Helyszín: Budapest (Magyarország), Sportarena
A koncert dátuma: 2003.06.17.
Látogatók száma: 3500
Jegyár: 25,00€
Vagy ahogy a Yes 2003-as turnéját hívják: „Full Circle”. Az óra már az általános pánik felé közeledett, mi pedig egy hosszas lustálkodás után a Pizza Hutban, valahol egy budapesti low class society negyed közepén, beálltunk az autósorba, amely átkígyózott a városon, a Dunán túl Budapest másik végébe, a Nep stadion irányába. Három nap alatt egyetlen külföldi rendszámot sem láttunk (leszámítva egy „pravog jugoslovent”, egy újvidéki rendszámú dízel Golfot). A népek láthatóan még mindig be vannak rezelve, vagy „láthatatlanul” zsúfolódnak valahol Budapest biztonságos ötcsillagos szállodáiban. Az étel szuper, az emberek kedvesek, a közeg laza, a város nagyon emlékeztet Belgrádra. Épp 18. 6-án látogatott meg minket megint az eső a hosszú aszályos időszak után, és lehűtötte a nyirkos, fülledt levegőt. Az árak nagyjából ugyanazok, mint nálunk, csak az étel valamivel olcsóbb. Megéri megünnepelni magad egy finom bifszteccsel.
Sportareana, 18,00. Az utolsó forintjainkat is a jegyre költöttük (25€/fő), hej! Most hogyan jutunk Yes-pólóhoz? Metróval visszamentünk a központba eurót forintra váltani, aztán kiderült, hogy az egész hiába volt, mert az együttes ezúttal nem állított fel hivatalos merchandise-standot. A koncert olyan volt, mint egy családi ünnep. Az emberek érettebb korúak voltak, kivéve egy bájos szőke lányt, aki gyanúsan Peter körül kezdett settenkedni, miután láthatóan eltévesztette a megfelelő termet egy rave party-hoz. Sokkot kaptam. 19,30 volt, a koncert 20,00-kor kezdődött volna, a nézőtér meg csaknem üres. Pedig a terem 13.000 embert fogad be. De a magyarok a sok évnyi totalitárius rendszer alatt nyilván hozzászoktak az orosz pontossághoz, és 20,00-kor a nézőtér egy pillanat alatt megtelt.
Igor Stravinsky The Firebird Suite-ja szárnyalt fel az éjszakába, aztán felcsendült a Siberian Khatru nyitómotívuma, és a Yes elkezdte a showját. A főrendező Jon Anderson volt, nagyon egyszerűen öltözve, sárga póló és melegítő, mint egy teniszedző, a megszokott jógás gesztusaival. Tőle balra egy magas fickó állt muskétásinges selyemingben és fekete harisnyanadrágban, csizmában, és magasra tartva lengette a Rickenbackerét. A legyőzhetetlen harcos, Chris Squire. Chris bal oldalán, klaviatúra-paletták mögé temetve, egy újabb óriás állt, hosszú, egyenes, világos hajjal. A zongoravirtuóz és kivételes zeneszerző, az együttes visszatérője, Rick Wakeman. Milyen magabiztos a Yes, ha Rick is velük van! Gondolj csak a „Keys To Ascension Pt. II” (1997) Mind Drive-jára ebben a felállásban (Rickkel), ami úgy szól, mintha a hetvenes évek közepéről vették volna. Ez egy teljesen más zenekar. Ez már az az aranyló 110%-os Yes! És Rick tényleg pótolhatatlan eleme a zenéjüknek. Persze Rick most sem felejtett el egy kis glam-et vinni a showba, és erre a célra bíbor, csillogó köpenyt öltött. A srác úgy festett a színpadon, mint egy hegy, és a megjelenése rendkívüli energiát sugárzott. A dobok mögött a motor beleéléssel diktálta a tempót, a Siberian Khatruban újra és újra kiemelkedik a dobok nehéz, fémes hangzása, amelynek hihetetlen ellensúlyt adnak Jon énekhangja és Rick billentyűi. Ez Alan White, a fickó, aki egész testével püföli a dobokat. Stílusában valahogy John Bonhamre emlékeztet. Végül pedig az együttes legfontosabb médiuma és láncszeme, Steve Howe. Az ember, aki a jelenlétével gondoskodik arról, hogy a Yes átvészeljen mindent, ahogy ők maguk mondják, a folyamatos „perpetual change”-en. Jógi, földönkívüli, a zenekar legtisztább lelke, és fő bűnös abban, hogy a Yes olyan, amilyen. Yoda Steve kivetíti az információt, a többiek közösen felerősítik, és lefordítják egy sajátos nyelvre, amely mindenki számára hozzáférhető. Rögtön a Siberian Khatru alatt Steve váltogatta a steel pedal gitárt és két félakusztikus Gibson gitárt. Még egy apróság: az indiai ingecskékbe öltözött Steve-nek nagyon jól áll a szemüveg. Mindegyikük különc, karizma, és már pusztán a színpadi jelenlétével is elképesztő vibrálást sugároz a térbe. Hangszereik élő hangjaival együtt ez a rendkívüli energia magnifikáltan árasztotta el az egész csarnokot.
Az együttes az utolsó albumát, a „Magnification”-t (2001) is népszerűsítette, amelyen egy egész filharmonikus zenekar közreműködött. Bár valójában a Yes egész zenéje úgy szól, mintha zenekar játszaná. Kíváncsi voltam, hogyan veszi át Rick a zenekar szerepét a Magnification előadásakor. Sokkot kaptam. Hogyan hozta egybe ezeket a motívumokat, a hangszerek összes szólamát egy grandiózus keverékké, és vitte bele a dalba. Honnan vette? Zseni! Egyszerűen forgott az egyik billentyűzettől a másikig, a megszokott csavart pózaiban, de végig rendkívül komoly arccal. Munkája átélten hatott, mintha belépett volna a saját biztonságos világába. Oldottan, spontán, mégis fél szemmel végig éberen figyelte, mit csinál a színpadon a többi négyes. Steve előkapta a mandolint, miközben Jon végigküzdötte magát a dal első versszakain. Ha egyszer igazán megérted, mit szolgál fel Jon a költészetén keresztül, főleg ennek a dalnak azt a versszakát, amely azt a felismerést tárja fel, hogy minden szeretet, az segíthet megtalálni a lelkednek a helyes utat, ahogy azt a karma születhetésekor kijelölte neki. Őrülten hangzik, mi? Annak, aki tudja, egyáltalán nem, sőt teljesen normális. Oké, félre a megvilágosodás iránti személyes lelkesedésemmel! De ezek a fazonok tényleg így élnek. Különben utánozhatatlan zenéjük és sajátos párhuzamos világuk, amelyet vele teremtettek, soha nem sugározna ekkora nagyságot, időtlenséget, őszinteséget, szabadságot, és ezáltal valóságot.
Térjek vissza a realitás talajára. A setlistet frissen átszellőztették, és a harmadik szám volt az est egyik szenzációja. Az ökotudatos Don’t Kill The Whale („Don’t kill the bees!”, ahogy Jon bevezetőül viccelődött), a „Tormato” albumról (1978) egy mini sláger. Erre tényleg nem számítam, hiszen Rick a Classic Rocknak adott friss interjújában azt mondta, hogy a „Tormato” hangzása egyáltalán nem tetszik neki. Teljesen más, ambientes hangulatot kínált az első mini-eposz, az In The Presence Of („Magnification”, 2001). A bevezető rendkívüli atmoszférát épít, amely szinkronban és tökéletes összhangban átolvad a ringató, finom, törékeny ritmusba, és új arcot varázsol a dalnak. Motívumokban és hangulatokban sokszínű dal. A háttérben a vásznon folyamatosan áramlottak az auralis képek. Ez a szám megerősítette, hogy a srácok szó szerint olvasnak egymás gondolataiban, annyi mindenen mentek már együtt keresztül. Valójában érzik egymást a színpadon. A hangzás és az összeszokottság maga volt a tökély. A dal végén Jon azt mondta: „This power of your listening is so great!” Milyen fontosak a közönség vibrációi az együttesnek. El tudod képzelni, milyen az, ha körülvesz a Sportarena 5.000 fős tömege, amely együtt ringatózik veled, és támogat? Ez tényleg őrült érzés lehet!!!
Ezután Jon folytatta: „Ezt a dalt harminc évvel ezelőtt írtam, és nagyjából így szól…” A We Have Heaven rövid felfedezőútja, amelyben Jon mellett Chris és Steve is énekelt, fenomenálisra sikerült. Azt hittem volna, hogy a Yes hülyét csinál magából, ha nem követné semmi… Igen, pontosan! A rövid szünetben még úgy tűnt, hogy nem lesz folytatás, de amikor Jon megszólította a népet: „Ez a dal egy hegymászásról szól!”, egyértelmű jel volt, hogy a Yes a South Side Of The Sky-jal megy tovább („Fragile”, 1972). Őrület! A Yes ezt a dalt gyakorlatilag egész harminc éve nem játszotta élőben.
Újabb mini-eposzi lecke következett, az And You And I („Close To The Edge”, 1972), az együttes setlistjének állandó eleme. „Ezt harminc évvel ezelőtt írtuk…” – folytatta ismét Jon – „…és ha megkérdeznétek, melyik kor volt jobb, a maira szavaznék, mert ma játszhatunk Magyarországon, ami harminc éve nem volt lehetséges.”
Aztán egyedül Steve maradt a színpadon. Kezébe vett egy folkgitárt, és leült egy bárszékre közelebb a közönséghez. Mesterien szólaltatta meg a To Be Over című dalt („Relayer”, 1974), amely egy tökéletes akusztikus, „howe-os” instrumentálissá nőtt. Varázslatos pillanat, amikor a művész teljes őszinteségében felragyog. Ebből a szempontból Steve számomra az egyik legmeggyőzőbb zenész, akit valaha hallottam. Annyira különleges, kicsit bolondos, ahogy egyesíti a hatásokat, kivonja belőlük a lényeget, és lefordítja a saját zenei nyelvére! Ebből a kifejezésmódból rendkívüli szabadság árad. Steve teljes erőből és átélten lejátszotta az első számát, aztán felrázta a közönséget az együttes standard és klasszikus betétjével, a The Clap-pel („The Yes Album”, 1971), a közönség pedig közben végig diktálta a gitárosnak a ritmust. Steve megköszönte a tömegnek, és kikacsintott a színpadról.
Aztán felgyulladtak a terem fényei. Furcsa, nagyon furcsa, mintha valami nem stimmelne. A színpadra három roadie rohant be, és lázasan ellenőrizte a felszerelést. Az And You And I alatt Rick folyamatosan hunyorgott Steve-re. Vajon túl hangos volt a gitáros Ricknek? Én nem vettem észre, nekem minden oké volt. Elmúlt 20 percnyi paranoiám (nyilván ez volt a szünet), a terem újra elsötétült, és a Merry Melodies felvételről szóló zenéje alatt Jon felügetett a színpadra, és a karjaival integetett a közönségnek, hogy hagyják abba a tapsolást. „Ez nem az igazi dal!” – tette hozzá nevetve a szimpatikus énekes, majd bejelentette a szólószámát, a Show Me-t, amelyet egy külön erre tervezett midi folkgitárral adott elő, melynek fejrésze egy brácsa csigájából van kialakítva. A dalhoz a vége felé csatlakozott Rick, és a billentyűk takarásával még magasabb szintre emelte a hangulatot. De a maestrónak ez még csak a bemelegítés volt.
Az ember szó szerint felrobbant a színpadon a szólószámában. Játszott betéteket a „Six Wives Of Henry VIII” című szólólemezéről is. Eközben repült a billentyűs erődítménye egyik végéből a másikba. Az orgona hangja grandiózus volt, nem emlékszem, hogy életemben valaha is jelen lettem volna olyan koncerten, ahol az orgona hangja ennyire kifejező, teli és erős lett volna. Milyen élő és milyen misztikus hangulat! Végigfutott a hátamon a hideg!
Aztán jött a Heart Of The Sunrise! Jon a saját stílusában folytatta: „Ez a dal már nagyon régi, azt hiszem, több mint harminc éves!” Cinikus mosolyából ki lehetett venni, hogy Jonnak is lassan viccessé vált az ismételgetés (a „30 évvel” kapcsolatban), és a termen végigdördült a közönség harsány nevetése. „Azok még olyan idők voltak, amikor a kiadókat nem érdekelte, mit csinálnak az együttesek, ezért szabadon komponáltunk, amit csak kedvünk szottyant!” – vágta rá. Ezúttal Chris vette át a gyeplőt. A vastag, zakatoló basszusvonal, amelyet Alan dobjai támogattak meg, diktálta a tempót. Chris jól szórakozott, és gesztusaival ösztönözte a közönséget, az emberek pedig újra aktívabban bekapcsolódtak. Később a Long Distance Runaround alatt az emberek lehetőséget kaptak, hogy „normálisan” énekeljenek Jon mellett, mert a dal alapvetően mélyebb intonációban megy. De ne próbáld utánozni Jon énekhangját, ha meg akarod tartani a hangodat.
A következő szám a ritmusszekció tiszta rohamának szólt. A felhevült tréfamester Chris erre az alkalomra külön feltűrte az ingujját, miközben Steve flageolet-hangokkal nyitotta meg a The Fish (Schindleria Praematurus) című dalt. Az egész zenekar részt vett ebben a bevezető részben. Chris volt a rendező és a vezér. Nem sokkal azután, hogy Rick, Jon és Steve elhagyta a színpadot, hirtelen Alan felé fordult, és jelt adott neki, amire átváltottak a Tempus Fugit („Drama”, 1980) nyitó, lendületes motívumába. Alan és Chris pedig az On The Silent Wings Of Freedom („Tormato”, 1978) című dalt sem hagyta ki, amelynek végén visszatértek a The Fish-hez, és ezzel lezárták a szólószámukat. Chris itt háromnyakú basszusgitárt használt.
Nos, most minden készen állt a nagy fináléhoz. A színpadon álló hárfa csak egyet jelenthetett. Awaken („Going For The One”, 1976). Rick finoman nyitotta meg a dalt zongorán. Másfél perc után Jon és Steve is becsatlakozott (utóbbi a steel pedal gitárjával érdekes effekteket csalogatva elő). Bónuszként belép a ritmusszekció. A basszusgitár intenzív beatje, Alan magasan a cintányéron, Steve pedig áttér a főmotívumra, és megnyitja az utat Jon versszakai előtt. A dal hangulata először éri el a csúcspontját. Egyébként ez a dal mindig valami különleges. Úgy van felépítve, hogy mind az öten mindig rengeteg helyet találnak benne a zenei önkifejezésre, és több mint nyilvánvaló volt, milyen élvezettel álltak neki az előadásának. A végtelen szabadság hihetetlen érzése van belezárva. A középső rész sötét hangulatán át, amikor a színpadot és a csarnokot sötétkék fény öntötte el, és a művészek sötét sziluettként festettek a színpadon, a hangulat teljesen megváltozott. Most Rick vette át a főszerepet, és J.S. Bach példáit követő orgonadallamát vezette, miközben a többiek rendkívüli ritmikus ellensúlyt építettek ennek a hangulatnak. Fokozatosan a hipnotikus hangulatot szinte teljes csendig vezették a teremben. Csak Jonnak sikerült valahogy megszakítania ezt a csendet a hárfájával. Amikor egy pillanatban már úgy tűnt, hogy minden kihalt, hirtelen újra ránk ragyogott Rick billentyűinek fénye, és a terem újra életre kelt. Hány különböző hangulat egyetlen dalban. Az Awaken kétségkívül az est csúcspontja volt. És vele a Yes befejezte a műsor szabályos részét.
Az első ráadás és a „Yesgreen”, amelyet az együttes természetesen soha nem hagyhat ki, a The Roundabout („Fragile”, 1972) szó szerint lefújta a közönséget, úgyhogy az „twistelni” kezdett, és együtt énekelt a zenekarral, amely ügyesen követte a dal dallamát. Természetesen a Yes nem felejtette el hozzátenni a Starship Troopert („The Yes Album”, 1971). A Würm (a dal harmadik része) igazi csemege volt, a lehető leghosszabbra nyújtott lezárással. Először Rick nyitotta meg a záró keresztütést egy hosszú szólóval, majd Steve következett, aztán a dal végéig párbajoztak egymással. A Würm egyetlen alapmotívumra, három akkordra épül, amely ideális az improvizációra. Chris sem tudott ellenállni a hajlamának, hogy szólóival fűszerezze az egészet a végletekig. Vége.
Először láttam a Yest élőben! Nehéz szavakkal leírni az összes érzést. Annyira pontos, összehangolt, a srácok olvasnak egymás gondolataiban, mégis az egész annyira spontánnak és minden pillanatban kiszámíthatatlannak hat. Ezek a guruk egy tökéletes zenei testet alkotnak, a szó minden értelmében megismételhetetlent! Minden tökéletes egyensúlyban van! Mind az öten hihetetlenül fiatalosan hatnak! A jelenlegi felállás ehhez a felálláshoz igazította a repertoárt, amelyet ebben a felállásban közösen szerzett is, a „Fragile” album dalaira helyezve a hangsúlyt. És itt persze a klasszikus Yes a legerősebb. Most és a kilencvenes évek végén újraaktiválták, újra megerősítették és újra életre keltették önmagukat. Ezért viseli a turné a „Full Circle” nevet. Reméljük, hogy a Yes újjászületett, lenyűgöző története a ismét csatlakozott Rick Wakemannel új stúdió-continuummal gazdagítja ezt a történetet, és minél előbb megörvendeztet minket egy új turnéval.
Setlist
1. The Firebird Suite (intro)
2. Siberian Khatru
3. Magnification
4. Don’t Kill The Whale
5. In The Presence Of
a. Deeper
b. Death Of Ego
c. True Beginner
6. We Have Heaven
7. South Side Of The Sky
8. And You And I
9. Steve Howe solo: To Be Over
The Clap
—- 20 perc szünet—
10. Jon Anderson solo: Show Me
11. Rick Wakeman solo
12. Heart Of The Sunrise
13. Long Distance Runaround
14. Chris Squire és Alan White solo:
– The Fish (Schindleria Praematurus)
– Tempus Fugit
– On The Silent Wings Of Freedom
15. Awaken
—ráadás—
16. Roundabout
17. Starship Trooper
