A „Hot Cakes” nyomában: interjú a The Darkness-szel (2013)
Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Bécs / Arena / Ausztria
Az interjú dátuma: 2013. március 14.
A The Darkness, a botrányokat sem kerülő brit glam rock csapat alaposan felkavarta az állóvizet 2003-ban, amikor megjelent a „Permission To Land” című debütalbumuk. A zenei túlzások csúcsát az együttes két évvel később érte el az „One Way Ticket To Hell… And Back” lemezzel. Abban az időben, amikor az MTV-n a Staind, a Nickelback és a többi post-grunge-származék határtalan unalma uralkodott, a The Darkness a „frizurájával”, a váratlan deszantsokk elvével (amely jótékonyan átfújja még a legelzárt ondóvezetékeket is), valamint kifinomult paródiájával „záptojást dobott” a tömeges elbutítás pop-kultúrájába. A rock ‘n’ roll a The Darkness érkezésével újra a tömegek figyelmének középpontjába került. Ennek pedig Nagy-Britanniában kellett kirobbannia, nem az Egyesült Államokban, ahol a dolgokat általában csak lemásolják, majd újracsomagolva még egyszer eladják a hülye tömegnek.
Sajnos a buli nem tartott sokáig. Az együttes 2006-ban befejezte a működését, a frontember, Justin Hawkins pedig kimerültségére hivatkozva kijelentette, hogy egy időre teljesen le kell mondania a zeneipari tevékenységről. Aztán tavaly eljött az a pillanat, amikor a rehabilitált Justin (minden rossz szokástól megtisztulva) komoly párbeszédbe kezdett a testvérével, Dannel, és közös megegyezéssel úgy döntöttek, hogy újra életre keltik a The Darkness-t. Méghozzá az eredeti, „Permission To Land”-korszakos felállásban.
Az új lendület eredménye a tavaly augusztusban megjelent „Hot Cakes” album lett. A tavalyi Lady Ga Ga-turné és a fesztiválfellépések után eljött az ideje az önálló, headliner körútnak is. A RockLine a The Darkness bécsi koncertje előtt elkapta Dan Hawkins gitárost és Frankie Poullain basszusgitárost, akik időt szakítottak rá, és váltottak velünk pár értékes szót…
RockLine: Az új stúdióalbumotok, a „Hot Cakes” 2012 augusztusának közepe óta kapható. Milyen eddig a hallgatók fogadtatása és visszhangja?
Dan: Remek a visszhang. Sokan azt mondják, hogy a „Hot Cakes” a legjobb stúdiómunkánk. A rajongóinknak tényleg nagyon tetszik.
Frankie: A Classic Rock magazin az egyik kevés lap, amely az elmúlt tíz évben végig pozitívan írt rólunk. Az album értékelésénél tízből kilenc pontot adott nekünk. Ez nagyon szép elismerés számunkra.
RockLine: A W.A.S.P. frontembere, Blackie Lawless egyszer azt mondta, hogy tízévente felnő a rockrajongók egy új generációja, akik felfedezik a korábbi évek zenekarait. A ti indulásotok óta eltelt tíz év. Hogyan fogadnak a fiatalok?
Dan: Egyetértek Blackie-vel. Ma több fiatal rocker jön a koncertjeinkre, mint valaha. Amikor indultunk, elsősorban a megrögzött rockereket érdekeltük, azokat, akik a rockot már alaposan magukba szívták. Azokat, akiknek már kialakult az ízlésük. De hiszem, hogy már az első albummal hatottunk a fiatalabb hallgatókra is, és meghallgattak minket. Meghallgatták a zenénket, amelyet viszont a régi rockzenekarok egész gárdája formált. Talán éppen a The Darkness hallgatása indította el őket, hogy aztán a régebbi rockbandákat is felfedezzék. Sok rajongónk azt mondja, hogy miattunk kötöttek ki a rockzenénél. Túlléptünk a pop keretein, rövid ideig mi is átmentünk ezen a fázison, tulajdonképpen valamiféle popjelenség fázisán. Nagyon rövid időre. Ez a jelenség közel hozta a zenénket a fiatalokhoz, akik normális esetben nem hallgattak rockot, de mivel a rádióban és a tévében pörgő popzenével kombinálva jelentünk meg, ez ismét a rockzene felé terelte a figyelmüket. Ugyanez a rajongótábor a hét év alatt, amíg nem voltunk a színtéren, felnőtt, és most már eljárhat a koncertjeinkre. Nem mondhatom, hogy a The Darkness befolyásos zenekar, de a jelenlétünkkel arra ösztönöztük az embereket, hogy újra a rockzene felé forduljanak.
RockLine: Van, aki egy nagyképű, magát fitogtató bandának lát titeket, mások „bulizenekarnak”, megint mások meg elégedettek a hard rock azon változatával, amelyet képviseltek. Ti magatok hová sorolnátok be magatokat?
Dan: Mindhárom keveréke, nem?
Frankie: Egyértelműen.
Dan: Biztosan van benne egyfajta fitogtatás, aztán ott a rock-minimalizmus,…
Frankie: Hogy „bulizenekarnak” tartanak minket, az bizonyos fokig már a névválasztásunkból is adódik: The Darkness. Ez egy poén, hogy vettünk valami negatívat, és a negativitást pozitívvá fordítottuk. Az emberek provokálásáról van szó. Az emberek szeretik előre skatulyázni a zenekarokat. 2003-ban alig volt olyan banda, amelyik az öltözködéssel provokált. Talán jó megközelítés volt, hogy ezt az elvet beépítettük a megjelenésünkbe, vagyis 2003-ban újra felhívtuk a figyelmet erre az elfeledett poénra. Az indie rock zenekarok ezt soha nem csinálták. Csak később. Például a The Killers. A dolog mára annyira megváltozott, hogy az ember már azt sem tudja, mi is az az indie rock.
RockLine: Hogyan alakultak az új dalok? Dan, te hosszú idő után újra a testvéreddel kezdtél együtt dolgozni. Hogy ment ez?
Dan: Persze, persze. Szokásos munka. Rengeteg zenét megírtunk, még mielőtt eldöntöttük, hogy újra életre keltjük a The Darkness-t. Utána természetesen teljes együttműködésről volt szó közöttünk. Mindig együtt dolgoztunk az aranzsmanokon, most sem volt ez másként. A dolgok nagyon gördülékenyen mentek. Ma mindannyian jobban dolgozunk együtt a bandában, mint valaha. Érettebbek vagyunk, és jobban összhangban vagyunk egymással. A zenét folyamatosan írjuk. Még az öltözőben is, közvetlenül a koncertek előtt. Bárhol. Ötleteket, anyagokat a turnék alatt is rögzítünk. Persze mindezt a szórakozás jegyében csináljuk. A dalok születésének és megírásának örömet kell okoznia, a szórakozásnak mindig benne kell lennie. Kötelezően.
RockLine: Az új „Hot Cakes” albumon a dalok hangzásban sokkal jobban kidolgozottak, mint az elődön, az „One Way Ticket To Hell… And Back”-en. Tudatosan törekedtetek erre, vagy egyszerűen csak megtörtént?
Dan: A „Hot Cakes” egyértelműen jobban kidolgozott hangzásban. Ezzel az albummal újra közel akartunk kerülni a rajongóinkhoz, valódi kapcsolatot teremteni velük. Elmehettünk volna egy teljesen más zenei irányba is. Lehettünk volna sokkal „régimódibbak”, „oldschoolabbak”, ha úgy tetszik. Ezt egyértelműen meg tudnánk csinálni. A vágyunk és a motivációnk azonban az volt, hogy az új albummal valahol a két korábbi közé találjunk be. Sokkal nagyobb energiabevetéssel, és azzal a céllal, hogy a hangzás produkciójában versenyképesek maradjunk a többi nagy bandával, amelyek az új idők csúcsminőségű hangzásával büszkélkedhetnek. Az emberek szeretik a jó hangzást. A The Darkness a „Hot Cakes”-szel egy valóban „vaskos” gitárhangzású albumot tett le az asztalra. Ez először éppen ezzel az albummal sikerült igazán. Például a gitárok a Concrete és a Street Spirit című dalokon (utóbbi egyébként egy Radiohead-feldolgozás) tényleg teltek. Amikor egy hosszabb szünet után készítesz új albumot, ostobaság lenne teljesen más zenei irányt kínálni, mert a zenéd rajongói olyan albumot várnak, amely az előzőekre emlékeztet. Ezért döntöttünk úgy, hogy valahol az első két album közé célozzunk. Természetesen, ahogy mondtam, sokkal több felszabadított energiával. A gitárhangzás igazán masszív és következetes az elejétől a végéig. Ezt az előző két albumról nem mondhatnám el. Ugyanakkor mindenekelőtt a zenénk azt az elemét is ki akartuk emelni, amely szórakoztatja a rajongókat, felvillanyozza, felpörgeti őket. Nem akartuk túlzásba vinni, és véletlenül sem akartunk túl nehezen emészthetőek lenni a zenénk szerelmeseinek. Innen ez a fajta középutas megoldás.
RockLine: A „Hot Cakes” albumon közreműködik a legendás fuvolás és Jethro Tull-frontember, Ian Anderson is. Hogyan jött létre ez az együttműködés?
Dan: Igen. A Cannonball című dalon. Igazán szuper dal. Az egyik kedvenc számom az albumról. A dal régebbi eredetű. A közepén jövök én szólózni, miközben Justin is csatlakozik énekkel. Ez a rész mindig Ian Anderson stílusára emlékeztetett minket, aki a fuvolaszólói közben tulajdonképpen egyszerre énekel is. Aztán azt gondoltuk: „Tényleg, miért ne kérdeznénk meg egyenesen Iant, hogy eljátszana-e nekünk egy fuvolaszólót?” Ian benne volt. Azt mondta, küldjük el neki a dalt. Visszaküldte nekünk. Beletette a fuvolaszólót. Iannel még csak nem is találkoztunk. De rendkívül boldogok voltunk, amikor megkaptuk a fájlját. Mint karácsony napján. Remek munkát végzett. Titokban abban reménykedtünk, hogy egyszer majd élőben is előadhatjuk együtt ezt a dalt Ian Andersonnal. Azt terveztük, hogy Ian a turné keretében csatlakozik hozzánk a Hammersmith Apollóban, de sajnos Ian Anderson pont ugyanakkor a saját turnéján van. Reméljük, hogy egyszer ez is megvalósul. A The Darkness következő albumán egyébként még több olyasmit szeretnék kipróbálni, amit eddig nem csináltunk.
Frankie: A fuvola tényleg különleges hangszer.
Dan: A fuvolának szilárdan betonozott helye van a rockzenében. Használják a My Bloody Valentine-ban, ahogy használták a Led Zeppelinben is.
Frankie: A pasztorális hangvétel mindkét zenekarnál megvan, mindkettő „vidékről” jött.
RockLine: Ti követitek mások új albumait?
Dan: Itt csak magamról beszélhetek. Mindenképpen. Amikor turnén vagyok valamelyik hotelszobában, és épp nem alkotok, akkor szívesen elcsatangolok az iTunesra vagy hasonló helyekre, és újdonságok után kutatok.
Frankie: Mindannyian nagyon izgatottak voltunk, amikor a My Bloody Valentine 20 év után kiadott egy új stúdióalbumot. Az új Suede-lemez hallgatása is nagyon örömmel tölt el.
Dan: Szerintem ma nincs annyi új zenekar, amely úgy inspirálna minket, mint annak idején a Suede és a My Bloody Valentine, amikor megjelentek a rockszíntéren. És hol van ma a Suede és a My Bloody Valentine? Sehol sem látni őket. A The Darkness-nél nem feltétlenül csak a rockzenén belül kutakodunk. Bármi lehet. Az új zenekaroktól viszont nehezen inspirálódunk. Az én véleményem az, hogy az új előadók egyre rosszabbak és rosszabbak.
RockLine: Mit gondoltok a tehetségkutató versenyekről?
Dan: Puszilják meg a seggem! Ezek a műsorok tényleg többféleképpen is ártalmasak a zenére. Van egy unokatestvérem, aki kacérkodott ezzel a dologgal, de el kellett magyaráznom neki, hogy ha zenéből akar megélni, meg kell találnia a módját, hogyan maradjon benne. Folyamatosan működnie kell a színpadon. Nem várhatsz csak arra, hogy valaki szívességet tegyen neked, és kihirdessen a tehetségkutató győztesének. Ezzel azt bizonyítod, hogy nem vagy képes túlélni a színtéren. Nem vagy képes fellépni. Az emberek a tehetségkutatót a zenei siker rövidítésének tekintik. Azt képzelik, hogy zenét csinálni olyan bazi könnyű, hogy zenésszé válni olyan bazi könnyű, hogy megélni belőle olyan bazi könnyű. Ez igazi kár. Amikor a fiatalok beleélik magukat a különféle X Factor-műsorokba meg hasonlókba, 10 évvel túl korán állnak a reflektorfénybe. Hosszú időnek kell eltelnie, mire az ember elsajátítja egy zenei előadó mesterségének minden csínját-bínját. Ez a fajta elv igazán káros a zenei életre. Nagy-Britanniában pedig van még egy dolog, ami kulturális szempontból negatívan hat a zenére. A karácsony környéki időszak. Hagyomány volt, hogy karácsonyi időszakra készültek dalok, azzal a céllal, hogy feljussanak a listák élére. Eleinte ez nagyon szórakoztató volt. Senki nem vette halálosan komolyan. Ha összejött, szuper, ha nem, nem történt tragédia. Ma, amikor egy nagy verseny győztese kiadja a karácsonyi időszakra szánt zenéjét, mindig biztosan övé a lista első helye. És ezzel már senki nem foglalkozik. Ez rontott a brit zenekultúra megítélésén. Rosszabbra fordította. Vigye el őket az ördög, ha engem kérdezel.
Frankie: Rengeteg ember próbálkozik ma a zeneiparban, pedig nem zenészek, és nem ide valók. A karrierjük 26 vagy 27 évesen véget ér. „Életben” azok tartják őket, akik pénzt keresnek rajtuk. Menedzserek, producerek és hasonlók.
Dan: Ebben tényleg nem szabad megbízni. Mióta ezeket a versenyeket rendezik, az egyetlen dolog, ami kijött belőlük, és engem legalább meggyőzött, az Leona Lewis énekesnő. Mondjuk, hogy ő számít valamit. Mindazonáltal figyelmeztetek, hogy ne dőljetek be a Leona Lewis-féle felfedezésnek. Egy tízéves program része volt, amelyben szó szerint arra idomították, hogy megnyerje a versenyt. Mindez előre megtervezett volt. Tudod, hogy nem hiszek az összeesküvés-elméletekben, mégis, mégis… leírhatod, hogy utálom őket. Tényleg. Utálom őket! Ha ha ha ha…
RockLine: Hogyan élitek meg az internetes kalózkodást, amely lecsapott a zeneiparra? A zenekaroknak egyre többet kell fellépniük, hogy kompenzálják az anyagi veszteséget…
Frankie: Ami engem illet, mi a The Darkness-szel soha nem azért csináltunk zenét, hogy pénzt keressünk vele. Legalábbis nem ezzel a céllal jöttünk létre. A zene számunkra szórakozás. Szerintem nagyon jó, hogy az embereknek rengeteg különböző lehetőségük van az interneten, ahol maguk választhatnak zenét. Ráadásul ez azért is jó, mert a zeneipar nem tudja ide is beleverni a karmait.
Dan: A kalózkodás, a zenei fájlok cseréje és a letöltés legrosszabb oldala abban rejlik, hogy……teljesen őszinte leszek. A kiadók elszámították magukat. Nem számoltak azzal, hogy a dolog kicsúszik a kezükből. Ma úgy kellene lennie, hogy minden kiadónak, a legnagyobbtól a függetlenekig, meglenne a saját zenei bankja, a saját iTunes-fájlkínálata. Így megfizethető áron kínálhatnák a zenéjüket. Ily módon még mindig hozzájutnának ahhoz a pénzhez, amelyet a kiadói védőszárnyuk alatt álló zenekarok fejlesztésére fordítanak. A zenekarok emiatt már nem tudják úgy promotálni a zenéjüket, ahogyan kellene. Régen a kiadóknak volt pénzük arra, hogy gondoskodjanak a zenekarok fejlődéséről. Ma már nincs. A zenekarok egyetlen próbálkozást kapnak. Ha összejön, révbe értek. Ha nem, a kiadó elbocsátja őket. Régen úgy volt, hogy a kiadó folyamatosan befektetett az előadóba, hogy az fejleszthesse a zenéjét. Ez az új bandáknak valóban frusztráló. Ahogy én magam látom a dolgot egy zenéből élő zenész szemszögéből, nem is az a gond, hogy a kalózkodás miatt kevesebb pénzt keresek. Hanem az, hogy a zeneiparban egyszerűen nincs már pénz. Régen az volt a megszokott, hogy egy zenekar a legjobb albumait csak a negyedik-ötödik stúdiómunkával adta ki. Ma a kiadók már a nagyobb neveket is elbocsátják, ha az első próbálkozásra nem sikerül az albumuk, amelyet náluk adnak ki. És ez borzalmas.
RockLine: Nem untátok még meg a színpadot?
Frankie: Én soha. Tíz évvel ezelőtt tényleg rossz formában voltunk. Másnaposan ébredtünk, be voltunk lőve, drogoztunk, rengeteget ittunk. Ma viszont a fellépéseinkért élünk. Ez az első számú dolog nálunk, és a fellépést tényleg szeretjük, és élvezzük. Ma sokkal erősebb előadók vagyunk a színpadon, mint bármikor a múltban. Ráadásul még mindig fejlődünk és érünk. Fellépésről fellépésre.
RockLine: Tavaly úgy döntöttetek, hogy a Lady Ga Ga előzenekaraként léptek fel. Mit mondhattok erről a tapasztalatról?
Dan: Ez a lépés rengeteg új rajongót hozott nekünk. Ma Lady Ga Ga rajongói is járnak a koncertjeinkre. Az emberek nagyon meglepődtek a döntésen, de én mindig is azt mondtam, hogy ha csak önálló rockkoncerteket adsz, ha csak más rockelőadók társaságában turnézol, ha csak rockfesztiválokon veszel részt rendszeresen, akkor a rockzenéddel nem jutsz messzire. Ezért jó, ha egy teljesen más közönség elé állsz. Olyan elé, amely álmában sem számít rád. Először mindenki felrobban: „Mi a franc ez!?!?!?”, aztán fél koncert után már azt mondják: „Ez tényleg bejön!” Ez a lépés nagyon jó, mert vele mi is tágítjuk a rock horizontját, ahogy a közönség is tágítja a sajátját. A rock ‘n’ roll tényleg egyszerű dolog. Bárki megértheti, bárki gyorsan azonosulhat vele. Különösen, ha mi játsszuk a rockot.
RockLine: Személyesen is találkoztatok Lady Ga Gával?
Frankie: Igen. Többször is.
Dan: Szuper csaj. Jól kijöttünk egymással. Én és Frankie lógtunk vele a legtöbbet.
Frankie: Hihetetlen, milyen olvasott a 26 évével. Olyan, mint egy szivacs. Mindenhonnan szívja magába az információkat. Mindig képben van, mindent érdekli. Tele van ötletekkel, szeret elmélkedni az élet különböző területeiről.
Dan: Személy szerint rendkívül lelkesített, sőt inspirált, hogy Lady Ga Ga milyen keményen dolgozik. Ő robotol. A mottója mindig az volt, hogy nem ücsörög a turnén, még akkor is zenét csinált, amikor fáradtnak érezte magát. A turné alatt kiderült, hogy Lady Ga Ga nagyon-nagyon kreatív ember.
az interjút készítette: Jernej Vene
a szöveget szerkesztette: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik
Képgaléria








