A Dire Straits-örökség legitim születése (2012)

0 8

Szerző: Aleš Podbrežnik

Helyszín: München / Muffathalle / Németország
A koncert dátuma: 2012. március 17.
Látogatók száma: 700
Jegyár: 28,00€

A The Straits tulajdonképpen a Dire Straits mai folytatása. Hogy mondod? Provokatív kezdés, nem igaz? 1995 után, amikor Mark Knopfler különösebb hűhó nélkül, csendben, mint az egér, feloszlatta a Dire Straitset, igazából semmi említésre méltó nem történt azon kívül, hogy a mi gitáros sógununk, „Markus” folytatta szólókarrierjét, és koncertturnéin hatásosan „ugratta” a Dire Straits-nosztalgiázókat egy olyan repertoárral, amely mindig belenyúlt a Dire Straits-klasszikusok újraértelmezésébe. Végül is talán páran emlékeztek még az emlékezetes ljubljanai megállójára 2005. május 3-án, amikor szétrepedt a Tivoli a tömegtől (RockLine-beszámoló ITT)? Hamarosan jó hét éve lesz ennek, a Dire Straits búcsújának pedig nemsokára 17 éve.

Telnek az évek, és Knopfler sem dicsekedhet már a stúdiómunkáiban azzal a túlcsorduló eklektikus frissességgel, amely a minden idők legbefolyásosabb és legfelismerhetőbb rockgitárosai közé emelte. A Dire Straits pedig csak pihen a rockarchívumok poros kincstárában, mint a méh, amely hiába kopulál egy orchidea virágján… De az emlékek élnek tovább. Aztán jön 2011, amikor Knopfler egykori Dire Straits-cimborájának, a jóban-rosszban mellette álló billentyűsnek, Alan Clarknak elege lesz mindenből! Összedob egy hétfős csapatot, elnevezi The Straitsnek, és elhatározza, hogy a társasággal élőben játssza a Dire Straits-klasszikusokat! Mark Knopfler nélkül. Szerencsére megkapja Knopfler teljes jóváhagyását a Dire Straits-klasszikusok élő előadásához, ami azt jelenti, hogy a The Straits teljes legitimitást és a rockóriások hagyatékának folytonosságát kapta. És higgyétek el: Clark ördögien jó csapatot kovácsolt össze!

A The Straits az amerikai rockóriás The Eagles előzenekaraként mutatkozott be először a szélesebb európai közönségnek, és páran közületek már tanúi voltatok a koncertjüknek tavaly júniusban Grácban. Tátott szájjal, kilógó nyelvvel, gyanítom. Sok magasra szárnyaló kritika született a The Straits Dire Straits-klasszikus-újraértelmezéséről, a leglelkesebb hívek és koncertszemtanúk pedig meggyőzően állították, hogy Terence Reis kiváló közelítése Mark Knopflernek. Simogató dörmögés hibátlan előadásban, ugyanígy a hangzás, a gitárszólók, Knopfler egyedi gitárjátékának jellegzetes védjegye, minden apró részletében kitanulva. Persze ez tengernyi kíváncsiságot ébreszt, ami még a macskát is megölné, ha kellene!

Új (ezúttal márciusi) európai turné, új lehetőség. Ezúttal a The Straits az esték főszereplője, ami közel két óra élő Dire Straits-klasszikust jelent. De előbb mutassuk be a zenekart! A vezére Alan Clark! A billentyűs, aki rányomta bélyegét a Dire Straits nevezetes lemezeire, társaságot pedig Chris White szaxofonos csinál neki – vagyis az eredeti Dire Straits-szaxofon –, a Tom Petty & The Heartbreakers rendes dobosa, Steve Ferrone, a helyzet legfontosabb láncszeme, Terence Reis, akinek Knopfler igényes cipőjében kell járnia, Mick Feat basszusgitáros, a fiatal kiegészítő billentyűs, ütőhangszeres, vokalista és akusztikusgitáros Jamie Squire, valamint a kiegészítő gitáros Adam Phillips, aki Phil Palmer helyettesítéseként ugrott be!

A müncheni Muffathalle ideális terep a The Straits súlycsoportjába tartozó zenekaroknak, amelyektől azt várják, hogy ott koncertenként 1500 körüli embert összegyűjtsenek. A csarnok a múltban is mindig kiváló, megbízható akusztikájú helynek bizonyult – nem mellesleg a kanadai art rock legenda Saga 2007 végén itt vette fel a „Live In Munich” koncertalbumot és DVD-t (RockLine-kritika ITT, RockLine-beszámoló ITT)! A helyszín nem szolgálhatta volna jobban egy újabb, tökéletesen kiegyensúlyozott hangzású és előadású koncertet, amilyet ezúttal a The Straits varázsolt elénk.

Az előzenekar, a brit dalszerző-énekes John Allen 40 perc alatt befejezte a műsorát, sajnos kihagytuk, és mindössze 5 perccel a The Straits koncertje előtt érkeztünk a Muffathallébe. A csarnok elsötétül, Alan Clark vezetésével a zenekar színpadra lép, a közönség mennydörgő ovációval fogadja. Bekapcsol a szintetizátorfüggöny, és az ismerős xilofonfrázis, amelyet Clark szintetizátorán játszanak, White szoprán szaxofonjának lágy simogatásától kísérve, felébreszti a jelenlévőket! Private Investigations. Beúszik Terence Reis flamencogitárjának első frázisa, és lassan beszippantja a jelenlévőket a varázslat egyedülálló világába… Nem szeretnék túlzásokba esni, de ez tény. Terence énekben, ha akarja, gyakorlatilag azonos másolata Mark Knopflernek. Technikailag mindenképp sokkal felkészültebb, ami később, a koncert alatt ki is derült, de ha lehunytad a szemed, és csak a füledre figyeltél, könnyen áltathattad magad azzal, hogy a színpadon valóban a Dire Straits áll Knopflerrel az élén. Libabőr fut végig a testen! Ilyen helyzetben nem is lehet másként, és ez az alapvető jelzés, hogy a megfelelő koncertre érkeztünk! Már a nyitány megerősítette, hogy a The Straits igazolta, amit kitűzött maga elé. Az első ütemtől az utolsóig, a srácok által felépített gazdag hangkulisszával, Terence Reis markáns, „Knopfler-like” énekével, Adam Phillips felejthetetlenül sikoltó, túlvezérelt hangzásával a szám végén, azzal a megdöbbentően átható „lickkel”, amely a számot a elsötétített csarnok csupasz szívverésének motívumához viszi vissza, aztán a záró crescendóban felrobban! Rendkívül közel az eredetihez, szinte már győzedelmesen.

https://www.youtube.com/watch?v=6q9zUJks11o

Reis énekbeli eltérését Knopflertől már a következő szám, a Walk Of Life megerősítette, hiszen a középső és kissé magasabb fekvésekben Reis már nem találja el teljesen Knopfler színét. A közönség még jobban elérzékenyült, és teljesen átadta magát ennek a sokat játszott, örökzöld Dire Straits-klasszikusnak, a koncert bevezető része pedig azt az érdekes felismerést hozta, hogy a The Straits az áttételezésben jóval hangsúlyosabbá tette a szaxofon szerepét, hiszen Chris White gyakorlatilag minden számban intenzíven bekapcsolódott a szólózásba. A Private Investigationsben már a közepén beletett egy szólót, és ezzel a vonással a repertoár összes száma „megszépült”. Így az eredetik karaktere még tovább nőtt, és fel is lett turbózva.

Klasszikus klasszikus hátán. A koncert egyik csúcspontja már az előadás legelső részében megtörtént, amikor a zenekar nekilátott az egyedülálló Telegraph Roadnak, és Reis először (a szám bevezetőjében) nyúlt „national steel” gitárhoz is. Ez azonos azzal, amely a Dire Straits „Brothers In Arms” albumának borítóján látható (pálmafával a testén). Tehát ez nem dobro gitár, hanem „national steel” gitár. A különbség viszonylag kicsi. A dobro a hangot általában csupán egyetlen rezonáns fémkúp (konusz) segítségével állítja elő, míg a „national steel” akár hárommal is képes erre. A dobro teste általában fából van, a „national steel” gitáré viszont többnyire teljes egészében fémből.

https://www.youtube.com/watch?v=eF4ITRqd-uM

A „national steel” tehát Reis kezében maradt, mert jött a Romeo And Juliet, a rockzene egyik legszebb szerelmes balladája (most csúszott ki a számon, mert hamarosan követte a setlisten a törékeny, hawaii inget öltött Your Latest Trick is, Chris White felejthetetlen vezérmotívumával és édesen erogén szaxofonszólójával!!!). A zenekar kissé átaranzsálta a Romeo And Juliet, a kezdő részben jóval lágyabban játszotta az eredetinél, a záró részben aztán felvette az eredeti lüktetését, mindenekelőtt pedig, ahogy már említettem, Chris White ismét hangsúlyosabban szerepelt a szaxofonjával. Varázslatos.

Nehéz kiemelni a csúcspontokat. Itt van a Telegraph Road, a Sultans Of Swing záró vágtájához nagyon hasonló energiával, aztán az intim Communique, majd a Brothers In Arms kivételes, érzékeny hangulatú gitárjátékkal (Chris White fuvolán játszott bevezető motívumával együtt!). Ha a kevésbé sikerült betétek közül kellene válogatni a setlisten, valószínűleg a Two Young Lovers és a Walk Of Life lenne az, amelyeket nehézség nélkül nélkülöznék a repertoárból, és inkább lecserélném őket a Love Over Gold, az Once Upon A Time In The West vagy a Where Do You Think You’re Going? számokra.

Kivételes zenészek kifinomult játéka, a rendelkezésre álló hangkép spektrumának kivételes kitöltésével, olyan csendben, hogy a csarnokban hallani a tű leesését a színpadra. Kiegészítés, összhang. Nem érdemes több szót vesztegetni erre, ezt magatoknak kell átélnetek az első adandó alkalommal. A zenekar ezen az estén első fennállása során játszott élőben egy teljesen új dalt, amelynek a RockLine már a zenekar hangpróbáján is tanúja volt a Muffathallében valamikor délután öt órakor. A Jesus Street című saját szerzemény, rendkívül bájos dallamvonallal, amely már „elsőre” elvarázsol, fontos jelzés, hogy készül a zenekar debütáló lemeze. Ha abban a stílusban viszik végig, mint ez a szám, a The Straits valószínűleg a Dire Straits kompetens fejlődési utódjává válik. És ez még nem minden. A zenekar valójában már két saját számot tart a tarsolyában, a másik a Looking For America, amelyet szintén a hangpróbán gyakoroltak, de még szüksége van egy kis időre, hogy csiszolódjon, és a zenekar beemelhesse az élő repertoárba.

https://www.youtube.com/watch?v=gC11hC5EmXg

Hadd emeljem ki a koncert reguláris részének zárását is az elmaradhatatlan Sultans Of Swinggel. Itt érte el a koncert a crescendóját, a zenekar pedig még egyszer bravúrosan megkoronázta összeszokottságát a szám közepén lévő nyugodt rész után, amikor fokozatosan építkező stílusban hozta a záró végkifejletet, ízletes szólók szövevényével és a vezérdallamok fonásának rendkívüli összhangjával, különösen White szaxofonja és Reis gitárja között.

A várt Money For Nothing és a kellemes meglepetés, a fürge, organikus és világos Portobello Belle (mindkettő a ráadásban) után, amelyben Reis „national steelje” ismét teljes erővel „énekelt”, a srácok közel két órás fellépés után elköszöntek, és extatikusan hagytak ott minket. Tökéletes hangzás, tökéletes előadás! Itt nincs semmi tréfa. Hiteles és méltó minden lépés a Dire Straits cipőjében. Nem tudom, mi az oka, hogy Mark Knopfler nem hajlandó többé visszaadni nekünk a Dire Straitset, de ha ez soha többé nem történik meg, a zenei generációkat mostantól teljesen megváltják a Dire Straits-zene élő megszólaltatásának fáradságos keresésétől. Megszülettek a The Straits! Terence Reis valóban erős adu! A The Straits mellette szilárdan, gondtalanul és rugalmasan fejlődhet művészileg, miközben teljes lendülettel játssza a rocklegendák nagy repertoárját! Szép kilátások a jövőre nézve!

Setlist

  1. Private Investigations
  2. Walk of Life
  3. Telegraph Road
  4. Romeo and Juliet
  5. Tunnel of Love
  6. Your Latest Trick
  7. Communique
  8. Two Young Lovers
  9. Jesus Street
  10. Brothers in Arms
  11. Sultans of Swing
    —ráadás—
  12. Money for Nothing
  13. Portobello Belle

Képgaléria

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik