A sztárblues diadala a Križankében (2013)
Helyszín: Ljubljana / Križanke / Szlovénia
A koncert dátuma: 2013. július 24.
Látogatók száma: 3.500
Jegyár: 32,00€ /70,00€
Sokan csak a neurotikus, de zseniális, gyógyszerfüggő, rendkívüli Dr. House-szal azonosítják a Zdravnikova vest sorozatból, páran a Fekete Vipera mellékes bohócaként tartják számon, igen kevesen pedig zseniális zenei virtuózként, aki annyit tud a zenei múlt kincseiről, hogy a blues, a jazz és úgy általában a jó zene élő lexikonjának is nevezhetik. Legalábbis egészen a közelmúltig így volt: a második lemez, a Didn’t It Rain megjelenésével Hugh Laurie igazolta, hogy zenei potenciálja erősebb, mint sokan gondolták, és hogy a markáns arcélű, hórihorgas brit ujjában elég ütőkártya van ahhoz, hogy folytassa és kiszélesítse az életművet, amelyet már a Let Them Talk című debütalbum is megsejtetett. A sztárstátusz és a hírnév fénye ellenére el kell ismerni: az 54 éves, számos tehetséggel megáldott férfi kiváló zenei virtuóz, aki a megfelelő munkatársakat is jól megválogatja. A The Copper Bottom Band olyan formáció, amely szenzuálisan, patinás blueshangzással tud szolgálni, a hírnevet és az ismertséget viszont, amelyet a hírhedt sztárral való együttműködés hozott nekik, valószínűleg nem érték volna el egy csengő nevű kísérő nélkül, akire ráragad a média és a reflektorfény. Hagyjuk most a részleteket, és foglalkozzunk inkább azzal a tragédiával, hogy valaki egyetlen szereppel megpecsételi minden további lépését: a vikodintól kábult, zseniális orvosi koponya, egy kitalált hős neve ugyan milliókat hozott neki, de örök visszhangként, hatalmas foltként tapad rá, és eltakar mindent, ami más, ami jobb.
Hasonlóan alakult Laurie szlovéniai látogatásának története is. A koncertet egyszer csak bejelentették, rengeteg szóbeszéd és találgatás után, és fontosabb volt a lemeznél, a kész munkánál, a régi babérnál az a tény, hogy Dr. House érkezik a mi kis alpesi paradicsomunkba. Így aztán a Križanke előtt, nem meglepő módon, áttekinthetetlen tömeg gyűlt össze bámészkodókból, a hírességek és fontos emberek közelségére áhítozókból, a képernyős illúziók rajongóiból, köztük csak nagyon kevés magányos akadt, aki a szemén kívül tudatosan a fülének is kedvezni akart a ljubljanai zenei élvezetek szentélyében. Legalábbis olyan, aki tudta, mire számítson. A híres sorozat kedvenc részeiről folyó viták olyanok voltak, mint a gyomorban megülő rossz sörbet, mint a túl sok édesség, amely már a torkodon van, de nem tudsz elmenekülni előle. De hagyjuk, miért tolongott a Križanke udvarán fiatalok, öregek, kicsit kevésbé öregek és tájékozatlanok áttekinthetetlen tömege: tény, hogy a koncert teljesen elkelt. Az is igaz, hogy nyilvánvalóan kevesen járnak gyakran koncertre, mert az órára nézegetéssel, majd a jegyre pillantással, amelyen a koncert kezdetéül este nyolc óra állt, egyre csak szították elégedetlenségüket, ahogy közeledett a kilenc óra. A színpadot, amely fölött a The Copper Bottom Band kerek felirata uralkodott, számtalan régimódi, oldalsó lámpaernyős lámpa díszítette, a felállás kissé Kreslin SiTi Teatrban látott intim megvilágítására emlékeztetett, gondolom, de a szép díszlet ellenére hiányzott az események folyása, a hangszórókból szóló zene töltötte ki az űrt és a semmittevést. A tapsot a semmiért, a füttyöt, majd az ötödik hatványra emelt nyafogást és a forráspontot elérő türelmetlenséget két hangtechnikus érkezése szakította meg, házmesterköpenyben, akik leellenőrizték a húrok hangolását, és ezután végre elkezdődött.
Először a főfények aludtak ki, aztán a közönség mennydörgő tapssal köszöntötte a The Copper Bottom Band színpadra lépését. Kijön a kerek arcú Jay Bellerose, aki a dobok mögé ül, a színpad szélét a multiinstrumentalista, de elsősorban gitáros Kevin Breit, a fúvósszekció, vagyis a szaxofonos és klarinétos Robby Marshall és a harsonás Elizabeth Lea, valamint a nagybőgős David Piltch foglalja el; alig észrevehetően a háttérben a mikrofonokhoz áll a két vokalista, a kísérő- és a főénekesnő, Gaby Moreno és Jean McClain, utolsóként pedig a férfi lép színpadra, akiért néhányan egy kicsivel többet fizettek a jegyért a szokásosnál: maga Hugh Laurie. A közönség hisztérikus üdvözlése után először egy The Dixie Cups-dal feldolgozásával, az Iko Ikoval indult a buli. „Talkin’ ’bout / Hey now / Hey now /Iko iko an nay / Jockomo feena ah na nay / Jockomo feena nay” – ezeket a sorokat talán nem mindannyian értjük, de mindannyian emlékszünk rá a nyolcvanas évekből, amikor a jól ismert dallam szinte minden zenei adón szólt. Az Iko Iko egyébként Laurie szeretett Mississippijének vidékéről, New Orleansból származó dal, két Mardi Gras indián törzs és a bevándorlók vitájáról szól, és már 1953-ban megírta James „Sugar Boy” Crawford Jock-A-Mo címmel. A biztató kezdet tehát szórakozást ígért, de burkolt pedagógiai felhanggal, és főleg visszatéréssel a New Orleans-i múlt kebelére. A zúgó taps után Laurie következett: „Dobra vičer Slovenija”, és a szimpatikus, tört szlovén nyelvű szavakkal a szimpatikus sztár azonnal elnyerte a közönség szívét, amely rögtön elfelejtette és megbocsátotta neki a késést. Aztán egy kis stand up komédia következett. Arról, hogy angolként nem tud idegen nyelveket, mi viszont kis nemzetként tudunk angolul, ő meg nem. Meg arról, hogy sokan azt kérdezik, mi dolga egy színésznek a profi zene világában, hiszen ez olyan, mintha egy fogorvos vezetne repülőgépet. Utóbbi esetben valószínűleg mindenki sokkal aggodalmasabb lenne, amikor viszont Laurie mellett edzett, rutinos, jól összeszokott zenészmacskák (és nőstények) csapata áll, nem kell tartani semmitől. Hogy a hangulatot fokozni kell, a vasat pedig addig kell verni, amíg meleg, azt a koncert folytatása igazolta. Be kell vonni a közönséget, és főleg letesztelni, hogyan énekel a verseket: „C’mon baby let the good times roll”. A Let The Good Times Roll Ray Charles-szám, a Shirley & Lee-féle változatban pedig Laurie ihletet kap, hogy zongoratudásának elemeit kombinálja, ehhez szépen csatlakozik a The Copper Bottom Band is, amelyben azonnal érezni mind a hét kísérő összeszokottságát, főleg pedig azt, hogy Laurie hipnotikus intései a zongoránál, amelyet szlovén, amerikai, kanadai és angol zászló díszít, egy-két hangot a szlovének konzervatívan megfeszült torkából is képesek felébreszteni. Az utóbbit színlelt meglepetéssel köszönti a sovány, hórihorgas férfi, bársonyos hanggal és kivételes zenei hallással.
Hogy a mostani szlovéniai látogatás oka elsősorban a legutóbbi lemez, a Didn’t It Rain bemutatása, azt a koncert folytatása bizonyítja, hiszen Laurie egy új adag gyönyörű muzikalitással folytatja. Az Evenin’ megmutatja a klubos jazzes blues teljes potenciálját, amelyet a legfrissebb lemez átütően érdes hangzásban kínál, az elsőrangú áttörőerő és fúvós temperamentum első bizonyítékát pedig a seprűk éppen elég visszafogott és gördülékenyen suhanó súrlódása a dobokon és a zongorabillentyűk hangja mellett Laurie ujjai alatt a szimpatikus, éppen jól megválasztott mértékben piszkosan szemtelen harsonás, Elizabeth Lea adja hozzá. A füstös jazzklub, a füstfelhők és az tompított fények látomása egy pillanatra kissé szertefoszlik, ahogy ránézek a tömegre, amely nyilvánvalóan nem számított ilyen kiváló minőségű, kifinomult, visszafogott ritmusokra és finom érdességre, ezért inkább a fülemmel követem a folytatást, nem a szememmel. A What Kind Of A Man You Are egy ritkán hallott Ray Charles-feldolgozás, amelyben a két kísérőénekesnő duettje mutatja meg minden énektehetségét, Laurie pedig ezúttal csak a zongorára koncentrál. Gaby Moreno és Jean McClain gyönyörűen szól, telve lélekkel, gospel- és soulhangulattal, a egészen át pedig finoman húzódik néhány szép telecaster-hang Kevin Breit ujjai alatt. Az egész igazán szexi hangzást kap, a kompakt teltség pedig egyetlen hibát sem mutat, ami azt éreztetné, hogy a színpadi felállás bárhol gyenge vagy félkész lenne. Semmivel sem kevésbé habzik a szenvedélytől a Day & Night souly standardje, amelyben Gaby és Jean időgéppel visszatér a hatvanas évekbe, a piszkos ritmust pedig szépen kiegészíti egy kis Hammond-hang és Bellerose csibészes ritmikája, Kevin pedig ezúttal bendzsóra cseréli a gitárt. A nagyon biztató kezdet után az est egyik kulcspillanata jön. Hogy a tangóhoz ketten kellenek, az mindig világos, de most egy piszkos tangó hangjai közepette, amelyet elsősorban Gaby Moreno verhetetlen szenzuális hangja uralt, aki ezúttal teljes guatemalai temperamentumát megmutatta, és minden hangregisztert megnyitott, spanyol–angol táncot lejtett Laurie-val a Kiss Of Fire című számra. A közbeiktatott, meghosszabbított ritmikai szóló ütemére Laurie és Moreno megperdül a színpad deszkáin, és szenvedélyes, érzéki táncba kezdenek, amelyet a klarinét és a harmonika hangja koronáz meg, mindezek tetejébe pedig a harsona szordínóval fojtott, ívelt hangja. Szexi.
A kissé zavaró Junco Partner után (nyilván a sokkal naivabb, mozgalmasabb rockabilly ritmika zavart meg, amely abban a pillanatban nem igazán passzolt hozzám, szívesen lecseréltem volna a bluesos Junker Bluesra) a hangulat a Jean által ragyogtatott számmal került vissza a helyes pályára. Send Me To The ‘Lectric Chair. Arról szól, hogyan könyörög az elítélt a bírónak, hogy inkább halálra ítélje villamosszékben, mint életfogytiglanra. A jazzlegenda Bessie Smith dala Jean fekete hangjától kapja meg az igazi súlyt, a The Copper Bottom Blues Band pedig valamivel újabb patinát ad hozzá, mint a távoli 1927-es. Ki merne egy ilyen jó produkció után még bármit hozzátenni, ráadásul olyasmihez nyúlni, ami az Americana szerelmeseinek szent – az örök király, Elvis érintéséhez? Nos, valójában a kevésbé ismert Junior Parker dalának feldolgozásáról van szó, de Elvis is rajta hagyta a nyomát. A Mystery Train érzékibb, bluesosabb és kevésbé naiv rockabilly muzsikájával Laurie megküzd, és viszi tovább az élvezetek vonatát. A feldolgozások amúgy állandó elemei annak az embernek a repertoárjának, akinek saját tolla nem sok van, de az idegen, kölcsönvett toll is átkozottul jól áll neki.
A You Don’t Know My Mind a Let Them Talk debütalbum delta blues stílusát idézi, kis füstös boldogságot (megesküdnék, hogy valahol a nyitóversszakok első ütemeinél még a hazai fű füstjének szaga is érezhető volt) pedig a Weed Smoker’s Dream hoz, amelyben ismét a kivételes Gaby Moreno ráz meg. Az utolsó szálig átitatva mindannyian átadjuk magunkat minden ütemnek, lélegzetvételnek, a fekete ruhás, bűbájos szépség hangjának lágy bársonyos simogatásának, a harsona érdes betétje után pedig a fülnek szóló újabb orgazmus tökéletes! Aztán a férfi kontrapunkt katonáiként a zenekar összes férfi tagja elfoglalja a színpad közepén álló mikrofont, és mindössze egy gitárral és négy hanggal próbál ragyogni. A Lazy River a O Brother Where Art Thou című film egyik jelenetét és a Soggy Bottom Boyst idézi, csak éppen a mostani előadás férfiai többszólamúbbak, és alaposan összehangolódtak a többszólamú hangszínezésben. Jön a poharak összecsendítése „almalével” (valójában whiskyvel) és a kedves „na zdrovje” a szlovén közönségnek, amely aztán nem marad szomjas szájjal, mert a jó zenén való nyálcsorgatás stílusosan folytatódik. Az utolsó lemez címadó dala után, amely a két hatalmas énekesnő duettjével és az ötlépéses blues és soul piszkos ritmikájával rázza a csípőt, jön az idő a Careless Love szenzuális előadására, majd a Wild Honey kivételes változata, amely ismét több dinamikát, orgonát, zongorát és táncosságot, ritmikát, néhány dobbőrön és cinen előadott dobos virtuozitást és mérgesen érzéki gitáros i-re tett pontot hoz a szettbe, amihez nincs mit hozzátenni, és nincs mit elvenni, mindezek tetejébe pedig Laurie mulatt hangjába (a brit zeneileg ugyanannyira fehér, mint fekete, egy lélegzetre) szépen beleszövődnek a gyönyörű női hangok és a fúvósszekció, a rétegzettség pedig a gazdag fúvós-átmenetek ellenére is úgy működik, mint egy jól megkent gép! És ez a gép töri az utat minden közönség fejében és fülében, a kivételes dalválasztásnak is köszönhetően. Billy Taylor egy évszázada énekelt arról a vágyról, milyen szép lenne érezni a teljes szabadságot, aztán Nina Simone öntötte a fülekbe az I Wish I Knew How It Would Feel To Be Free című dallal, most pedig Laurie kísérőzenekarának mindkét hölgye bizonyítja, hogy képes felvenni a versenyt a kivételes elődökkel, és közben semmiképp sem válik nevetségessé vagy homályosan méltatlanná az eredetikhez képest. Épp ellenkezőleg! Aztán egy kis záró kiválóság a Green Green Rocky Road című dallal, amelyből érezni, hogy a koncert utolsó felvonása közel van, és többet már nemigen lehetne hozzátenni. Vagy mégis? A zúgó taps és a ráadást követelő skandálás után a színpadra szalad a csibészes, Szlovénia által boldoggá tett Laurie, mögötte az egész kísérőzenekar, amely a himnikus Changes ütemeire az extázis utolsó stádiumába zuhan. „Everyone is facing changes / No one knows what’s going on. / And everyone is changing places / Still the world keeps moving on. / Love must always change to sorrow? / And everyone must play the game, / Because its here today and gone tomorrow / Still the world goes on the same” – gyönyörű búcsúversek ezek, amelyekhez illően tapad a dixieland, a bendzsó, a gitár (ezúttal Gaby kezében) hangja, az utolsó akkordok elhalása közben pedig Chuck Berry You Never Can Tell feldolgozásánál sokak számára már megindul a menekülés a színpad előtti térről a kijáratok felé. Mi, kitartóbbak, látjuk a robbanásszerű finálét, Laurie teátrálisan, de természetes humorral megpróbál néhány, egy ember korához képest veszélyesen magas lábemelést, aztán jön az utolsó meghajlás, a függönyök leesnek, Laurie és zenekara pedig elhagyja a színpadot.
Remélem, nem örökre, mert mindenképp gyöngyszemek, amelyeket érdemes újra elfogyasztani. Hiszem, hogy e szerdai est után, amely mélyen az éjszakába nyúlt, Laurie a jelenlévők közül sokak számára nem lesz többé csak Dr. House. Szinonimája lesz a jó, kiváló bluesmuzsikának, amelynek van tökje és stílusa. Szinonimája lesz a kiválóságnak, egyben garancia a tökéletes koncertélményre, nem csupán sztárfénye miatt. A kivételes kísérőzenekar nélkül, amely őszinte, állva tapsoló ovációt és teljes elismerést érdemel, még egy ilyen kaliberű férfinak sem sikerült volna ilyen átkozottul tökéletesen elvarázsolnia a Križankét. És a Križanke el is bukott a diadalmasan bluesos, jazzes muzsikálás legragyogóbb varázsa alatt, amely azonban még jobb is lehetett volna: egy elsötétített, füstös jazzklub oltalmában, ahol a szövegekkel és dallamokkal teljes rezonanciában mindenki elsüllyedhetett volna a saját világában, leszámolhatott volna a sötétséggel és a belső démonokkal, és átadhatta volna magát az élvezetnek, a bánatnak vagy a teljes boldogság érzésének. Tömegrendezvényeken ez egyszerűen nem lehetséges, de hívjatok sznobnak, ha akartok …
Setlista
- Iko Iko (The Dixie Cups-feldolgozás)
- Let The Good Times Roll (Shirley & Lee-feldolgozás)
- Evenin’
- What Kind Of Man Are You (Ray Charles-feldolgozás)
- Day & Night
- Kiss Of Fire
- Junco Partner
- Send Me To The ‘Lectric Chair
- Mystery Train (Junior Parker-feldolgozás)
- You Don’t Know My Mind (Lead Belly-feldolgozás)
- The Weed Smoker’s Dream
- Lazy River
- Didn’t It Rain
- Careless Love
- Wild Honey
- I Hate A Man Like You
- I Wish I Knew How It Would Feel To Be Free (Billy Taylor-feldolgozás)
- Green Green Rocky Road (Dave Van Ronk-feldolgozás)
Ráadás:
- Changes
- You Never Can Tell (Chuck Billy-feldolgozás)
Képgaléria


















