Kiadó: Sony Music
Megjelenés: 2024. 9. 6.
Produkció: David Gilmour & Charlie Andrew
Játékidő: 43.21 perc
Műfaj: Art Rock
Értékelés: 8.5/10
A „Luck And Strange” a brit énekes-dalszerző, David Gilmour ötödik albuma. Igen, azé az emberé, aki nagyrészt meghatározta minden idők egyik legnagyobb rockbandájának hangzását. Nevét ki sem kell mondani. Erről az ötödik lemezről nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy méltó lehet rá, hogy egy hihetetlenül tehetséges zenész több mint lenyűgöző pályájának epitáfiuma legyen. Ebből a célzásból már világos, hogy a kritika folytatása is nagyon elismerően szól Gilmour új lemezéről.
Minden megvan benne. Álmodozó tempó, Gilmour utánozhatatlan gitárhangzása, az album néhány pontján kivételes szólófűszerezés, no meg a markáns, már-már közmondásos ‘dörmögése’, amely a művész irigylésre méltó kora ellenére érett korában is tartogat néhány alapos magassági bravúrt (pl. a címadó dal refrénje).
David szerint az album oka egyfajta ‘furcsa szerencse’, amire nem számított, amikor egyszer csak, váratlanul rátört az ihlet, hogy új anyagot komponáljon (és/vagy régi ötleteket fejezzen be). Hozzáteszi azt is, hogy a stúdióban vele dolgozó csapattal hamarosan újabb stúdióalbumot ad ki. Nos, ha a „Luck And Strange” marad az utolsó, akkor – ahogy a bevezető mondatban is említettem – ez lesz a tökéletes pont az i-n ennek a zenei zseninek a színes muzsikaeposzában.
Az új albumon nincs kacérkodás a francia jazzel (emlékszünk arra a teljesen fölösleges „Rattle That Locks”-os ‘keringőre’), és más műfaji kalandozások sincsenek, amelyekkel David Gilmour nevét, illetve híres anyazenekarának hatalmas nevét összekapcsoljuk. Ez jó, bár… David gitárstílusa és azonnal felismerhető hangja annyira domináns, hogy bármelyik műfaj meghajlik és elgörbül tőlük. Őszintén szólva Gilmour hívei nem kérnek ezekből a ‘ki tudja hova’ kirándulásokból. Ha már a rajongóknál tartunk: különösen örülni fognak a két bónuszdal egyikének, a címadó dal csaknem 15 perces ‘jam’ változatának, amelyet még 2007-ben vettek fel, és amelyben Hammonddal és elektromos zongorával Gilmour elhunyt Pink Floyd-os társa és billentyűse, Richard Wright is közreműködik. Ebben a jamben a kompozíció alapját adó blues hangulat még intenzívebben érvényesül, mint a dal albumváltozatában.
Az album Gilmour kedvelt módján nyílik: instrumentálissal, ami ezúttal nem Lucifer Sam, hanem Black Cat. Ez most érezhetően rövidebb, mint a két előző szólóalbum hasonló nyitányai. A „Luck And Strange” a várakozásnak megfelelően ‘álmodozó’ lemez. Ebben az álmodozásban zseniálisan fenntart egyfajta változatosságot – ötletben és megvalósításban egyaránt. Többletértékét maguk a motivikus kontrasztok részletei adják. Igaz, hogy minden Gilmour úr alakjának van alárendelve, és az album első hegedűsei az ő kifejező hangja és utánozhatatlan gitárja, mégis élesen kivehető a kiváló zenészgárda, amely az albumon kíséri.
Produkciós szempontból David megengedett magának egy újítást. Felkérte közreműködésre a fiatal producert, Charlie Andrew-t, akinek a hetvenes évekre – amikor a rock globálisan talpra állt – kevésbé markáns rálátása az öreg motoros rutinjával és a közös nevezők keresésével párosulva még hasznos is volt. Az album szerves hangzású, a kontrasztok ravaszul kiegyensúlyozottak, természetesen minden lépésnél a legendás gitáros áll az előtérben. Hangzásában ugyanakkor felfrissült, és ebben a tekintetben hallhatóan eltávolodott az elődjétől.
A feldolgozás nem éppen az a cím, amely David Gilmourról eszünkbe jutna. Nos, ezúttal megengedett magának egy ilyen kirándulást. A címe Between Two Points. Zseniális összefogás lányával, Romany Gilmourral, akivel együtt dolgozták át a The Montgolfier Brothers eredeti dalát (1999-ből). Ez a szám olyan kompatibilis, ha az album többi részéhez hasonlítod, hogy az az érzésed támad, mintha saját szerzemény lenne. Romany pedig nemcsak ebben a feldolgozásban ragyog az énekével, hanem a hangja gyönyörűen beépül az egész album kísérővokál-harmóniáiba is. A lány hárfán is kipróbálja magát a rövid Vita Brevis című instrumentálisban. Az album végén találunk még egy bónuszdalt, a Yes, I Have Ghosts-ot, amely Romanyval közösen hasonlóan szólít meg, mint az imént említett feldolgozás. Folkos felhangja van, és komoly kihívó, amely akár helyet is cserélhetne az albumon a Between Two Points feldolgozással.
Az album legdörgőbb dala a Dark And Velvet Nights – ebben a ‘dörgésben’ eltér az anyag többi részétől, ám az album integráns dalainak – mint ez, a címadó, utána a The Piper’s Call, vagy a kiváló záró Scattered – közös jellemzője a fokozatos építkezés és hangulatfokozás, amely a számok záró részeiben éri el a crescendóját. E dalok fejlődése a percek során a progresszív rock irányába halad, összhangban Gilmour jól ismert és bevált art rock receptjével, amelyhez mindvégig hű marad. Ezért az új albumon is jelen vannak művészetének összetartozó védjegyei. Az álmodozás természetesen a lemez pszichedelikus fűszerének szinonimája (olyan jelzőé, amely Daviddel mindig is összefonódott). Ez teljes pompájában a gyönyörű, nyugodt Sings-ben ragyog, amely felszállópályát készít az album záró csúcspontjának, a Scattered-nek. Ez utóbbi dal a hangulatfokozás kivételes zárásával (a pompás, atmoszférikus háttér felépítésével) az album csúcsára emeli, miközben Gilmour gitárja asszociációkban kacérkodik a felejthetetlen Pink Floyd-klasszikussal, a Comfortably Numb-bal. Egyetlen szóval: kivételes.
A színes ötletgazdagság mellett, és annak fényében, hogy az albumon nincsenek meglepetések más műfaji közegekbe tett kirándulások formájában, könnyedén megállapítható, hogy a „Luck And Strange” jóval erősebb album, mint elődje, a „Rattle That Locks”, eléri az „On An Island” (2006) kifejezőerejét, helyenként pedig túl is szárnyalja azt. Olyan album tehát, amely igazolja mindazt, amit ennek a hatalmas zenei legendának a neve jelent! Öröm hallgatni.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Black Cat
2. Luck And Strange
3. The Piper’s Call
4. A Single Spark
5. Vita Brevis
6. Between Two Points – with Romany Gilmour
7. Dark and Velvet Nights
8. Sings
9. Scattered
Felállás:
David Gilmour – összes gitár, zongora (1), vezető ének (2–4, 7–9), ukulele (3), Höfner basszusgitár (3, 8), Farfisa orgona (3), kísérő ének (2-4, 6–8), billentyűk (6, 9), Hammond orgona (7), basszusgitár (9), Leslie zongora (9)
Richard Wright – elektromos zongora, Hammond orgona (2)
Romany Gilmour – vezető ének (6), kísérő ének (2–4, 6–8), hárfa (5-6)
Gabriel Gilmour – kísérő ének (3, 4)
Rob Gentry – szintetizátor (1–4, 6, 9), billentyűk (3, 6, 8-9), zongora (4, 6, 8-9), orgona (7)
Roger Eno – zongora (1, 9)
Guy Pratt – basszusgitár (2, 3, 7–9)
Adam Betts – ütőhangszerek (2, 4, 6–9), djembe (3), dob (4)
Steve DiStanislao – dob (2)
Steve Gadd – dob, ütőhangszerek (3, 6–9)
Tom Herbert – basszusgitár (4)
Edmund Aldhous – orgonista és az Ely Cathedral kórusának zenei vezetője
Ely Cathedral kórus – ének
Angel Studios kórus – ének
Angel Studios zenekar
