Szerző: Rok Klemše
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Belgrád / Arena / Szerbia
A koncert dátuma: 2011. 06. 30.
Látogatók száma: 10
Jegyár: 30,00€
A Judas Priest, a heavy metal vitathatatlan intézménye lassan búcsúzik. A metalközösséget idén alaposan megrázta, hogy a műfaj nagy öregjei bejelentették utolsó nagy világturnéjukat, amelynek a címe, Epitaph, mi több, nagyon is találó. Sajnos elérkezik az idő, hogy keserűen szembenézzünk azzal, hogy a legendák nem lesznek örökké fiatalok, és lassan, egyesével itt hagynak minket. A rock ‘n’ roll kis királya, Dio már elbúcsúzott, a Judas Priest és mások pedig szintén lassan a pihenés felé közelednek. Teljesen megérdemelten, de engem inkább az aggaszt, hogy a láthatáron (egyelőre) szerintem nincs olyan zenekar, amely átvehetné a szerepüket. De elég a siránkozásból, a Judas Priest még mindig itt van, most is, és már mélyen benne járnak monumentális Epitaph világturnéjukban, amely állítólag két évig tart. A Priestek sajnos nem tisztelték meg hazánkat látogatással, ezért tömegesen zarándokoltunk a hozzánk legközelebbi Bécsbe, de még inkább odacsábított „Bécs” helyett a fehér Belgrád. Először kissé tétovázva, hiszen mára köztudott, hogy a Priestek „megcsonkultak”: hiányzik a Tipton/Downing páros, a heavy metal gitározás egyedülálló kettőse, egyik fele. Utóbbi, az „öreg szivar” a csatabárdját golfütőre cserélte, a bőrt és a szegecseket pedig golfcipőre és Lacoste pólókra. De bár a távolléte egy kicsit keserű szájízt hagy, nem hiányzott annyira, mint gondolnánk, ahogy az alábbiakból kiderül.
A Belgrádba érkezést tele volt várakozással és izgalommal, főleg amikor megérkeztünk a célhoz, a felséges belgrádi Arenához, ahol a kultikus Heavy Metal Parking Lot stílusában nyüzsögtek a rajongók. Kiváló látogatottság ígérkezett, és tényleg érezni lehetett a levegőben a pozitív feszültséget a heavy metal keresztapáival való találkozás előtt. Ezúttal két hazai előzenekar melegítette a közönséget a Priestek előtt, de a szerb életmódhoz („lagano”, hehe) való alkalmazkodás megtette a magáét, és az előzenekarokat elnéztük.
A Judas Priest vendégként a legendás hard rockereket, a Whitesnake-et hívta a turnéra. Nem feltétlenül a legjobb párosítás, de jó volt látni Coverdale-t és a rohadt nagy arcokból álló bandáját is. A Whitesnake egy jó órát kapott, hogy bemutassa acélos klasszikus repertoárját, amelyet megspékeltek néhány dallal az új Forevermore albumról. A látottak alapján azonban a Whitesnake-nek sem ártana, ha lassan bejelentené a búcsút. A hangszeres négyes vitathatatlanul jó, másképp nem is lehetne, ha a gitáron olyan nevek szerepelnek, mint Doug Aldrich és Reb Beach, aki mesterien tálalta az édes-nehéz hard rock riffeket. A ritmusszekció is teljesen megfelelően végezte a dolgát, a vita tárgya viszont kétségkívül az örökifjú David Coverdale. Az első néhány számban nagyon szépen mutatta be édesen csábító hangját, ami azonban elég hamar megtört. És számról számra egyre jobban tört. Coverdale rengeteg segítséget kap a keverőpultból, a magasabb fekvésekben fájdalmasan nyilvánvalóan, egyébként meg biceg és ráspolyol, mint egy gőzmozdony. A vokalisták erőteljes támogatása nélkül még szánalmasabb lett volna az egész. De Coverdale egyszerűen nem adja fel. Így egy viszonylag rövid szettben is megenged magának két szólószámot, amelyek ráadásul egyike sem volt valami különleges. Én legalábbis Aldrichtól valamilyen átgondoltabb gitárvonalat vártam, ezért úgy gondolom, hogy Dio gitárosaként sokkal-sokkal jobban szerepelt. Még lélekölőbb volt a dobszóló, amely semmi látványosat nem mutatott. Ennek ellenére jó volt hallani az örök slágereket, mint az Is This Love, a Here I Go Again és a Still of the Night, a Whitesnake pedig pimaszul megugratta a közönséget a pajkos Slide It In néhány másodpercével, amely aztán átcsúszott a Fool For Your Lovin’-ba. Kiválóan sikerült viszont különösen az új album megrázó címadó dala, a Forevermore című ballada. A Whitesnake így 2011-ben meglehetősen keserű szájízt hagy maga után, mert Coverdale nyilvánvalóan nem tudja és nem is akarja belátni, hogy énekesként eléggé szánalmas. Milan Tarot tanácsát ma így lehetne alaposan átfogalmazni: „Nek ne pušta kose kao Dejvid Koverdejl, nego zabrije kosu kao Rob Halford i sluša Đ U D A S P R I ST!”
Amint a fehér kígyócskák lepakoltak a színpadról, azt egy hatalmas, Epitaph feliratú zászló takarta el, mögötte pedig a színpadi technikusok előkészítettek mindent a Judas Priest fellépéséhez. Hamarosan felharsant a hangszórókból a Battle Hymn, és a zászló mögött elfoglalták helyüket a Judas Priest tagjainak sziluettjei. A hangulat a teremben egy szempillantás alatt robbanásszerű lett, a libabőr pedig magától kúszott elő (nálam méghozzá még inkább, hiszen az elmúlt három-négy évben kitartóan, de sikertelenül üldöztem a zenekart)! A Priestek a nyitányként sajnos nem a Battle Hymn logikus folytatását, a One Shot At Glory-t hozták, hanem kíméletlenül a Rapid Fire-rel gyújtottak be. A hangzás már az elején nagyon jó volt, itt-ott kissé sáros, de minden a helyén volt: Travis kettős lábgéppel zakatoló torpedója, az új Tipton/Faulkner páros enciklopédikus heavy metal riffjeinek hasogatása, Hill halk, de megbízható basszusjátéka, és igen, ezúttal a gyilkos sikolyok és a metalisten, Rob Halford kiváló éneke is. Éppen a „Metal God” igazolta most a leginkább halhatatlan becenevét, és bizonyította be, miért van még mindig a heavy metal egyik legnagyobb énekesneve. Egyértelmű, hogy Halford már nem képes azokra a gyilkosan magas énekvonalakra, amelyekről a nyolcvanas években híressé vált. De a legmagasabb fekvéseket kiválóan helyettesíti valamivel mélyebbekkel, amelyek még így is mérgesen magasak, az égbe szökő sikolyoknál pedig a keverőpult nyilvánvalóan, de zavaró nélkül segít neki egy kicsit, és reverb- meg echo-effektekkel kiemeli a „scream”-et. A beszámolók alapján jóval gyengébb produkciót vártam, de a Metal God az elejétől a végéig ragyogott. A setlist az első számtól az utolsóig fenomenális volt, és bár mindenkinek megvannak a maga kedvencei, és szeretett volna még hallani legalább ezt vagy azt, ez a műfajt megíró klasszikusok tökéletes válogatása volt, de helyet kaptak benne igazi gyöngyszemek is. Az örökké jelenlévő klasszikusok között kiválóan illeszkedett a Heading Out to the Highway, a gyilkos felvezető, a Judas Rising, a fenomenális Starbreaker, aztán az első albumról a Never Satisfied, a legnagyobb meglepetést pedig mindenképp az együttes legtöbbet kritizált albumairól, a Turbóról és a Ram It Downról játszott dalok jelentették, a Turbo Lover és az őrült mini-eposz, a Blood Red Skies. Ez élőben még sokkal jobban szólt, mint lemezen, mert Travis munkája ragyogó a lemez szintetikus hangzású dobjaihoz képest. A drámai hangok ilyen pillanatokban hátborzongatóak voltak, a Judas Priest pontosan tudja, hogyan kell felépíteni egy dalt, és hogyan kell a hangulatába burkolni a több ezres tömeget. Felejthetetlen! Halford a koncert alatt valóságos divatbemutatót tartott, szinte minden számra másik szerelést vett fel. Az elején még tetőtől talpig bőrbe és szegecsekbe öltözve jelent meg, kötelező sapkával a fején, a legdrámaibb módon pedig minden bizonnyal prófétaként, csuklyával a fején és Judas Priest-kereszttel a kezében vonult a színpadra a Prophecy alatt. A kötelező divatkiegészítők mellett Rob a közönségről sem feledkezett meg, többször megszólította, buzdította, és folyamatosan feszült várakozásban tartotta. Ez sokkal jobb Halford-produkció volt, mint a ma rá meglehetősen jellemző földbe révedő nézelődés és egy helyben állás. Csak a Hell Bent For Leather alatt pihent egy kicsit, azt acélos Harleyján ülve nyomta le. A Judas Priest felejthetetlen heavy metal ikonográfiája ma is hihetetlen és halhatatlan! A Judas Priest az Epitaph turnén újjászületettnek tűnik, ebben biztosan sokat tett Richie Faulkner, akinek volt bátorsága belebújni K.K. Downing cipőjébe. Látszik, hogy Richie messze a zenekar legfiatalabb tagja, mert a színpadon a legélénkebb és legenergikusabb is ő volt. Folyamatosan tartotta a kapcsolatot a közönséggel, kíméletlenül headbangelt, és egyáltalán kiválóan (és tisztelettel!) vette át Downing alakját és munkáját. Ráadásul a srác valóban uralja a hangszerét, hiszen minden vonalat sebészi pontossággal játszott le, hibára nem volt tér, a felejthetetlen csípőmozdulatokba pedig remekül beleilleszkedik Glen Tiptonnal vállvetve! A zenekar zenei előadását kiválóan egészítette ki a metal színpad, amelyet hatalmas láncok, számos pirotechnikai és füsteffektus, lézerek, valamint mindkét oldalon a kötelező Judas Priest-keresztek díszítettek. A Priestek kétszer is visszatértek a színpadra, és a fellépés teljes hossza meghaladta a két órát! Nagy lecke a fiatalabb zenekaroknak a keresztapáktól! A záró himnusz, a Living After Midnight kiváló útravaló volt az éjszaka folytatásához Belgrádban. A Judas Priest jövője még egy kicsit ködbe burkolózik, bár új lemezt ígérnek. De ha ez volt a Judas Priest búcsúja, az nem keserű, hanem édes lesz! Köszönet a metalisteneknek, akik megírták a heavy metal könyvét. Ha ez a vég, az együttes epitáfiuma már meg is íródott: „I can see my future/Writings on the Wall/Legend in My Lifetime/Stories Will Recall” (Leather Rebel, Judas Priest)!
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlist
WHITESNAKE: 1. Best Years 2. Give Me All Your Love 3. Love Ain’t No Stranger 4. Is This Love 5. Steal Your Heart Away 6. Forevermore 7. Guitar solo (Doug Aldrich/Reb Beach) 8. Love Will Set You Free 9. Drum Solo (Brian Tichy) 10. Slide It In 11. Fool For Your Lovin’ 12. Here I Go Again 13. Still Of The Night JUDAS PRIEST: 1. Battle Hymn (intro) 2. Rapid Fire 3. Metal Gods 4. Heading Out To The Highway 5. Judas Rising 6. Starbreaker 7. Victim Of Changes 8. Never Satisfied 9. Diamonds & Rust 10. Dawn Of Creation (intro) 11. Prophecy 12. Night Crawler 13. Turbo Lover 14. Beyond The Realms Of Death 15. The Sentinel 16. Blood Red Skies 17. The Green Manalishi (With The Two-Pronged Crown) 18. Breaking The Law 19. Painkiller —ráadás I.— 20. The Hellion 21. Electric Eye —ráadás II.— 22. Hell Bent For Leather 23. You’ve Got Another Thing Comin’ —ráadás III.— 24. Living After Midnight
Képgaléria
