Helyszín: Pozsony / Sportova hala Pasienky / Szlovákia
Dátum: csütörtök, 2009. november 19.
A legendás Vincent Damon Furnier koncertje abba a kategóriába tartozik, amelyre minden hard rockernek ott kell lennie a matricának: kötelező. Persze Alice Cooperről beszélek, arról a művésznévről, amelyet Vincent réges-régen, valamikor a múlt század hatvanas éveiben vett fel. Eleinte Alice Cooper group néven, a hetvenes évek elején a korabeli horrorfilmek stílusában felöltött rémisztő megjelenésével tökélyre fejlesztette Arthur Brown úttörő stílusát, a „Love it to Death”, a „School’s Out” és a további lemezek nyomán a shock rock éllovasává, az évek során pedig az amerikai rockzene ikonjává vált. Tavaly Münchenben lehetett vele találkozni, ahol a Whitesnake-kel közös turnén mutatta be friss albumát, az „Along Came a Spider”-t. Az albumturné véget ért, és hogy Alice Cooper ne unatkozzon, rögtön nekivágott egy újnak, amelynek a Theatre of Death nevet adta. A nyár végi-őszi ausztráliai és amerikai szakasz után a „halál színháza” Európába is eljutott, Pozsonyba egyáltalán először – viszonylag távoli hely, de a „bűn városához” még így is a legközelebb. A pár napos városi csavargásom alatt mindössze két plakátot láttam, amely Cooper fellépését hirdette, úgyhogy valami eufóriának se híre, se hamva nem volt. Mivel nem ismerem a szlovák koncertszokásokat, a koncert reklámja pedig nulla volt, nagy ismeretlen volt (számomra), hányan lesznek kíváncsiak az eseményre. Végül egész szép számban jöttek: a pozsonyi külvárosban álló, szépen kialakított Pasienky sportcsarnok kellően megtelt.
Mielőtt Pozsony először átélhette volna Cooper showját, a 30 percnyi dicsőség az Evarestet illette, a cseh metalosokat, akik ugyanezt a feladatot már Szlovákia keleti részén, Kassán is ellátták, ahol Alice Cooper a pozsonyi fellépése előtti napon lépett színpadra. Az Evarest mérföldekre áll a saját stílusától – női énekes zenekar, amilyen a Nightwish sikere után gombamód elszaporodott. Heavy metal alap két gitárral, elárasztva női vokállal és dallamos refrénekkel: ezekre építenek, de a tömegre nem tettek túl pozitív benyomást.
Iskolacsengő az intróhoz, most jön az igazi! Kezdetét vette az előadás, a történet. Alice Cooper az a személyiség a rock történetében, aki a zenéjét átültette a színpadra, és ott lélegzetelállító show-kat teremtett és rendezett, amelyek nem egyszer sokkolták a közönséget. A pozsonyi történet a School’s Out slágerrel kezdődött, amelynek már a nyitányban az a dolga, hogy bemelegítse a tömeget; a zenekar ezzel a lépéssel eléri, hogy a kapcsolat a közönséggel azonnal létrejön, nem csak fokozatosan, a fellépés során, ahogy az gyakran előfordul. A színpadkép fenséges volt – magasan a levegőben Jimmy DeGrasso dobfelszerelése, amelyhez mindkét oldalról lépcsők vezettek, díszletként pedig hatalmas, különböző távolságra lógó betűk függtek a levegőben, amelyek a színpadnak harmadik, mélységi dimenziót adtak. Micsoda dinamika a színpadon! A főleg jobb oldalon álló Keri Kelli (ex-Pretty Boy Floyd) vezetőgitáros, valamint a színpad bal oldalát képviselő Damon Johnson (Brother Cane) második gitáros és Chuck Garric (ex-Dio, ex-L.A. Guns..) basszusgitáros folyton helyet cserél, tempót vált, a hangszeres részeknél összeállnak, és „Iron Maiden”-es romboló gitárerőt teremtenek, amikor pedig kell, helyet csinálnak a munkáltatónak, és látszólagos sötétben játszanak, miközben minden szem Alice Cooperre szegeződik. Talán éppen a gitárosok állandó mozgása az oka, hogy valamivel gyengébben teljesítettek a harmonikus vokális feladataikban: mint a tapasztalatlan kiskacsák, messze álltak a mikrofonoktól, és határozottan túl halkan lehetett őket hallani – ez történt például a Devil’s Blood című számnál. A kivételes koncerttapasztalat alaposan megedzette Alice Coopert, a bácsi remekül tudja, hogyan kedvezzen a közönségnek. A színpadon színésszé változik, akit néhány tagú kísérőgárda segít, és együtt írják a történetet, amelybe a néző, pardon, a hallgató belecsöppen, és csak a koncert végén felgyulladó reflektorok ébresztik fel és józanítják ki. A történet ütős, nehéz gitárvonalakkal megspékelt számokból áll, amelyek a színpadon drámai pillanatokká alakulnak, és blues-os rockballadákból, amelyek lecsillapítják a tempót, és gondoskodnak egy kis „pihenőről”, szünetről a történetben. Van még néhány hosszú hangszeres rész is, ahol a zenészek kerülnek előtérbe: amikor Cooper nincs a színpadon, kilépnek az árnyékából, és kapnak pár pillanatot az önreklámra. Igazi fülbalzsam Kelli gitáros, akinek egyenesen testére szabták a heavy rockot, és akinek karizmája elhomályosítja Cooper többi fogadott zenészét. Alice Cooper hatvanon túl már nem mai csirke, ami hallatszik is az énekhangján, de az előadás teatralitása álarcot ad neki, hogy az énekdallamokat kedve szerint változtathassa, és az éppen zajló színpadi eseményekhez igazítsa – ezt a ravasz taktikát ügyesen kihasználja, ami helyenként kifejezetten jól is sül el!
A setlist mélyen a hetvenes évekbe merült, a gerincét a Love It to Death (1971) és az Alice Cooper Goes to Hell (1976) közötti dalok adták, ami minden amerikai rocker-rajongónak igazi csemege volt. A magot (kötelezően, akár tetszik, akár nem) a sorozaton kívüli Poison sláger fűszerezte, meg néhány újabb szám – a Wicked Young Man, a Dirty Diamonds és a Vengeance is Mine, utóbbi az egyetlen a tavaly megjelent Along Came a Spiderről. Valójában a lejátszott set a hetvenes évek „best of”-ja volt.
Micsoda „showman” tud lenni ez a Cooper! Igazán nem meglepő, hogy egykor szálka volt a konzervatív honfitársai szemében, ha a színpadon olyan lélegzetelállító előadást nyom le, hogy az ember hátán feláll a szőr! A koncertkellékek választéka igen színes, a szórakoztatóbb léggömböktől az egy kicsit kevésbé szórakoztató eszközökig, amelyek inkább egy tallinni kínzóeszköz-múzeumba illenének. A koncert teatralitásának csúcsa a vége felé jön el, amikor a közönség harsány ünneplése közepette a történet főszereplőjét Halál néni a bitófához vezeti, ahol végleg a karjaiba veszi…
Persze az egész csak játék, Cooper jól kitanult „vallás helyett ópiuma a népnek”. Rendes szórakozás a vén kandúrtól, aki másfél órányi rockdelicinával kedveskedett a pozsonyiaknak. Csak a hang játszott egy kicsit csúnyát, mert a Pasienky csarnokot is jellemzi a hírhedt Tivoli-szindróma, vagyis az akusztikátlanság. De persze az számít, hogy mi, koncertlátogatók csütörtökön boldogan feküdtünk le aludni!
szerző: Urban Bolta
fotók: Urban Bolta
Setlist:
1. School’s Out (bevezető rész)
2. Department Of Youth
3. I’m Eighteen
4. Wicked Young Man
5. Ballad Of Dwight Fry
6. Go To Hell
7. Guilty
8. Welcome To My Nightmare
9. Cold Ethyl
10. Poison
11. The Awakening
12. From The Inside
13. Nurse Rozetta
14. Is It My Body
15. Be My Lover
16. Only Women Bleed
17. I Never Cry
18. The Black Widow (instrumentális)
19. Vengeance Is Mine
20. Devil’s Food
21. Dirty Diamonds
22. Billion Dollar Babies
23. Killer
24. I Love The Dead
25. No More Mr. Nice Guy
26. Under My Wheels
—ráadás—
27. School’s Out
