Szerző: Primož Novak
Helyszín: Roncade/New Age/Olaszország
A koncert dátuma: 2016. 06. 07.
Jegyár: 26€
A francia szenzációt, a Gojirát az elmúlt években tényleg nehéz volt klubkoncerten elcsípni Szlovénia közelében. A zenekar inkább fesztiválokon bukkan fel, meg az Egyesült Államokban. Most viszont véletlenül úgy alakult, hogy a New Age klubba keveredtek el, a Treviso melletti olasz kisvárosba, Roncadéba, ahol az egyik ritka nem fesztiválos fellépésüket adták. Ez automatikusan hosszabb műsort és persze kevesebb közönséget jelentett, ami a nagy zenekarokat általában nem motiválja túlzottan, ezért gyorsan, rutinból letudják a koncertet. Valahogy a Gojirától is ezt vártuk.
De mielőtt a Gojira színpadra lépett, az olasz Bleed Someone Dry melegített be, akik a kis tömegnek a deathcore egy inkább technikásabb változatát mutatták be. A zenekar iránt azonban nem volt túlzott érdeklődés, a látogatók inkább odakint hűsöltek egy sör mellett.
Tízkor jött el a régóta várt francia nehézsúlyúak ideje. Egy rövid, atmoszférikus intro után a zenekar a Toxic Garbage Island című számmal robbant be. A közönség már az első ütemeknél delíriumba esett, a moshpitek sorra követték egymást, a Gojira pedig kíméletlenül folytatta az L’Enfant Sauvage és a The Heaviest Matter of Universe című romboló darabokkal. Ezután az új, hivatalosan még meg sem jelent Magma album népszerűsítése következett. Először a erős, nyomulós Silverrel, aztán a Stranded című számmal, amellyel egy kicsit lehűtötték a hangulatot. Az újdonságok mindenesetre jól vizsgáztak. A közönség mozgott, és a Stranded című, kicsit kereskedelmibb hangvételű számot is több mint jól fogadta, úgyhogy az új album potenciálja szépen megmutatkozott. A Gojira rövid idő alatt elképesztő összeszokottságot mutatott, a kondíciójuk sem hagy kívánnivalót maga után. Az energiájuk egyszerűen hihetetlen, különösen csodálatra méltó a dobos, Mario Duplantier, aki kivételesen pontosan, ugyanakkor erőteljesen játszik. A következő számmal, a Flying Whales-szel tovább fokozódott a hőség, még egy circle pit is kialakult, amire a terem kis mérete miatt nem lehetett számítani. Régebbi anyagból is játszottak, például a Wisdom Comes és a Clone című számot. Sokak szerint a csúcspont a The Art of Dying volt, amely ma a zenekar egyik legelismertebb dala, hiszen egyesíti a komplexitást és az epikusságot. A szám lezárása a megtört ritmusok kedvelőinek valóságos ínyencfalat volt. A Gojira ugyanis a Remembrance záró breakdownjával örvendeztette meg a közönséget, amely előtt a Meshuggah is megemelné a kalapját. A feszültséget értelmesen lehűtötték a Terra Inc.-kel, aztán újra odavágtak az Explosiával, és a különleges Oroborusszal zártak, ami ugyan nem brutális jellegű, de ritmikailag nagyon érdekes, főleg a vad tapping riff miatt, amelyet a zenekar szívesen használ. A ráadásban a számnak kicsit megváltoztatták a szerkezetét, és más outrót kapott. Ezután rövid szünet következett.
Magára a fellépésre nem lehet panasz, a zenekar magabiztosan lépett fel, a legkevésbé sem rutinból. Dicsérni kell a hangzást is, amely a terem adottságaihoz képest nagyon jó volt, így még jobban lehetett élvezni a koncertet. A számokat érdekesen kapcsolták össze egymással, néha bemondás nélkül, instrumentális közjátékkal, ettől az egész még izgalmasabb és változatosabb lett. Az énekes-gitáros Joe Duplantier a hőség ellenére jól helytállt, bár gondjai akadtak a mikrofonnal, időnként pedig a hangja is elfogyott, de az összképet ez nem rontotta el. Pár perc múlva elsőként Mario Duplantier tért vissza, aki dobszólójával még egyszer megmutatta, hogy tud gyorsan és bonyolultan is játszani. Persze ő a maga módján okolható is azért, hogy a Gojira ilyen népszerű, hiszen groove-érzéke és technikai tudása nélkül valószínűleg nem lettek volna ennyire ismertek. Mario szólója után a zenekar még a Clone-nal csapott oda, ami a régebbi rajongókat lelkesítette, majd a Vacuity-vel zártak, amely morbid sludge fogásokat és erős refrént vonultat fel. A refrént a közönség hangosan énekelte, majd agresszív blast beates rész következett, ahol a tömeg az utolsó erejével még megmozdult. 70 perc után a zenekar sajnos elköszönt. De a fellépést kiválóan teljesítette.
Valószínűleg ez volt a legkevésbé várható: hogy a Gojira manapság egy kis közönség előtt is ugyanolyan energikusan és magabiztosan lép színpadra, mint egy hatalmas fesztiváltömeg előtt. Határozottan olyan zenekar, amelyik nem tartalékol, hanem a lehető legjobb formáját mutatja.
*A koncerten készült fotókat Marko Engelman készítette.
Képgaléria
