Alphaville
péntek, 2025. 9. 5., 21.30
Zágráb / Zagrebški velesejem (Paviljon 9) / Horvátország
Vannak azok a turnék és azok a koncertek. Olyan koncertek, amelyekre az ember sosem számítana a mi régiónkban. Alphaville. Ez a német synth pop és new wave zenekar a nyolcvanas évek alkonyán teljesen alámerült a zenei underground mélyére, és homályba burkolózott, pedig hivatalosan sosem oszlott fel, és a lemezkiadást sem hagyta abba. Így aztán sokaknak kicsúszott a talaj a lába alól a hírre, hogy még mindig rúgják a bőrt, sőt Zágrábba is jönnek.
Fénykorában trió volt, ma kvintett, egyetlen eredeti taggal, az énekes Marian Golddal a soraiban. Mindannyiunknak, akik Dario Diviacchi és a Video Mix társaságában nőttünk fel, ezen az estén egyszerűen Zágrábban volt a helyünk! Kötelezően. Igaz, a helyszín, ahová tízévente egyszer ha eljutunk – legutóbb 2013. 6. 1-jén jártunk a zágrábi vásárközpont Paviljon 9-ében, amikor a Slayer és az Anthrax tombolt ott –, akusztikai szempontból a legkevésbé sem dicsekedhet. Futólag a ljubljanai Litostroj negyedben található L56 csarnokra emlékeztet.
Közönség viszont szép számmal gyűlt össze. Úgy 2.500-an! Erre tényleg nem lehetett számítani. De elképesztő, mit jelentenek még ma is a rádiós örökzöldek, a Forever Young, a Sounds Like A Melody és főleg a Big In Japan! Egy generációt határozott meg. A mai, mondjuk úgy, nagyjából 55 évesek (plusz-mínusz öt év) generációját, akik ezen az estén egyértelműen többségben voltak a helyszínen.
A banda este fél tízkor lépett színpadra, és rögtön két kislemezes dalt lőtt el egymás után. Előbb a kevésbé sikeres The Jet Setet a „Forever Young” debütalbumról, majd a „Dance With Me”-t, amely a folytatásként érkezett „Afternoons in Utopia” (1986) lemezről származik. A hangzás, ahogy az várható volt, borzalmas volt. Egy fejenként 60,00 €-s jegynél az ember tényleg elgondolkodik: megéri ez egyáltalán ekkora hangzásbeli káoszért? Mindegy, ott voltunk. Ahogy a kvintett is, Marian Gold (ének), Jakob Kiersch (dob), David Goodes (gitár), Carsten Brocker (billentyűk, programozás) és Alexandra Merl (basszusgitár, billentyűk) felállásban. Mellettük még két vokalistanő is színpadon állt, így összesen heten voltak!
A legfontosabb felismerés az volt, hogy a hetvenegy éves Marian Gold érett korában is egészen tisztességesen bírja hanggal! A csivitelő közönség hamarosan maradéktalanul megkapta, amiért jött, amikor a zenekar már nagyon korán eljátszotta azt a dalt, amire mindenki várt. Big In Japan. A közönség életre kelt. A refrénben mindent túlharsogott! Fantasztikus érzés volt. Gyönyörű hangulat. Csak a jó hangzás hiányzott. Hiába mentél oda a keverőpulthoz, ettől az egész kásás masszától ott sem tudtál megszabadulni. A dalok viszont kinőtték magukat. Meghosszabbított változatokat kaptunk, gitárszólókkal megtűzdelve.
A zenekar komolyan ragaszkodott egyfajta „best of” műsorhoz. Kislemezek sorát zúdította ránk, és így pályafutása eddigi összes lemezét érintette. A legutóbbit, a 2022-es „Eternally Yours”-t is. A kiválasztott dalok értelemszerűen a tavaly szeptember végén megjelent „Forever! Best of 40 Years” válogatásra épültek! A programban a „Forever Young” album dominált, de a rajongók olyan dalokkal is örülhettek, amelyek sosem jelentek meg kislemezen: To Germany With Love, Summer in Berlin, és rögtön utána A Victory Of Love.
A koncert viszont gyorsan elröppent. Egy óra harminc perc (ráadással együtt)! Amikor a banda belekezdett a Sounds Like A Melodyba, világos volt, hogy a nagy finálé sincs már messze. A dalokat némileg átdolgozták az eredetikhez képest: hosszabbak lettek, a táncos lüktetésük pedig még intenzívebb! Marian Gold a koncert alatt végig táncra hívta a közönséget, és ez elég jól sikerült is neki. Az első sorok az övéi voltak. Vele táncoltak. Ahogy a zenekar ismert slágerének címe is diktálja (Dance With Me). Szép volt az energia. Tudom, ismétlem magam. A hangzás viszont pocsék volt. Tudom, ismétlem magam. És? Továbbra is pocsék. A nagy fináléban, a mindenki által epedve várt Forever Youngban is. A csarnok életre kelt! Harsányan. Egy emberként. Őrületes érzés volt, ahogy a fellépés vége felé a közönség torkai szárnyakon vitték Mariant!
A kötelező ráadásra, amelyben a zenekar a State Of Dreamst adta elő a négy CD-s „Crazy Show” boxból (2003), ismét csatlakozott hozzájuk a színpadon a harmadik énekesnő, Lily Becker is (ahogy a rendes műsor alatt a Red Rose kislemezdalnál), és ennyi volt. Viszlát! A koncert a zenekar korrekt produkciója ellenére valójában valamiféle ürességet hagyott maga után. A hangzás miatt, ami tényleg katasztrofális volt. Ezért a dolgok nem „ütöttek” úgy, ahogy kellett volna. Igazán kár. Legközelebb meg kell ismételni az egészet, abban a reményben, hogy egy akusztikailag barátságosabb helyszínen találkozunk az Alphaville-lel. Egyébként nincs okunk panaszra. Láttuk és megéltük a halhatatlan nyolcvanas évek hangzásának és popjának legendáit. Nosztalgiával teli koncert volt, amely visszarepített minket valahová egy letűnt világba, amely még pezsgett az optimizmustól és a derűtől.
Szerzők: Edita Klemen & Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik & Edita Klemen
Setlist
1. The Jet Set
2. Dance With Me
3. Wishful Thinking
4. Big In Japan
5. Romeos
6. Heaven On Earth
7. Carry Your Flag
8. Die For You Today
9. To Germany With Love
10. Red Rose
11. Monkey In The Moon
12. Sensations
13. Summer In Berlin
14. A Victory Of Love
15. Sounds Like A Melody
16. Forever Young
—ráadás—
17. State Of Dreams
