmutattak valamit magukból. A zenéjük nagyon intenzív, sötét avantgárd és gyors jazz-rock/fusion keveréke. Időnként a Guapót idézik, bár a basszusvonalak nem annyira lüktetők és ütősek. A számok erősen strukturáltak és kidolgozottak, mégis érződik bennük valami nyers erő. A dobos és a gitáros mestere a hangszerének, a basszusgitáros és a billentyűs pedig kifinomultabb, de nem kevésbé lenyűgöző. Mindenképp a fesztivál egyik csúcspontja volt, a srácok világosan látják a víziójukat, és ha továbbra is ezen az úton haladnak, még rengeteg kiváló album és fellépés vár rájuk.

Setlista:

1.Meghiste Kinesis

2. Lester

3. Gondwana

4. Anexelenkton

+ még négy új, cím nélküli szám

Picchio dal Pozzo

Elhiszem, hogy a közönség közül sokan főleg a legendás olasz progresszív rockerek, a Picchio dal Pozzo miatt jöttek a fesztiválra. Ők a hetvenes években a Canterbury-stílus olasz változatát hozták létre, amelyet főleg az angolok képviseltek számunkra (Caravan, Soft Machine, Egg, Hatfield and the North,…). Később avantgárdabb vizekre eveztek, de az az első album még ma is sokak szemében az egyetlen igazi Picchio dal Pozzo-lemez. Annak ellenére, hogy később talán három olyan albumot is kiadtak, amely mind felveheti a versenyt az azonos című bemutatkozóval, az együttes megmaradt tagjai úgy döntöttek, hogy az első albumot teljes egészében eljátsszák. Mivel az eredeti tagok közül már csak Aldo de Scalzi és Paolo Griguolo maradt, a Yugen tagjai siettek a segítségükre. Így végül nem kevesebb, mint nyolc zenész állt a színpadon. Erről a fellépésről sokat beszéltek. Azt mondták, a zene és a vizuális effektek (illetve vetítések) kombinációja lenyűgöző lesz. És nem is tévedtek nagyot. A fellépés tényleg odatett. A zenéből hallani, hogy a hetvenes évek Olaszországban egészen mások voltak, mint a mai kor. Bár a Picchio a Canterbury-stílust játszotta, teljesen a magáévá tette. Az alműfaj nagyon eredeti, sőt kifejezetten olasz és romantikus változata ez. Politikai elkötelezettségüket és társadalomkritikájukat a vetítéseken pörgő motívumokkal mutatták meg, amelyek folyamatosan a fogyasztói társadalomra és a politikai korruptságra hívták fel a figyelmet. A Picchio dal Pozzo fellépése különbözött a fesztivál összes többitől. Olyan nyugodt, kozmikus zene volt, hogy úszik tőle az agyad, és más szférákba repít. Az olaszok mindig is a legjobbak közé tartoztak abban, hogy rendkívül érdekes, finom és nyugodt részeket tudjanak írni. Aldo de Scalzi, aki ezúttal a billentyűk helyett basszusgitárt ragadott, és Paolo Griguolo (gitár) megmutatta, hogy tudja szórakoztatni a tömeget, és bebizonyította, hogy a zenében nem a tudás minden. A Yugen sokkal gyakorlottabb és technikailag felkészültebb, mégis minden szem a két legendán csüngött, akik szórakoztatóbb és érdekesebb koncertet adtak.

Setlista:

1.Merta
2. Cocomelastico
3. Seppia
4. Bofonchia
5. Napier (7:23)
6. La Floricultura Di Tschincinnata
7. La Bolla
8. Off

9. Il Presidente

10. Uccellin Del Bosco

Több mondanivalóm nincs. A fesztivál zeneileg sikeres volt, anyagilag viszont bizonyára súlyos veszteséget hozott. Mindegy. Jó zene szólt, jó emberekkel ismerkedtünk meg, és csak remélni tudjuk, hogy a fesztivál megismétlődik.