Az album hossza: 57:56
Produkció: V. Santura és az Obscura
Megjelenés: 2016. február
Kiadó: Relapse Records
Értékelés: 10/10
A német progresszív death metal zenekar, az Obscura az elmúlt négy évben rengeteg változást élt át. Az „Omnivium” (2011) megjelenése után új basszusgitáros érkezett Linus Klausenitzer személyében, Christian Muenzner gitárosnál pedig idegrendszeri betegséget diagnosztizáltak a bal kezében, ami megnehezítette, hogy rendszeresen játsszon a turnékon. Állapota fokozatosan romlott, és 2014-ben Hannes Grossmann dobossal együtt kilépett a zenekarból, mert eltértek a zenei elképzeléseik az alapító taggal, Steffennel.
Mindketten a szólóprojektjeikre koncentráltak, és ugyanabban az évben megjelentették a saját albumukat, a „Beyond the Wall of Sleep”-et és a „The Radial Covenant”-ot, a következő évben pedig egyesítették erőiket, és az Alkaloid nevű új zenekarral elkészítették a „The Malkuth Grimoire” című bemutatkozó lemezt, így mostantól egy helyett két nagyon színvonalas progresszív death metal zenekarunk van.
Az Obscurában viszont nem csendesedett el a helyzet. 2014 őszén meghallgatásokat tartottak az új tagok kiválasztására. A dobok mögé Sebastian Lanser ült be a német jazz-metal zenekarból, a Panzerballetből, gitáron pedig Tom „Fountainhead” Geldschläger csatlakozott. Az utóbbival való együttműködés csak az album megírásának és felvételének idejére szólt, mert útjaik elváltak, és a jelenlegi gitárosra, Rafael Trujillóra cserélték. Fountainhead mindennek ellenére erős hatással volt az Obscura új hangzására.
Szeretném kiemelni, hogy a számos tagcsere ellenére sem került sor azokra az internetes balhékra, amelyekhez az utóbbi időben egyre jobban hozzászoktunk. Most, hogy tisztáztam a felállásbeli változásokat és azt, hogy ezek milyen hatással lehetnek az új lemez hangzására, térjünk rá magára az albumra.
Az Akroasis egy négy konceptalbumból álló ciklus harmadik része, amelyre erősen hatott a német filozófia. Ezt az egyetlen megmaradt alapító tag, a frontember Steffen Kummerer a maga módján értelmezi, és tudományos-fantasztikus formában tárja elénk. A koncepció a „Cosmogenesis” írása közben született – ez a négy közül az első –, és a világegyetem és az élet keletkezéséről szól. A következő album, az „Omnivium” az általános evolúciót és fejlődést mutatja be, valamint az átmenetet a fizikai létezésből a spirituálisba. Az „Akroasis” erre a témára épít tovább, ugyanakkor a vég kezdetére is utal, erről mindjárt többet.
Mind a három albumot V. Santura (a Dark Fortress, a Triptykon és a Noneuclid gitárosa) producerelte, a grafikákat pedig Orion Landau készítette, aki korábban olyan zenekarokkal dolgozott, mint a Dying Fetus, a Nile, az Origin, a Necrophagist és így tovább.
A hangzás és a produkció kétségkívül a legjobb, amit a zenekar eddig kapott. A tagcserék ellenére az egész hihetetlenül Obscurásan szól, így ha nem követtem volna végig ezeket a cseréket, meggyőződéssel állítanám, hogy ugyanaz a felállás játszik, mint az előző lemezen. A dobok és a basszus remekül vannak felvéve, a gitárok nagyon teltek, a mixben semmi nem „vész el”, az összkép pedig meglepően tiszta ehhez a műfajhoz képest. Az ének nyers, és kitűnően illeszkedik a hangzásvilágba, a zenekar hangjához viszont természetesen a héthúros fretless basszusgitár adja a legtöbbet, amelyet Linus valóban kiválóan kezel. A legnagyobb elismerésem Sebastian dobosé, aki elkerüli a modern death metal legnagyobb csapdáját, a túltelítettséget. A dobtémák a zenét szolgálják, a dinamikus kompozíciók pedig valóban értelmes egésszé állnak össze.
Az Akroasis az ütős „Sermon of the Seven Suns” című számmal indul, amely már az első pillanatban emlékeztet rá, mekkora hatással voltak az Obscura hangzására olyan zenekarok, mint a Cynic, az Atheist és a Death. Hallható a ritmika továbbfejlesztése és a jazz-fusion elemek megjelenése is. A koncepció szempontjából viszont egyértelmű, hogy az album új irányba indul, hiszen a szöveg az élet önpusztításáról szól, szemben az evolúcióval. Ezt a pusztító erőt kozmikus mindenható lényként ábrázolja a „The Monist” című szám, amely a zenekar klasszikus stílusában viszi tovább a lemezt. A Monist arra van ítélve, hogy újra és újra kudarcot valljon, és azon gondolkodik, hogy újrakezdi az élet körforgását, csak valami tökéletesebbként, a hanyatlásra kevésbé hajlamosként, amit a következő számban, az „Akroasis”-ban meg is tesz. Ezt a dalt ajánlanám a műfaj minden új hallgatójának. A technikásság és a dallamosság tökéletes egysége: a szám nagyon gyorsan megragad a fülben, ám közben nem áldozza fel a komplexitását. A „Ten Sepiroth” a magasabb rendű élőlény megteremtésének témáját folytatja. Az „Ode to the Sun” pontosan az, amit a címe ígér, témájában és zeneileg pedig időnként egyfajta technikásabb Gojirára emlékeztet. A „Fractal Dimension” az újonnan született élet csúcspontja, a tökéletességéről és harmóniájáról szól, futólag pedig Hannes Grossmann dalait idézi. A „Perpetual Infinity” pedig rámutat arra, hogy erkölcstől vagy hittől függetlenül minden élet, még a legtökéletesebb is, halálra van ítélve.
A végén pedig jön a tizenöt perces vég kezdete, a „Weltseele” című szám. A Monist életteremtése afféle ördögi körnek bizonyul, és azt az érzést kelti, hogy ennek is előbb-utóbb vége lesz. Linus és Tom írta, aki valószínűleg a döntő szót mondta ki, hiszen ez az album legkülönbözőbb dala. Remélem csak, hogy nem keletkezett harag Tom és Steffen között, és hogy a következő album is pontosan ebbe az irányba megy. Steffen egy interjúban elmondta, hogy a következő album rekviem lesz, és szeretné egy zenekarral megvalósítani, ami véletlenül épp ebben a számban jelen van. Az általános érzés, amely hallgatás közben elfog minket, az, hogy ezzel a számmal kezdődik annak a világegyetemnek a pusztulása, amelyet az Obscura az elmúlt nyolc évben teremtett. A mindenható teremtő, aki képtelen elérni a célját, mindenhatósága ellenére pusztulásra van ítélve. Az üzenet, amelyet az album a végén átad, az, hogy vallástól, tudományos vagy filozófiai beállítottságtól függetlenül mindannyian halálra vagyunk ítélve, ami valószínűleg bevezetőként szolgál a következő albumhoz is.
Persze a szövegeket és a koncepciót mindenki a maga módján értelmezheti, de sajnálom, hogy a zenekar rajongóinak többsége átsiklik a szövegek felett, mert csak a zenére koncentrál. A szövegek valóban nagyon összetettek, mégis szépen megformáltak és jól beépítettek.
Ha összefoglalnám az egészet, az Akroasis más album, mint a többi, ami a sok tagcsere után persze érthető. Nem mondanám jobbnak vagy rosszabbnak, hanem másnak. A zenekar nem valamilyen konkrét szélsőség felé fordult a hangzásában, hanem minden olyan aspektust továbbfejlesztett, amely különlegessé teszi.
Steffen Kummerer bebizonyította, hogy az Obscura fő hajtóereje, az Akroasis pedig a bizonyíték arra, hogy pontosan tudja, mit csinál. Olyan albumot hozott létre, amely egyaránt tetszhet a technikás death metal rajongóinak és az „általánosabb” metalosoknak. A technikásság és a komplexitás jelen van, de nem olyan mértékben, hogy árthatna a zenének.
A kritikát írta: David Bordon
Számok:
- Sermon of the Seven Suns
- The Monist
- Akróasis
- Ten Sepiroth
- Ode to the Sun
- Fractal Dimension
- Perpetual Infinity
- Weltseele
Zenészek:
Steffen Kummerer – Vocals, guitar
Tom Geldschläger – Guitar
Linus Klausenitzer – Bass guitar
Sebastian Lanser – Drums
