Szerző: Sandi Sadar Šoba
Helyszín: Kino Šiška, Ljubljana
Az interjú dátuma: 2009. 11. 03.
Az idei novembert a progresszivitás árnyalatai jellemezték. A ljubljanai termeket megtöltő rangos nevek egyike a Porcupine Tree, a brit progresszív mágusok, akik a titokzatosság fátylába burkolózva a kritikusok, a hallgatók és az egyre több rajongó szerint a RoadRunner kiadó konceptuális csúcsteljesítményei, innen érkeznek. Ezúttal a zenei kényeztetés díszlete a ljubljanai Kino Šiška terme volt, a koncert előtt pedig egy közeli szálloda asztalánál ültünk le a többszörösen díjnyertes dobossal, a zenekar ritmikus szívével, Gavin Harrisonnal. Gavin higgadt karakter, gazdag szókinccsel, szelíd egyéniség, tiszta jövőképpel és bő tapasztalattal, hiszen számos formációban edződött, például az Incognitóban, a Blackfieldben, BJ Cole-lal, dolgozott együtt olyan nevekkel, mint Eros Ramazzotti, Iggy pop, valamint a King Crimsonnal, jelenleg pedig a Porcupine Tree forró neve, amellyel az életmű epikus részét hozta létre, aminek köszönhetően a kortárs zene eminenciái.
RH: Szeretettel köszöntünk Szlovéniában! Nemcsak nagy megtiszteltetésnek, hanem rendkívüli örömnek is tartjuk, hogy hosszú évek várakozása után végre nálunk vendégül láthatunk titeket.
Gavin Harrison: Köszönöm. Én is örülök, és a Porcupine Tree teljes nevében mondhatom, hogy végre eljuthattunk a ti gyönyörű országotokba, ahol bemutathatjuk legújabb alkotásainkat. Szép országotok van, csak az időjárás rontotta el kicsit a ljubljanai látnivalók megtekintését, de sebaj. (nevetés)
RH: A szlovén közönség inkább a környékünkön tartott koncertekről ismer titeket, mégis – annak ellenére, hogy a rádió- és tévéműsorokban nem éppen bőségesen hallhatóak vagytok – olyan zenekar vagytok, amelynek rajongótábora folyamatosan nő. Mondd, mivel fogtok kiszolgálni minket jó négy óra múlva?
Gavin Harrison: Valójában az a koncepciónk ezen a turnén, hogy mélyrehatóan bemutatjuk a legújabb albumot, a The Incidentet, így a koncert első fele a lemez teljes, 55 perces anyagának egyben való eljátszására épül, lényegi megszakítások nélkül. Utána szünet jön, hogy ti is, mi is kicsit magunkhoz térjünk, majd a második részben néhány közelmúltbeli albumról játszunk számokat, például a Deadwingről, a Fear Of The Blank Planetről és az In Absentiáról, és előfordulhat, hogy egy-egy meglepetéssel is szolgálunk a Porcupine Tree régebbi katalógusából, a csatlakozásom előtti időszakból is.
RH: Lightbulb Sun vagy Stupid Dream?
Gavin Harrison: Ki tudja? Hamarosan kiderül.
RH: Ha már szóba hoztad a The Incidentet. Mivel a Fear Of The Blank Planet szövegileg már konceptalbumnak készült, felmerül a kérdés, mi volt az ötlet ezúttal. A koncepció ugyanis kissé rejtett, az egész látszólag nem egyetlen gondolatra épül.
Gavin: Igaz. Mindannyian felnőttünk, megöregedtünk ez alatt az idő alatt, az élet üres lapjait tapasztalatokkal, emlékekkel töltöttük meg, olyan eseményekkel, amelyek pozitívan vagy negatívan nyomot hagytak bennünk. Születéstől halálig, balesetek … Steven (Wilson, a Porcupine Tree alapítója, vezére és énekese – a szerző megjegyzése) ezúttal a szövegeket kissé finomabb szférákba helyezte, ahol zavartalanul összeolvadhatnak például vallási kultuszokról szóló történetek, „események” a katasztrófákról szóló médiahírek értelmében, amelyekben a számok maradnak meg, nem a nevek, és az emberek személytelenül csupán érdekességet vagy hírt jelentenek a médiában, valamint úgy általában az elszemélytelenedett, elidegenedett emberi kapcsolatok mércéi. Ehhez adjuk hozzá a történeteink személyes darabkáit, és főleg az ő észlelését és érzéseit, és kész a kép. Komoly, szatirikus, jelentőségteljes, és mindenekelőtt tele zenével …
RH: Milyen volt ezúttal a lemezen dolgozni? Mivel Steven az, aki lerakja az alapokat, és többnyire mindent ő ír és szerez – mennyi tér marad a ti közös kísérletezésetekre és arra, hogy a saját zenei vésetekkel gazdagítsátok az anyagot?
Gavin: Steven összerakta az egészet, és kész történettel, vezérfonallal érkezett, amelyet egy durva, szöveges felvétel formájában adott át nekünk. A szövegek teljesen az ő területe, és így van rendjén, mert ő könnyebben azonosul velük, mi pedig mindannyian követtük az ötletet, és hozzátettük a magunk darabkáit az egész mozaikjához. Én az ihlet embere vagyok, mert nehezen követem bizonyos ritmikai formák tökéletes ismétlésének parancsát. Hagyom lélegezni a ritmust, és követem a zene folyását, a hajtóerő pedig a belső ritmus, és szerintem ez az egyetlen természetes módja a zeneszerzésnek. Régen ezerszer kellett együtt végigjátszani az egészet, ma a munkát megkönnyítik – legalábbis ami a „házi feladatot” illeti – a Pro Toolsok, és így könnyebb megjegyezni a dolgokat. Könnyebb, ha van egy bizonyos irány és direktíva, zenei vagy gondolati útjelző, hogy merre menjünk, egyébként a hallottak nagy része a kölcsönös szinergia műve. A közös játszások jó alapot adtak, de az anyag nagy része inkább kísérletezés volt, ami nem hallható az albumon, mert kontextusát tekintve nem volt elhelyezhető. Az érzelmek ambientje az a terep, amelyen mozgunk. Az idővel való játék és az időérzékelés eltérő megközelítései a véletlen és a természetesség dolgai. Ritmikai illúziókat teremtünk, én pedig – ha a zenéhez való, első személyű hozzáállásról beszélek – mindig is szerettem a ritmikai szokatlanságokat, ha szabad így kifejeznem magam. Fontos, hogy természetesek legyenek, és ne bontsák meg a zene ritmikai egyensúlyát, és az is fontos, hogy a végső stúdiótermék az alapötlet átgondolt kombinációja legyen, a mi hozzájárulásunkkal átszellőztetve, amely az előrelépésre, a zenei és hangzásbeli evolúcióra törekszik. A fejlődésre, ha szabad így mondanom. Remélem, sikerült.
RH: Tény, hogy az albumaitok egymásra épülnek, és időről időre új zenei árnyalatokat találtok, ezért állítható, hogy ezek a stúdióalkotásaitok önálló identitással bírnak, és semmiképp sem puszta iparosmunkák.
Gavin: A Porcupine Tree-t sokféle címkével lehetne jellemezni. Vagyunk progresszív, pszichedelia, progresszív rock, metal, különböző hatások fúziója, és nem tudom, még mi minden, ahogy a médiában olvasom. Ezek olyan címkék, amelyek meglehetősen merevre szabhatják a megengedett és a nem megengedett terepünket. Mi megengedjük magunknak a szabadságot, hogy expresszíven kifejezzük a saját állapotainkat, és a saját „statementünket” úgy fogalmazzuk meg, hogy a különböző zenei hatások ellenére mindannyian azonosulni tudjunk az előadottal. Mindannyiunknak más a zenei pedigréje, és más zenét hallgat, mint ami kihívást jelent neki. A hangzásbeli evolúció pedig az összes elem következményes összege. Nincsenek határok, nincsenek korlátok. A progresszív viszont lehet felfújt és túlzó. A műfaji meghatározások címkék, amelyekkel nehéz minőségileg eldönteni, hogy jó-e a zene vagy sem. A zenét meg kell hallgatni, és ennyi, ez minden, ami számít. Én amúgy jazzdobos vagyok, ahogy már többször kihangsúlyoztam. A Porcupine Tree az érkezésem előtt teljesen más felállás volt, teljesen más hangzással, és 2001-ig, a csatlakozásom előtti évig nem foglalkoztam azzal, hová sorolhatnám őket. Már fiatalon rájöttem, hogy a progresszív elég tekintélyes és igényes falat, a kihívások pedig mindig egészségesek, és fiatalon, hála Istennek, megtanultam a fegyelmet. A sok ritmusváltás és különböző passzázs elmélyedést kíván, a házi feladatot pedig úgy végeztem el, ahogy illik – sok kemény munkával és erőfeszítéssel már fiatalon „blendeltem” a jazzes megközelítésemet a rockerekével, a progresszivitás pedig mindkét irányból a legjobbat követeli. Ami a Porcupine Tree-hez való beavatást illeti: ismertem Richard Barbierit, aki elmondta, hogy dobost keresnek, így belementem az együttműködésbe. Nem szeretek a sötétben tapogatózni, aztán egyszerre csak a Porcupine Tree progresszív vizein találtam magam. Valójában elég fokozatosan kezdtem megismerni őket, de igaz, hogy az In Absentia albumtól kezdve a hangzás egyre keményebb, és egyre több az olyan, metalos vizekből érkező ember, aki azonosulni tud azzal, amit csinálunk. Szerintem ehhez a RoadRunner kiadó is hozzájárult, amelynek a részei vagyunk. Igaz, hogy éppen a metal az a terület, ahol az utóbbi időben sokkal több merészséget, technicizmust és előrelépést észleltem, mint a zenei alkotás többi szegmensében. Minden tag alakítja az egészet, és hozzáteszi a magáét, a zenekar pedig más tagokkal másként szól, ami a fejlődésünket és a szinergiánkat is abba az irányba formálta, amerre mentünk.
RH: És mi az a metalos oldalról, amivel te azonosulni tudsz?
Gavin: Hmmm … Jobban, mint a metal, a punk hatott rám, amit amúgy nem is szerettem, aztán 1986-ban megtisztelt a lehetőség, hogy együtt dolgozhattam Iggy Poppal. A technikai oldal és a ritmikai sokszínűség mellett, amellyel a mai dobosok játszanak, ott van a lehetőségek mezejének korábban sosem sejtett kitágítása. Például nemrég megvettem a Meshuggah Destroy Erase Improve albumát, ami teljesen letaglózott, és székhez szögezett hallgatás közben. Thomas Haake elképesztő dobos, a zenekar pedig a jelenkor kiugró teljesítménye. Lenyűgöz a dupla láb és a dinamika, amit be mernek vinni a zenébe. Metalos briliáns, és egyben úgy van megírva a zene, ahogy illik. Meghallgattattam a lemezt jazzista barátaimmal, és ők is teljesen megrendültek – pozitív értelemben, persze. A következő lemez, ami megrendített, Fredrik Thordendal műve, a Fredrik Thordendal’s Special Defects. A legkönnyebben tökéletes kísérleti jazz metalnak nevezném. Hogy egyetlen műfaj szűk kereteiből kilépjek: kiváló hozzájárulást tett a zenéhez olyan zenekar is, mint a Radiohead meg a Tool, amelyekkel a progresszív reneszánsza érkezett, meg a King Crimson, amelyhez néhány éve magam is hozzájárultam … Egyébként a zenelejátszómon, ha aktuális vagyok, olyan előadók forognak, mint az XTC Nonsuch, Yutaka, Ry Cooder, meg a The Tubes és sokan mások. Számtalan név van.
RH: Mi a helyzet a személyes hatásaiddal, amelyek dobossá formáltak?
Gavin: Elsősorban az apám, akit gyerekként elkísértem a munkájába, a BBC-hez is. Apám volt az első ihlet. Megtanította nekem a zene érzését, ami természetes volt, és bennem fellángolt a szenvedély a zenélés iránt. Apám hivatásos zenész, trombitás volt, és a bátyámmal mi is megpróbáltuk megtanulni, de óriási tisztelettel viseltetek a hangszer iránt, mert nehéz hangszer. Ha nem lennék dobos, gitárhoz nyúlnék, vagy trombitához, zongorához, vagy bármi máshoz, ahogy ő tette. Mint mondtam, a trombitát is kipróbáltam, de hamar rájöttem, hogy az nem az igazi. Amikor leülök a dobfelszerelés mögé és zenét csinálok, teljesen feloldódom, és tökéletesen ki tudom fejezni magam. Már gyerekként, hatéves koromban rájöttem, hogy természetes mozgáskoordinációs érzékem van. Akkoriban megtanultam táncolni, a tánc mellett pedig a labdaügyességben is jártas voltam a focipályán, és jól ment, mert természetes érzékem van a mozgáshoz és a mozdulatok harmóniájához, így a dobok természetes választás voltak. Nagyon korán eldöntöttem, hogy az életutam a hivatásos dobosság lesz, és hála Istennek, ez a cél megvalósult és beteljesedett. Apám mellett ott volt a jazzlemez-gyűjteménye is, valódi hang- és zenekincstár, amelyben elmélyülten megismerhettem Miles Davis életművét. Hamarosan tanórákon találtam magam, és megéreztem Joe Hudson vezényelte pálcáját, aztán a tutori hely Dave Cuttlerre ment át. Jeff Porcaro után itt van Steve Gadd, Billy Cobham. Valójában mindig is könnyebben nyúltam az amerikai zenei szcéna nevei felé. Ahogy már hangsúlyoztam: a zene csak jó vagy rossz lehet. Van jó jazz és rossz jazz. Így van ez a metallal is. Ha jólesik metalelemeket használni egy jazzszámban, akkor megteszem, és ezt a fordított arányú viszonyt a kreativitás és az alkotói szabadság jegyében fordítva is követem. Most a 05ric zenésszel való együttműködés ihlet, akivel már a második albumunkat készítettük, és ami a személyes szabadság, a nem klisészerűség eszközeként szól …
RH: Ha már szóba hoztad – mesélnél erről az együttműködésről többet, és arról, hogyan jött létre? 05ric nálunk teljesen ismeretlen.
Gavin: Abszolút! 05ric az egyik legkreatívabb zenész, akivel lehetőségem és megtiszteltetésem volt együtt dolgozni, és a listán elég sokan voltak. A Myspace-en ismertem meg, amit egyébként sem szoktam sem csinálni, sem gyakorolni, de megfogott a szabadelvű hozzáállása a zene koncepciójához, és hogy a srác fenomenális multiinstrumentalista. Szerencsés véletlen, hogy megragadott a Myspace-oldalának látogatása, ahol zenehallgatás közben rájöttem, hogy az anyag több mint ígéretes. Néhány barátom már korábban ismerte, és a beszélgetések után találkoztam is vele. Billentyűk, basszus és gitár mellett a dobok mögé is le tud ülni, és el kell ismernem, egészen szolidan kiszolgálja a dolgokat. Mivel viszont mélyebb és kifinomultabb viszonyra, a zene egyes oldalaira való összpontosításra vágyott, rövid győzködés után leültem a dobokhoz, és szívesen hozzátettem a magam részét. Nem vagyok jó zeneírásban, de voltak zenei ötletdarabjaim, amelyeket sehol máshol nem tudtam felhasználni. Így született meg a Drop album alapja, amelyet most a Circles album követ, amelyen 05ric és én mellett Robert Fripp, Dave Stewart és Gary Sanctuary, valamint számos vendég szerepel – elég sokan vannak, időnk viszont sajnos elég kevés … Az előtérben a groove és a vastag basszusrétegek vannak, a nyelv pedig univerzális – a zene –, bőséges szürke zónákkal, és a fekete-fehér besorolás elleni ellenállással. Sokkal jobb lenne, ha ahelyett, hogy erről beszélünk és írunk, meghallgatnánk a kínáltat, és intim módon ismerkednénk meg vele – hallgatással (nevetés).
RH: Teljesen egyetértek. Mivel az idő már kicsit sürget minket, a végén érintenünk kellene azt is, mit értetek el, és mit szeretnétek még. Sokat elértetek már – mi az, ami még rajta van a kötelezettségek és vágyak listáján a jövőre nézve?
Gavin: Most kiadtuk a lemezt, és rajtunk a sor, hogy megfelelően és kimerítően bemutassuk a tömegeknek. Egy elég intenzív európai turné után, amelyen decemberig leszünk, következik India, aztán Ausztrália, Ausztrália után pedig még az USA, ha jól emlékszem, és a jövő év, amelyet a fesztiválok jegyeznek majd, és tele lesz robottal. Az album megfelelő promóciójára számítunk, és remélem, egy-két új rajongóra is, a turné után pedig a szerzés és az új lemez összerakásának rutinja jön. Ez a kötelezettségünk és a mi acélos tervünk, amelytől egyelőre nem szándékozunk eltérni.
RH: Mikor várhatjuk az új anyagot, és van már valami ebbe az irányba? Valami ötlet? Tudsz utalni valamire?
Gavin: A jövő vázlatai már fel vannak rajzolva, és szerintem a lemez, amelyet megalkotunk, következetesen követi majd azt a belső tehetetlenségünket, amikor leülünk a felvevőkonzolokhoz, és nekilátunk a munkának. Már van egy rész a szövegekből, amelyeket Steven mindig ír, de ez egyelőre legyen csak meghívás a következő lemez türelmetlen várására, amelyet 2011 előtt nem kell várni. Minden a maga idejében. A természetes ciklusunknak két év kell, és most is így lesz. Nem kell sietni, és szerintem a türelem meghozza a gyümölcsét.
RH: Köszönöm az értékes időtöket és a beszélgetést.
Gavin: Szívesen, és még egyszer: üdvözlet a magazinotok minden olvasójának, és ne felejtsétek – a zene minden, ami számít! Minden más lényegtelenség, médiapletyka és felesleges ballaszt!
Képgaléria
