Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Paard van Troje / Hága / Hollandia
A koncert dátuma: 2011. november 29.
Látogatók száma: 800
Jegyár: 45,00€
A nyugat-európai őszi kőrút, amely Németországot, Svájcot és Hollandiát érintette, során a nyolcvanas-kilencvenes évek progresszív rockjának legendái a holland kormányzat székhelyén is megálltak. Három nappal korábban Amszterdamban kezdték el a Karácsonyi turné 2011-et, amely három angliai, otthoni koncerttel zárul december közepén, jövő júniusban pedig még egy amerikai turnéra is elindulnak. Néhány nappal a hágai koncertünk előtt zárták le a német Marillion & Saga tourt az ötvenes korosztályba tartozó zenészek.
Hogy mi veszi rá három szlovént, hogy 1270 kilométert autózzanak Ljubljanából Hágába egy olyan zenekar kedvéért, amely évről évre nemesebb, az hosszú vita tárgya. Talán véletlen, hogy a három héttel korábbi, november 11-i müncheni koncertről csak a koncert napján értesültünk, és az is, hogy Hága az a város, ahol jó néhány honfitársunk (és rokonunk) él, akik az ENSZ-nek dolgoznak. Szóval a road trip, üdvözletekkel Mladićnak, keddtől, november 29-től péntekig, december 2-ig tartott, 2700 kilométert tettünk meg, a történet lényege pedig a szerdai koncert volt a hágai belvárosban lévő Paard de Troje klubban. Tény, hogy a hollandok különleges népség – óriások, beképzeltek és fura szerzetek, nem feltétlenül ebben a sorrendben –, de a pár heves vita, amikor jó fotós helyek után vadásztunk, végül megértéssel zárult.
A legfeljebb 1000 látogatót befogadó klub nagy állóhellyel és két emeleten körbefutó erkélyekkel igazán megfelelő színtér volt a Marillionnak, akinek amúgy sincs szüksége nagyobb nézőtérre. Ha eltekintünk az előzenekartól, amely valamivel több mint fél órán át Pink Floyd-számokat nyomott (mi gyakorlatilag nem is hallottuk, mert miután végre megkaptuk az akkreditációt, még rohannunk kellett pár utcányira a fotós felszerelésért), Hogarth, Rothery, Mosley, Trewavas és Kelly pontosan 21:15-kor lépett színpadra, és jó két óra alatt 12 számot játszott el, a hangsúlyt a címadó és a sikeresebb dalokra helyezve az újabb albumokról. A pár nappal korábbihoz képest eltűnt a setlistről a régebbi anyagok vasrepertoárjának egy része, a változatos, különféle számokat és stílusokat felvonultató program pedig megint csak az igazi, mélyen beavatott rajongókat mozgatta meg.
H a megszokott módon, a Splintering Heart hangjaira lépett színpadra – ez nyitja az összes koncertjüket –, az intró alatt pedig csatlakozott a többi tag is. A Cover my Eyes helyett, amely szintén rendszeresen a 2. helyen áll, Hogarth a The Release-t konferálta be, aztán megint a bevett King jött.
Hogarth megint gondoskodott a szokásos showról és a közönség szórakoztatásáról, a nézők pedig mindig jól fogadják, hogy a marillionosokban még mindig sok a gyerek. A fülébe fúrt lyukról szóló viccelődéstől, amiből kihullott a monitorhallgató, egészen addig a bejelentésig, hogy a Beautifult megígérték egy hölgynek, akivel a hangpróbán ismerkedtek meg, de mégsem játsszák el, mert „mean old bastards”, a közönség pedig, amelynek az átlagéletkora szépen túl volt a harmincon, összeszedetten együttműködött, és reagált a poénokra. A Man of 1000 faces alatt talán az egyetlen igazi hiba is megmutatkozott, mert H a meglehetősen hosszú szám közepén elfelejtett pár sort a szövegből. Jött a régi jó This Strange Engine, a végére pedig a fantasztikus Neverland. H hangja kicsit recésebb, mint évekkel ezelőtt, de a terjedelméből gyakorlatilag semmit nem veszített, a legnagyobb élvezet viszont Rotherynek nézni, aki a rackek mögött, pár tízezer eurónyi cucc társaságában kapja a különféle gitárokat, és minden mozdulatán látszik, mennyire élvezi és mennyire odaadja magát a kivételes virtuozitásának, mindenekelőtt a hangzásnak.
A fickó mostanra már szépen túl van az ötvenen, és 50 kilóval nehezebb, mint a Marillion aranykorában, de az az egyszerű, jellegzetes gitárhang, amely belesimul a billentyűk és az ének alapjába, több mint száz százalékig meggyőz. Egyáltalán, a srácok még mindig valóban egységesnek érzik magukat, és úgy is játszanak.
Az első ráadásban eljátszották a teljes The Invisible Mant, H beteges, hivatalnokos jelmezével a mellőzött emberről, aztán miután másodszor is visszahívtuk őket a színpadra, jött még a legendás Sugar Mice a Fish-korszakból (a korábbi koncertek setlistjei alapján a Kayleigh-t is vártuk), amit megnézhettek a videón, és egész a végén a Three minute boy, amit H rengeteg humorral fűszerezett: leesett a billentyűről, és kijelentette, hogy pantomimet visz a rockba (H ujjai a Yamahája fölött mozogtak, a dallamot pedig a háttérből Kelly adta át neki a három billentyűjén). A végén egyelőre elbúcsúztak az európai színpadoktól, Rothery pedig a mi csapatunk tagjára, Matjažra (Iron Median) is szentelt egy kis figyelmet, és személyesen nyújtott át neki egy pengetőt.
A progresszivitás ellenére a Marillion még mindig inkább logikusan és nyíltan romantikusan érthető, a mára már túlzottan virtuóz Dream Theater szöges ellentéte, igazi élvezet volt hallgatni és nézni is őket, végül pedig az akusztika is kitűnően volt beállítva. A tavalyi, a közelünkben, júniusban tartott mogliano venetói koncerthez képest, az ExProg keretében, sokkal klubosabban és kidolgozottabban szóltak, jóval több befektetett munkával.
Az irónia az volt, hogy ugyanezen a napon, ugyanabban az időben mindössze 80 kilométerrel arrébb, szintén Hollandiában koncertezett Fish is. A másnapi koncertje ugyanezen a helyszínen pedig már jó pár héttel korábban teltházas volt – hogy miért, az persze egyértelmű, hiszen sok Marillion-rajongó másnap biztosan a legendás első énekest is meghallgatta az angol zenekarból.
Röviden: a hosszú út, amely egy irányba 12 óra vezetést jelent, nem volt hiábavaló, mert valóban rengeteg energiát láttunk egy olyan zenekarban, amely ugyanúgy élvezi, amit csinál, mint 30 évvel ezelőtt, ha nem még jobban. Az viszont világos, hogy az évek előbb-utóbb megteszik a hatásukat H-n, akiről nem állíthatjuk, hogy már a koncert elején ne lett volna alaposan megalapozva, és Rotheryn is, miközben a kis termetű basszusgitáros, Trewavas hihetetlen energiával, a közel hatvanéves dobosról, Ian Mosleyról nem is beszélve, időnként átszaladt a színpad egyik feléről a másikra. A maga hagyományosan oldalra fordított világában pedig a mindig időtlen billentyűs, Mark Kelly ücsörgött.
fotók: Artur Švarc
https://www.youtube.com/watch?v=j2ze3Dh4cyA
Setlista
1. Splintering Heart 2. The Release 3. King 4. Fantastic Place 5. Somewhere Else 6. Beautiful 7. Man of a Thousand Faces 8. This Strange Engine 9. Neverland —I. ráadás— 10. The Invisible Man —II. ráadás— 11. Sugar Mice 12. Three Minute Boy
Képgaléria
