A paranormális Alice Cooper új borzongással Bécsben (2017)
Helyszín: Bécs / Wiener Stadthalle / Ausztria
Dátum: hétfő, 2017. 11. 27.
Fellépők: Europe, Alice Cooper
Amikor a koncertév a végéhez közeledik, mindig sürgetni kezd az idő. Az ősz mindig bőven el van látva koncertekkel. Főleg külföldön. Minden évben kell egy komoly koncertalibi a csehországi koncertkalandhoz, amit régen még egy nap alatt letudtunk. Idén ez az alibi háromállomásos koncertutazásnak bizonyult: Csehország, Szlovákia, a nagy finálé pedig Ausztria, ahol hétfőn, 2017. 11. 27-én Bécsben elkaptuk a rock’n’roll-rémfilmek és -borzalmak páratlan rendezőjének, a kiirthatatlan rock ‘n’ roll-kiválóságnak, Alice Coopernek a koncertjét. Az osztrák fővárosi megálló ráadásul még különlegesebb volt, mert előtte a legendás svéd hard rockerek, az Europe nyitották meg az estét.
Előző nap a Helloween koncertjét néztük meg a szlovákiai Pozsonyban, a helyszínre pedig most keservesen elkéstünk. A lazaság és felszabadultság, amit Csehországban és Szlovákiában könnyű magunkra szedni, kicsit elaltat, ami nem a legjobb, ha az ember a rendszerető, mindig precíz és szabályok szerint „illatosított” Ausztriába lép. Néha egyszerűen kiderül, hogy az ilyen válságos pillanatokban, amikor a fejünkben felmondja a szolgálatot az tájékozódás, jobb lenne bekapcsolni egy rendes navigációt (vagy előbb beszerezni egyet). Amikor szorul a hurok, akkor szorul, és nem hiába mondják, hogy a bolondoknak és a bátraknak kedvez a szerencse. A végén minden a legnagyobb rendben alakult.
A Wiener Stadthalle már irigylésre méltóan tele van. A felső lelátók zárva maradtak, függönnyel letakarva. Úgy 7000 ember lehetett bent. Az Europe derekas háromnegyed órát kapott, és a régi meg az új számokat vegyítő repertoárt lőtte ki. A zenekar új tavaszát éli, stílusában pedig érett korára jobban, mint valaha, közel került a régi iskola hard rockjához, amelyben még erőteljesebben szólalnak meg az úttörő rockbandák hatásai, a Deep Purple-től és a Rainbow-tól a Thin Lizzyig. A banda az új korszakban is rendkívül szép és minőségi stúdiólemezeket készít, a legújabb, kifejezetten atmoszférikus mélységű és komor „Walk the Earth” kiváló folytatása az amúgy is remek elődnek, a „War of Kings”nek (2015). A felállás John Norum (gitár), Joey Tempest (ének, gitár), John Leven (basszusgitár), Ian Haugland (dob) és Mic Michaeli (billentyűk); nagy lendülettel vágtak bele, és a koncertet várakozásnak megfelelően az új album nyitó párosával indították, a Walk the Earth és a The SIege számokkal. Joey Tempest azonnal felrobbant a színpadon, és jellegzetes tekintélyt parancsoló tartásával egy pillanat alatt uralma alá vonta az egész teret. A fürge, hihetetlenül ugrabugráló énekes hangja is kiválóan tartja magát, így újra és újra bebizonyítja, milyen nagyszerű frontember, és voltaképpen a zenekar fő mágnese. Az első sorok mélyen átélő rajongótömege szó szerint az ő kezéből evett. Joey rengeteg színpadi karizmával, rutinnal és hihetetlen tapasztalattal végezte a dolgát. A közönség végig hangosan támogatta a refrénekben. Az Europe előadásmódja továbbra is kiváló. Bármekkora is a tapasztalatuk, a kilométereik és a rutinjuk, a játékukból végig kiérzik a szív és a perzselő tűz, ami bizonyítja, hogy a fiúk érett korukban is különösen élvezik a színpad örömeit. Mint mindig, most is a generációja egyik legnagyszerűbb gitárosának megszokott nagyszerűsége nyűgözött le leginkább: a gitárkirály és nagy varázsló John Norumról van szó, akinél most sem hiányzott egy pillanatra sem a dinamit, a finom lágyság és a hangszerrel való áthatóan fűszeres társalgás. Ő marad a hathúros biblia nagy ura és mestere. Az Europe a várakozásoknak megfelelően az emlékezetes slágerek áradatával fűszerezte a fellépést. Már a „hármas számnál” térdre kényszerítették a közönséget a Rock the Night-tal, jött az újra meg újra elsöprő Superstitious, a Wing Of Tomorrow „gyöngyszeme”, a Wasted Time, aztán a Cherokee, végül a záró, szintén elmaradhatatlan örökzöld óriás, a The Final Countdown. Ilyen formával, ilyen színpadi végrehajtással és tűzzel az Europe az új időkben sem tud elhasalni. Reméljük, hamarosan újra találkozunk a svéd hard rock régi iskolás látnokainak ezekkel a megbecsülhetetlen mestereivel. A banda ezen a turnén először próbálta ki élőben az új GTO című számot. Bécsben egyébként először játszották el.
Alice Cooper azzal a kísérőcsapattal rontott a színpadra, amelyet jó egy éve mutatott be a ljubljanai koncerten. Vagyis a színpad nyitányként szikrák pattogásában állt, hasonlóan a ljubljanaihoz, Cooper nélkül a zenekar tagjai már elfoglalták a helyüket: Chuck Garric (basszusgitár) és Ryan Roxie (gitár) együtt állt a dobemelvény bal oldalán, Glen Sobel dobjai előtt, Nita Strauss (gitár) és Tommy Henkriksen (gitár) pedig a jobb oldalon. Alice csak úgy egy perc múlva lépett színpadra ünnepélyesen, sötét palástba burkolózva, és nem felejtett baljóslatú, hidegen komor pillantást vetni a hatalmas csarnokra, amely már forrt, mint a darázsfészek. Alice hamarosan „kibontakozott”, jobbjába vette a botot, és „ügyesen dirigálni” kezdett vele. Édesen ijesztő színház vár ránk. Hibátlanul. A csapat félelmetesen összeszokott. Hihetetlen, mit tud létrehozni három gitáros a színpadon, ha jól tudod használni őket. A löveg erejű ritmusszekció mellett, ahol Garric Thunderbirdje csörömpölve tépte a béklyókat, Sobel gurításai pedig ágyúcsapásokként tomboltak, az Alice Cooper Band kivételes hangzást hozott létre a Stadthalleban, és a közönséggel kialakult kapcsolat? A kémiai feszültség folyamatosan, hevesen átcsapott. Bárhová álltál, kivételes hangminőséget kaptál, a végrehajtás a lényege közepébe talált, és a koncert közben végig libabőrt okozott. Hihetetlen összhang, mindhárom gitáros folyamatos váltogatása a szólóknál, ahol az ördögi Nita Strauss vitte a prímet, aki egyszerűen kicsattan a hihetetlen energiától, lazaságtól és életkedvtől. Itt van a sokkszínház királya, Alice Cooper, körbevéve a legkülönfélébb gonoszságokkal és a végletekig obszcén tettek megszállottságaival, amelyek a színházban természetesen szándékosan bizarrnak hatnak. Ragyogó.
A setlistán kellemesen meglepett a klasszikus The World Needs Guts, amit a zenekar évek óta nem játszott élőben, egyébként a repertoár nagyon hasonlított az egy évvel korábbi ljubljanaihoz, csak most nem játszottak feldolgozásokat néhány rock’n’roll-klasszikusból. A legújabb stúdióalbum, a „Paranormal” számai közül a koncert második felében csak a Paranoiac Personality szólalt meg. Természetesen minden Alice Cooper-látványosság csúcspontjai azok a számok, amelyeket extra színpadi showval is megtámogatnak, mint az örökzöld Feed My Frankenstein, vagy a kényszerzubbonyba zárt Cooper találkozása a szadomazochista nővérrel, és a Killer alatt, amikor Cooperről a guillotine végre lecsapja a fejet. Ezt ő később teátrálisan Sobel dobjai közé hajította. Persze műanyag másolatot.
Show, ami nem hagy levegőhöz jutni, és szó szerint magához láncol. Minden intenzitásával és ötletességével, miközben a színpadi „zenekar” dirigálásában Alice Cooper sokszor nagy tanítómesterének, Frank Zappának a fogásait követi. Minden másodperc pontosan ki van számítva, mi fog történni benne, ami azt jelenti, hogy a technikusoknak folyamatosan rendkívül összpontosítottnak kell lenniük, hogy Alice Cooper a társaságával magas színvonalon lebonyolíthasson egy látványos akciókkal teli koncertet, és szerencsésen révbe érjen vele. Pirotechnikából, füstfüggönyökből, szikrázó, pattogó betétekből nem volt hiány, a zárásban pedig Alice Cooper természetesen a School’s Out-ot vette elő, amikor konfettivel teli óriásléggömbök gördültek le a színpadról, amelyeket Cooper teátrálisan kipukkasztott a tőrével, valahányszor valamelyik a közelébe került.
Vincent Damon Furnier, ahogy Alice Cooper valódi neve szól, aki jövő februárban lesz kerek hetven éves, tehát továbbra is garancia mindarra, amit egy jó rock’n’roll-látványosság megkövetel. Tele van a színpadi díszletek képi fűszerezésével, a közönség „kijózanításának” tetteivel, a valóság határán járó kilengések sokkterápiájával és szellemes humoreszkekkel. Abszolút szórakozás, fékek nélkül. Sajnos az ilyen látványosságok általában rendkívül gyorsan véget érnek, mert az információközlésben iszonyúan intenzívek. Aki Alice Cooper koncertjét nézi, az végig velőig le van foglalva azzal, hogy magába szívja a szeme előtt zajló színházat. Ugyanakkor az egész színpadi színház fölött még mindig ott van Cooper gazdag karrierje legkiemelkedőbb pillanatainak ragyogó előadása, élén összetéveszthetetlen, védjegyszerű hangjával, valamint óriási, hatalmas karizmájával és bűvölő bájával, ami a rocktérkép egészén egyedülálló helyet biztosít neki a kultikus rockikon és személyiség szerepében!
szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlista:
EUROPE:
1. Walk the Earth
2. The Siege
3. Rock the Night
4. Last Look at Eden
5. GTO
6. Superstitious
7. Wasted Time
8. Cherokee
9. War of Kings
10. Hole in My Pocket
11. Days of Rock ‘n’ Roll
12. The Final Countdown
ALICE COOPER:
1. Spend the Night (taped intro)
2. Brutal Planet
3. No More Mr. Nice Guy
4. Department of Youth
5. Pain
6. Billion Dollar Babies
7. The World Needs Guts
8. Woman of Mass Distraction (Nita Strauss gitárszóló)
9. Poison
10. Halo of Flies (Glen Sobel dobszóló)
11. Feed My Frankenstein
12. Cold Ethyl
13. Only Women Bleed
14. Paranoiac Personality
15. Ballad of Dwight Fry
16. Killer
17. I Love the Dead
18. I’m Eighteen
—ráadás—
19. School’s Out

















































