Kiadó: Zappa Records / UMe
Eredeti megjelenés dátuma: 1971. 10. 4.
Az 50. évfordulós újrakiadás dátuma: 2021. 12. 17. (2xLP, 6xCD)
Producer: Frank Zappa
Játékidő: 86.41 min (2xLP)
Műfaj: RIO/ Avant-Prog
Értékelés: 8.5/10
A „200 Motels” Frank Zappa, az amerikai zenei legenda végtelennek tűnő életművének egyik legambiciózusabb, legfurcsább és legprovokatívabb projektje volt. Az igencsak terjedelmes Zappa-diszkográfiában általában nem foglal el túl előkelő helyet: ez a zenekari projekt, amely épp Zappa korai, avantgárd-pszichedelikus és későbbi, jazz-rock fúziós korszaka között jelent meg, egy-két szám esetleges kivételével nem tartalmaz egyetlen reprezentatív klasszikust sem. Pedig rengeteg jó dolog rejtőzik rajta, mégis valahogy háttérbe szorul Frank hírhedtebb alkotásaihoz képest, valószínűleg azért is, mert a „200 Motels” darabjaiból csupán maroknyit játszottak később élőben. Hogy gyakran elfeledett lemezről van szó, az más kérdés: a „200 Motels” – akárcsak Frank diszkográfiájának oroszlánrésze – remekül kiállta az idő próbáját, zenéjének és a szövegekben megbúvó üzeneteknek a nagy része pedig ma is nagyon is releváns.
A „200 Motels” az azonos című szürreális zenés film alapja volt, amely – pszichedelikus szürrealizmusa ellenére – nem pszichoaktív szerek hatása alatt született, hiszen Zappa ezeket mindig a lelke mélyéből utálta. Érdemes megemlíteni, hogy a filmben fellépett a két még élő Beatle egyike, Ringo Starr (Frank alteregójaként), valamint a néhai dobosikon, a The Who-s Keith Moon is. A projekt Frank kísérőzenekara, a The Mothers of Invention – amely ekkorra már jócskán megváltozott a kezdetek óta – és a brit Royal Philharmonic Orchestra együttműködéséből jött létre. Zappa, a 20. század második felének egyik legnagyobb zenei és társadalmi-kulturális alakja, akire a mi évszázadunknak égető szüksége lenne, ha 1993-ban nem távozik örökre túl korán, mert egyedi zenei és társadalmi szatírája a vulgáris populizmus, a politikai korrektség és a álhírek diadalának korában aktuálisabb, mint valaha, írta a teljes zenét, és Tony Palmerrel közösen rendezte, valamint a forgatókönyvet is jegyezte a „200 Motels” című filmnek.
A számok sorrendje az albumon kissé eltér a filmbelitől, ahogy egyes dalok keverése is más, mint a filmben. Zappa játszotta a gitárpasszázsok, a basszusmenetek és a dobok nagy részét, ő gondoskodott a zenekari hangszerelésekről, és ő volt a producer is. Érdekes, hogy a „200 Motels” egyetlen pillanatában sem áll mikrofon elé énekesként, és a szatirikus narrációba sem kezd bele, ami egyébként olyan gyakori a nem instrumentális lemezein.
A „200 Motels” egy (kvázi)koncepciót tartalmaz egy rockbanda őrült kalandjairól turné közben, amely eredeti formájában már a „Fillmore East – June 1971” (1971) koncertalbumon is megjelent. A rockbanda természetesen a The Mothers of Invention, akikkel Centerville városában az történik, hogy mindenki, ki-ki a maga módján, megőrül, és különféle bolondságokba, abszurditásokba kezd. Jeff Simmons basszusgitáros elege lesz az egészből: miután egy erős adag kannabisz után bizarr látomásai támadnak, elveszti az önuralmát, és otthagyja a zenekart. Az ő távozása a valóságban is megtörtént, még a „200 Motels” filmjének és zenéjének felvétele előtt. Simmons később, első és egyetlen szólólemeze után „megkapta” Zappától a feloldozást, és ritmusgitárosként újra együtt dolgozott vele a „Waka/Jawaka” (1972, RockLine kritika) és a „Roxy & Elsewhere” (1974) albumokon. A Simmons azonos című lemezére került „Lucile Has Messed My Mind Up” című dalt álnéven maga Zappa írta és „kölcsönözte” oda. Később reggae-változatban megjelent Frank koncepcióalbum-remekén, a „Joe’s Garage”-on (1979) is. Simmonst a „200 Motels” felvételein a basszusgitáron Martin Lickert színész váltotta. A „200 Motels” egyúttal az egyetlen Zappa-album volt, amelyen közreműködött a mára már szintén elhunyt angol alkalmi gitáros, James George Tomkins, művésznevén Big Jim Sullivan.
A koncepció elsősorban a zeneipar szatírája és a rockturnék sötét oldalának, a kábítószerrel való visszaélésnek a bemutatása volt. Zappa, aki egyébként szenvedélyes cigarettázó volt, ezzel szemben nem ismert kegyelmet, ezt 1970-ben a már elhunyt Little Feat-gitáros és -énekes, Lowell George is megtapasztalta, akinek távoznia kellett a zenekarból.
A The Mothers of Invention akkori tagjai közül, akik (elsősorban énekesként) kiemelkedő nyomot hagytak a „200 Motels”-en, mindenképp ott van az eredeti Mothers-dobos, Jimmy ‘the Indian of the group’ Carl Black, aki rövid időre visszatért a Lonesome Cowboy Burt című humoros számra, ezúttal az magányos cowboy, Burt énekes szerepében, valamint Flo (Mark Volman) és Eddie (Howard Kaylan). Ők ketten Jim Ponsszal együtt a hetvenes évek elején csatlakoztak Frankhez, miután a hatvanas évek végén a The Turtles tagjaként és legnagyobb slágerükkel, a Happy Togetherrel rövid időre megízlelték a hírnév édességét. Mindketten brilliánsak az énekes szerepeikben, különösen Volman, aki gyakran gúnyolódott saját dundi, rövidlátó külsején. A The Mothers of Invention tagja volt akkoriban a legendás, sokoldalú brit dobos, Aynsley Dunbar is, aki pályafutása során Zappa mellett olyan nevekkel dolgozott együtt, mint John Mayall, Jeff Beck, Journey, Jefferson Starship, David Bowie, Mick Ronson, Whitesnake, UFO és Keith Emerson, hogy csak néhányat említsünk.
A „200 Motels” legjobb, illetve legszórakoztatóbb számai elsősorban a rockos „humoros” darabok, amelyek közül legalább kettőt ki lehetne kiáltani Zappa-klasszikussá, míg a főként avantgárd zenekari kompozíciók, amelyek Frank örök szerelmét tükrözik Igor Stravinsky és Edgard Varèse művei iránt, bonyolultságuk és gyakori kaotikusságuk miatt csak „válogatott ízlésűeknek” valók. A már említett komikus csemegén, a Lonesome Cowboy Burt című country-paródián kívül, amelyben Jimmy Carl Black ragyog a redneck-karikatúra, Burt, a cowboy szerepében, valamint annak avantgárd folytatásán, a Redneck Eats-en kívül (Jimmy énekes alakítása nagyon emlékeztet Captain Beefheartra, Frank egy másik hírhedt zenész barátjára), különösen említést érdemel a Mystery Roach, amely a „200 Motels” egyik ritka klasszikusnak is beillő száma, de épp akkor ér véget, amikor a dolgok a legszórakoztatóbbá válnak.
A Tuna Sandwich egy öt szegmensből álló szvit központi darabja, amelyek közül nehéz kiválasztani a legbolondosabbat és legabszurdabbat. Érdemes megjegyezni, hogy Zappa a Dance of the Rock & Roll Interviewers című rövid avantgárd instrumentálison már kigúnyolta az amerikai zenei újságírókat (a jól fizetett és tróger fajtát). A Janet’s Big Dance Number és a Lucy’s Seduction of a Bored Violinist & Postude zenekari-avantgárd instrumentális orgiák, amelyek a szövegek hiánya ellenére a film két szőke „groupie”-jára utalnak, akik a „200 Motels” borítóján és plakátján is láthatók. A Dental Hygiene Dilemma, amely valamilyen pszichedelikus rajzfilm zenéjére emlékeztet, amelyben Donald kacsa az unokaöccsekkel való kempingezés helyett egy bordélyházba megy, a klasszikus zappai abszurd és szürrealizmus szép példája. Egyúttal Frank zenei kezdeteit is tükrözi, amikor a hatvanas évek elején, a The Mothers of Invention megalakulása előtt C-kategóriás filmekhez és pornófilmekhez írt zenét. Ez a zenei szegmens a „200 Motels” filmben valóban megjelent egy rövid, abszurd-groteszk rajzfilm formájában.
A komikus rock kedvelői a szándékosan émelyítően romantikus és játékos pop/rock’n’roll szerzeményen, a Daddy, Daddy, Daddy-n is jól szórakoznak majd, amely mindenféle „sugar babyt” és gazdag „apucijukat” figurázza ki. Mindkét típus száma meredeken megnőtt a dal születése óta eltelt több mint fél évszázad alatt. Az A Nun Suit Painted On Some Old Boxes rövid, avantgárd instrumentális szám, szinte idegesítően magas női operett-énekkel. Elsősorban azért érdemel említést, mert Frank egyik korai példája a szervezett vallás szatirikus és kritikus tárgyalására.
A Magic Fingers, amelyben szó esik Jeff Beckről, szórakoztató hard rock szám, amelynek ma is tetszenie kellene minden „régi iskolás” kemény rock- és Jimi Hendrix-féle gitárfogások szerelmesének. Gyakran elfelejtik (általában szatirikus jellegük miatt), hogy Zappa az 1970-es évek első felében jó néhány kiváló, hard rock irányultságú művet alkotott. A záró, pompázatos falat, a Strictly Genteel az összes zenekari-rockos kísérlet közül (ezúttal operai elemekkel is), vagyis azok közül a darabok közül, amelyekben a zenekar is részt vett, a legszórakoztatóbbra sikeredett. Frank később az „Orchestral Favorites” (1979) albumon instrumentális változatban dolgozta át.
A „200 Motels” több mint fél évszázad és az idő próbája után végre előkelőbb helyet talált Frank diszkográfiájában, bár nem tartozik monumentális alkotásai közé, és távolról sem ideális kiindulópont mindazoknak, akik még csak ismerkednek zenei hagyatékával. Kár, hogy az olyan számokat, mint a Mystery Roach, a Lonesome Cowboy Burt, a Magic Fingers és a Strictly Genteel, nem játszották gyakrabban élőben, hiszen kétségtelenül a legszórakoztatóbb Zappa-sztenderdek közé tartoznak. A „200 Motels” nem Frank legjobb koncepcióalbuma (a „Joe’s Garage” ebben külön kategória), és nem is a legjobb zenekari kísérlete, de valószínűleg az ő legszórakoztatóbb filmzenéje. Csak a „Baby Snakes” című 1979-es film teljes, rövidítetlen zenéje veri meg, amely hosszú változatban csak 2012-ben jelent meg, ráadásul csak digitálisan, az iTunes-on keresztül.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista (2xLP-változat):
A oldal
1. Semi-Fraudulent/Direct-From-Hollywood Overture (1:59)
2. Mystery Roach (2:32)
3. Dance Of The Rock & Roll Interviewers (0:48)
4. This Town Is A Sealed Tuna Sandwich (prologue) (0:55)
5. Tuna Fish Promenade (2:29)
6. Dance Of The Just Plain Folks (4:40)
7. This Town Is A Sealed Tuna Sandwich (reprise) (0:58)
8. The Sealed Tuna Bolero (1:40)
9. Lonesome Cowboy Burt (3:59)
B oldal
1. Touring Can Make You Crazy (2:52)
2. Would You Like A Snack? (1:23)
3. Redneck Eats (3:02)
4. Centerville (2:31)
5. She Painted Up Her Face (1:41)
6. Janet’s Big Dance Number (1:18)
7. Half A Dozen Provocative Squats (1:57)
8. Mysterioso (0:48)
9. Shove It Right In (2:32)
10. Lucy’s Seduction of A Bored Violinist & Postlude (4:01)
C oldal
1. I’m Stealing The Towels (2:14)
2. Dental Hygiene Dilemma (5:11)
3. Does This Kind of Life Look Interesting To You? (2:59)
4. Daddy, Daddy, Daddy (3:11)
5. Penis Dimension (4:37)
6. What Will This Evening Bring Me This Morning (3:32)
D oldal
1. A Nun Suit Painted On Some Old Boxes (1:08)
2. Magic Fingers (3:53)
3. Motorhead’s Midnight Ranch (1:28)
4. Dew On The Newts We Got (1:09)
5. The Lad Searches The Night For His Newts (0:41)
6. The Girl Wants To Fix Him Some Broth (1:10)
7. The Girl’s Dream (0:54)
8. Little Green Scratchy Sweaters & Courduroy Ponce (1:00)
9. Strictly Genteel (the finale) (11:10)
Felállás:
Frank Zappa – gitár, basszusgitár, hangszerelések és zenekari átiratok
Mothers of Invention:
Mark Volman – ének
Howard Kaylan – ének
Jimmy Carl Black – ének a Lonesome Cowboy Burt című számban
Jim Pons – hang (Bad Conscience)
Ian Underwood – billentyűs hangszerek, síp
George Duke – billentyűs hangszerek, harsona
Martin Lickert – basszusgitár
Aynsley Dunbar – dob
Közreműködők:
Ruth Underwood – zenekari ütőhangszerek
Big Jim Sullivan – gitár, zenekari átiratok
The Top Score Singers – kórus
David Van Asch – kórusvezető
Phyllis Bryn-Julson – szoprán ének a Mystery Roach és a Janet’s Big Dance Number című számban
The Royal Philharmonic Orchestra
Elgar Howarth – a zenekar karmestere
Classical Guitar Ensemble
John Williams – a gitáregyüttes felügyelője
Theodore Bikel – narráció
