Megjelent: 2024. 5. 10., High Roller Records
Produkció: Jimmy Waldo, Giles Lavery
Hossz: 56:30
Műfaj: US Prog/Power
„Prog power a melankolikusoknak”
A „Hadúr” című tragikomédia nagyjából így szól:
Két görög bevándorló leszármazott, megalomán hajlamokkal – nevezzük őket Marknak és Billnek –, Kaliforniában megalapít egy Warlord nevű bandát. A glamforradalom kellős közepén a zenekar a power prog metal végtelenül melankolikus változatát tolja, keresztény felhangú szövegekkel. Kiadnak egy EP-t, nem sokkal később egy nagylemezt is (ezen főleg az EP dalait vették fel újra, plusz pár újat). Mivel a banda Bill és Mark fejében jóval grandiózusabb, és sokkal nagyobb képben mozog, mint a földhözragadt glamesek, természetesen nem fognak a Sunset Strip koszos klubjaiban koncerttapasztalatot gyűjteni. A banda inkább bérel egy kiszolgált színházat, és ott lenyom egy hamis koncertet közönség nélkül. Az egészet 13 évvel később adják ki, amikor már természetesen senkit sem érdekel. A tízből, addig megírt dalból még két válogatást is összeállítanak, az egyiknek a címe konkrétan „Best of Warlord”, aztán a banda feloszlik. Bill a feleségével, aki miatt feloszlatta a Warlordot, megalapítja az ultrakeresztény Lordian Guard zenekart, Mark pedig a Fates Warninghoz megy dobolni.
Aztán sok minden történik: a banda vígan átdolgozza, újrafelveszi, újrakeveri, újramasterelte, kiegészíti, vendégénekesekkel rögzíti (Joacim Cans a HammerFallból), és forgatja ugyanazt a nagyjából tíz dalt. A következő évtizedekben megjelent albumok valahogy elkerülték éber füleimet.
Aztán idén a kedvenc internetes zenecsatornám ajánlataiban elkezdett felbukkanni a legújabb album, a Free Spirit Soar. Egy ideig ellenálltam, aztán – miért ne – párszor végighallgattam, és gyorsan rájöttem, hogy gond nélkül beleillik a hiányolt utód helyére az 1984-es … And the Cannons of Destruction Has Begun nagylemez után. Hangzásban, szövegben és zeneileg is. Kein Problem, ja?
Hozzá kell tennem, hogy közben 2021-ben meghalt a fent említett Bill, vagyis a gitáros William Tsamis. Számítani lehetett rá, hogy az egyik vezéralak nélkül a banda megszűnik. De nem: Mark úgy döntött, hogy a régi Bill-felvételekből, néhány elfelejtett Lordian Guard-dalból és új felállással felvesz még egy albumot. Úgy olvasom, hogy az összes gitárszólam Bill restaurált felvétele, csak néhány díszítést tett hozzá az új gitáros, Eric Juris.
Az 1983-as Deliver Us EP és a fent említett nagylemez valamikor a nyolcvanas évek végén rendszeresen forgott a kazettásmagnómban, és elég nagy rajongója voltam mindkettőnek, pedig magáról a zenekarról nagyon keveset tudtam. Ahogy említettem, a Joacimmal az énekmikrofonnál készült album (az Ashes To Ashes 2002-ből, ugyanabban az évben volt az első hivatalos koncertjük a Wacken Open Air fesztiválon) észrevétlenül elsuhant a fülem mellett, és az összes többi is.
A produkció, amelyet az énekes Giles és a basszusgitáros Philip hozott össze, remekül visszaadja azt a homályos, félamatőr hangzást, amely a nyolcvanas évek Warlord-felvételein uralkodott. A melankolikus és baljós dallamok újra itt vannak, egy csipetnyi eurós power metal hébe-hóba előbukkan (Conquerors, címadó dal), tele van reménytelenséggel és sötétséggel. Giles énekes kiválóan végzi a dolgát, hangját pontosan a dalok hangulatához igazítja. Az énekesek a Warlordban mindig mellékszereplők voltak, Bill többször elmondta, hogy az ő zenei világában fogyóeszközök. Az egyes zenészekről nem beszélnék sokat: Mark természetesen szörnyeteg a dobok mögött, Bill frazírozása és szólózása pedig amúgy is egyedülálló a komoly heavy metal világában. Érdemes megemlíteni, hogy a billentyűk az eredeti első két kiadáshoz képest sokkal előrébb vannak, sőt a vezető dallamokban néha el is nyomják a gitárt.
Az album csaknem egy órán át sakkban tartja a hallgatót, a kiváló dalok egymás után követik egymást. Talán hiányolok egy igazi siratót az első nagylemez Soliloquy-ja stílusában, de az ember nem kaphat meg mindent, nem igaz?
Kétlem, hogy a banda ezzel az albummal új rajongókat szerez, de a hozzám hasonlóknak ez egy időutazás a múltba, egy kényelmes gőzmozdonyos vonaton, ahol a sínek zakatolását Mark precíz ütőhangszerei helyettesítik.
Melankolikus, asztrális, mesteri és vintage.
Cukorkák: Úgy mondanám, hogy az összes dal.
Pontszámot ezúttal nem adok, mert az albumot egy bizonyos időbeli távlatból kell hallgatni, és egy ilyen retró hangzást valahogy nem lehet helyesen és igazságosan értékelni az Úr 2024. évében. Mindenesetre még egyszer végighallgatom az összes közbülső albumot, hogy kiderüljön, tényleg olyan gyengék-e, mint amilyennek megjelenésükkor tűntek.
Szerző: Igorac
Számlista:
1. Behold a Pale Horse
2. The Rider
3. Conquerors
4. Worms of the Earth
5. The Watchman (bonus track)
6. Free Spirit Soar
7. The Bell Tolls
8. Alarm
9. Twin (bonus)
10. Revelation XIX
Zenészek:
Mark Zonder – Dobok
Philip Bynoe – Basszusgitár
Eric Juris – Gitárok
Jimmy Waldo – Billentyűk
Giles Lavery – Ének
Technikai stáb:
Velio Josto – Borító
Patrick W. Engel – Mastering
Andre Turoff – Design
Riccardo Demarosi – Keverés
Jimmy Waldo – Produkció
Giles Lavery – Produkció
