Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Bécs / Wiener Stadthalle / Ausztria
A koncert dátuma: 2017. 11. 27.
Látogatók száma: 7.500
Ahogy a koncertév a végéhez közeledik, egyre inkább sürget az idő. Az ősz mindig bőven el van látva velük. Koncertekkel, persze. Főleg külföldön. Minden évben kell egy komoly koncertalibi a hajdan évente megszokott csehországi koncertkalandhoz. Idén ez az alibi háromszoros koncertlátogatást jelentett: Csehország, Szlovákia, a nagy finálé pedig Ausztria, ahol 2017. 11. 27-én, hétfőn Bécsben elcsíptük a rock’n’roll-horrorok és -borzalmak páratlan rendezőjének, a megsemmisíthetetlen rock ‘n’ roll-kiválóságnak, Alice Coopernek a koncertjét. Bécsi állomása még különlegesebb volt, hiszen előtte a legendás svéd hardrockerek, az Europe nyitották meg a koncertestét.
Egy nappal korábban megnéztük a Helloween koncertjét a szlovákiai Pozsonyban, a bécsi helyszínre viszont ezúttal keservesen elkéstünk. A lazaság és felszabadultság, amit Csehországban és Szlovákiában olyan könnyű magadra venni, egy kicsit „elaltat”, ami nem a legjobb, mielőtt belépsz a rendszerető, mindig pontos és a szabályok szerint „kicsiszolt” Ausztriába. Az ember néha egyszerűen rájön, hogy az ilyen válságos pillanatokban, amikor útközben felmondja a szolgálatot a fejben lévő tájékozódás, jobb lenne bekapcsolni egy rendes navigációt (vagy előbb beszerezni egyet). Amikor a körmünkre ég a dolog, akkor ég, és nem hiába mondják, hogy a bolondoknak és a bátraknak kedvez a szerencse. A végén minden a legnagyobb rendben volt.
A Wiener Stadthalle már irigylésre méltóan tele van. A felső lelátók zárva maradtak, függöny takarja őket. A helyszínen úgy 7.000 ember lehetett. Az Europe kerek háromnegyed órát kapott, és ledarálta a repertoárját, ami a régi és az új dalok keveréke. A zenekar új tavaszát éli, stílusában pedig érett korára jobban, mint valaha, visszafordult a hard rock ósuli elemeihez, amelyben még intenzívebben fejezi ki a úttörő rockzenekarok hatását, a Deep Purple-től a Rainbow-n át a Thin Lizzyig. A banda az új korszakban is rendkívül szép és minőségi stúdiólemezeket készít, a legújabb, „Walk the Earth” című albumuk pedig, amely kifejezetten atmoszferikus mélységével és sötétségével tűnik ki, kiváló folytatása az amúgy is remek elődnek, a „War of Kings”-nek (2015). A John Norum (gitár), Joey Tempest (ének, gitár), John Leven (basszusgitár), Ian Haugland (dob) és Mic Michaeli (billentyűk) felállású banda nagy lendülettel vágott bele, és a várakozásnak megfelelően az új album nyitó párosával, a Walk the Earth és a The SIege című dalokkal kezdte a koncertet. Joey Tempest azonnal felrobbant a színpadon, és jellegzetesen tekintélyt parancsoló tartásával egy pillanat alatt uralma alá hajtotta az egész teret. A fürge, hihetetlenül ugrabugráló énekes hangilag is kiválóan tartja magát, így újra és újra bebizonyítja, mekkora frontember, és voltaképpen a zenekar fő mágnese. Az első sorok mélyen átélő rajongótömegei az ő tenyeréből ettek. Joey nagy színpadi karizmával, rutinnal és hihetetlen tapasztalattal végezte a dolgát. A közönség az összes versszakban hatalmasat támogatta. Az Europe előadásmódja továbbra is kiváló. Bármennyi tapasztalat, úton töltött kilométer és rutin van is mögöttük, a játékukban végig érzed a rengeteg szívet és izzó tüzet, ami azt bizonyítja, hogy a srácok érett korukban is rendkívül élvezik a színpad örömeit. Elsősorban, mint mindig, ezúttal is lenyűgözött a hozzájárulásának megszokott nagyszerűsége egy nemzedéke egyik legkiválóbb gitárosától, a gitármágus John Norumtól, akiből dinamitban, finom lágyságban és áthatóan fűszeres húrkezelésben ezúttal sem egy pillanatra sem volt hiány. A férfi továbbra is nagyúr, a hathúros biblia mestere. Az Europe a várakozásnak megfelelően feldobta fellépését az emlékezetes slágerek záporával. Már a „hármas számú” helyen úgy döntöttek, térdre kényszerítik a közönséget a Rock the Night-tal, jött az újra és újra támadó Superstitious, a Wing Of Tomorrow „gyöngyszeme”, a Wasted Time, majd a Cherokee, és záróként a várt örökzöld óriás, a The Final Countdown. Ilyen formával, ilyen színpadi végrehajtással és tűzzel az Europe az új időkben sem mehet semmit sem félre. Reméljük, minél előbb újra találkozunk a svéd ósuli hard rock-látomás e felbecsülhetetlen mestereivel. A banda ezen a turnén először próbálta ki, hogyan működik színpadon a GTO című új dal. Bécsben egyébként először játszotta el.
Alice Cooper azzal a kísérőcsapattal rontott a színpadra, amelyet egy jó évvel ezelőtt mutatott be Ljubljanában. A színpad tehát a nyitó szikraszórásban, hasonlóan, mint Ljubljanában, a zenekar tagjai Cooper nélkül már elfoglalták a helyüket: Chuck Garric (basszusgitár) és Ryan Roxie (gitár) egymás mellett, a dobemelvény előtt balra, Glen Sobel dobjai előtt, Nita Strauss (gitár) és Tommy Henkriksen (gitár) pedig jobbra. Alice csak úgy egy perc múlva lépett ünnepélyesen a színpadra, sötét palástba burkolózva, és nem felejtett el baljós, hideg komor pillantást vetni a hatalmas csarnokra, amely már úgy forrt, mint a darázsfészek. Alice hamarosan „kibontakozott”, jobb kezébe fogta a botot, és „varázslóként vezényelni” kezdett vele. Édesen ijesztő színház vár ránk. Hibátlanul. A csapat félelmetesen összeszokott. Hihetetlen, mit tud teremteni három gitáros a színpadon, ha jól használod őket. Az ágyúszerű ritmusszekció mellett, ahol Garric Thunderbirdje csörömpölve tépte a béklyókat, és Sobel dobpergéseinek ágyúütései tomboltak, az Alice Cooper Band kivételes hangzást teremtett a Stadthalléban, és? A következő kapcsolat a közönséggel olyan volt, hogy a kémiai erővonalak folyamatosan, erőteljesen átszikráztak. Bárhol álltál, kivételes hangminőséget kaptál, és az előadás az esszenciájuk lényegét találta el, a koncertet nézve pedig libabőrt okozott. Hihetetlen összhang, mindhárom gitáros szakadatlan váltogatása a szólószámokban, ahol a kezdeményezést az ördögi Nita Strauss ragadta magához, aki csak úgy duzzad a hihetetlen energiától, lazaságtól és életörömtől. Itt van a sokkszínház királya, Alice Cooper, minden gonoszsággal és a legszélsőségesebben obszcén tettek megszállottságával körülvéve, amelyek a színházban természetesen szándékosan bizarrnak hatnak. Ragyogó.
A setlistben kellemes meglepetés volt a The World Needs Guts klasszikus, amelyet a zenekar évek óta nem játszott élőben, egyébként pedig a repertoár meglehetősen hasonló volt az egy évvel ezelőtti ljubljanaihoz, csak most a zenekar nem játszott el néhány rock’n’roll-klasszikus feldolgozást. A legújabb, „Paranormal” című stúdiólemez dalai közül a koncert második felében csak a Paranoiac Personality csendült fel. Természetesen minden Alice Cooper-show csúcspontjai azok a számok, amelyek extra színpadi show-színházzal vannak felszerelve, mint az örök Feed My Frankenstein, vagy a kényszerzubbonyba zárt Cooper találkozása egy szado-mazochista nővérrel, amikor Coopernek a Killer alatt a guillotine-on végül lenyakazzák a fejét. Ezt később teátrálisan a Sobel-féle dobok közé hajította. Műanyag másolatot, természetesen.
Show, amely nem hagy lélegezni, és szó szerint magához láncol. Teljes intenzitásával és ötletességével, miközben Alice Cooper a színpadi „zenekarának” vezénylésében nem egyszer nagy tanítómestere, Frank Zappa fogásait követi. Minden másodperc pontosan ki van számolva, mi történik benne, és ez azt jelenti, hogy a technikusi személyzetnek szüntelenül rendkívül összeszedettnek kell lennie, hogy Alice Cooper és társasága látványos tettekkel megrakott, magas színvonalú koncertet vihessen végig, és szerencsésen révbe juttassa. Pirotechnikából, füstfüggönyökből, szikrázva ropogó betétekből nem volt hiány, a zárásban pedig Alice Cooper természetesen belevág a School’s Outba is, amikor óriási, konfettivel teli lufik gurulnak le a színpadról, amelyeket Cooper teátrálisan kipukkasztott, valahányszor valamelyik a tőrjéhez közeledett.
Vincent Damon Furnier, ahogy Alice Cooper valódi neve szól, aki jövő februárban kerek hetven évesen fog fordulni, tehát továbbra is garancia mindenre, amit egy jó rock’n’roll-show megkövetel. Ez tele van a színpadi díszletek képszerű fűszerezésével, a közönség „kijózanításának” tetteivel, a valóság határán álló kilengések sokkterápiájával és a humoreszkek szellemes tárházával. Abszolút szórakozás, fékek nélkül. Sajnos az ilyen show-k szabály szerint rettentően gyorsan véget érnek, mert az információk átadásában rendkívül intenzívek. Aki Alice Cooper koncertjét nézi, az végig velőig le van foglalva a szeme előtt pörgő színház felszívásával. Mindeközben pedig mindezen színpadi színház fölött ott van Cooper gazdag karrierje legkiemelkedőbb pillanatainak még mindig ragyogó előadása, élén a felcserélhetetlen, védjegyszerű hangjával és az óriási, hatalmas karizma és a megbabonázó báj jelenlétével, ami a rockvilág tág térképén egyedülálló helyet biztosít neki kultikus rockikonként és személyiségként!
Setlista
EUROPE:
1. Walk the Earth
2. The Siege
3. Rock the Night
4. Last Look at Eden
5. GTO
6. Superstitious
7. Wasted Time
8. Cherokee
9. War of Kings
10. Hole in My Pocket
11. Days of Rock ‘n’ Roll
12. The Final Countdown
ALICE COOPER:
1. Spend the Night (taped intro)
2. Brutal Planet
3. No More Mr. Nice Guy
4. Department of Youth
5. Pain
6. Billion Dollar Babies
7. The World Needs Guts
8. Woman of Mass Distraction (Nita Strauss gitárszóló)
9. Poison
10. Halo of Flies (Glen Sobel dobszóló)
11. Feed My Frankenstein
12. Cold Ethyl
13. Only Women Bleed
14. Paranoiac Personality
15. Ballad of Dwight Fry
16. Killer
17. I Love the Dead
18. I’m Eighteen
—ráadás—
19. School’s Out
Képgaléria
