Kiadó: K-Scope Records
Megjelenés éve: 2013
Produkció: Steven Wilson és Alan Parsons
Az album hossza: 53.03
Stílus: Progressive Rock / Art Rock
Steven Wilson, a progresszív rock végső munkamániása, a kultikus brit Porcupine Tree frontembere (már ha éppen nem a szólókarrierjével foglalkozik), számos érdekes mellékprojekt producere és résztvevője új szólóalbummal tért vissza. A szinte már legendás multiinstrumentalista és énekes, a kortárs progresszív rock nagy mecénása, egyben a régi iskola prog rock-örökségének rajongója az elmúlt években teljesen az önálló útnak szentelte magát, a Porcupine Tree-vel való munkát pedig egyelőre félretette. A „The Raven That Refused to Sing (And Other Stories)” a harmadik stúdióalbumának címe, és a „Grace for Drowning” (2011) remekművének utódja. Wilson ezen nagyon sikeresen egyesítette erőit a legendás hangmérnökkel és zenésszel, Alan Parsonsszal, aki azon túl, hogy egykor az artrockos The Alan Parsons Project vezére volt, a Pink Floyd remekművének, a „Dark Side of the Moon”-nak (1973) hangmérnökeként is ismert, és fontos közreműködője volt a The Beatles „Abbey Road” (1969) és „Let It Be” (1970) klasszikusainak megszületésében.
A prominens vendégek sora azonban ezzel még messze nincs lezárva, ami nem is meglepő, hiszen a Porcupine Tree főnöke az elmúlt években egy csomó nagy ismeretséget szerzett, ez már az előző stúdióalbumon is hallható és látható volt. A vezetőgitáros szerepét az Asia egykori gitárosa, Guthrie Govan töltötte be, míg a basszusgitáron, a háttérvokálban és a Chapman Sticken Nick Beggs (Kajagoogo, Steve Hackett) vendégszerepel. Theo Travis, a canterbury-i legendák, a Soft Machine és a Gong régi tagja fuvolával, szaxofonnal és klarinéttal segített be fúvósként. Jakko Jakszyk gitáros-énekes (ex-Level 42, The Tangent, 21st Century Schizoid Band) pedig helyenként háttérvokált adott hozzá.
A „The Raven That Refused to Sing” első körvonalai a „Grace for Drowning” turnéja idején kezdtek kirajzolódni, amikor Wilson a stúdióba visszatérve nekilátott új szerzemények gyúrásának, amelyeket eredetileg a következő Porcupine Tree-albumra szántak. Később meggondolta magát, és úgy döntött, inkább folytatja az egyre sikeresebb szólókarriert, amely stilisztikailag sok párhuzamot mutat azzal, amit Wilson általában a Porcupine Tree-vel csinál. A rendkívül személyes előd, amely mindenekelőtt viharos és kiszámíthatatlan utazás volt a különböző érzelmi állapotokon át, után a „The Raven That Refused to Sing”, amely egy hajszállal jazz-fusionösebb is, egyéni élettörténeteket mesélő dalok gyűjteménye. Wilson szövegeiben ezúttal a „múlt szellemei” uralkodnak, és ezek ismét intelligensek, nosztalgikusak, meglehetősen mélyek és szellemesek, mindenekelőtt pedig nagyon „életszagúak”, és gyakran elgondolkodtatják a hallgatót. A remek borító, amely kissé a King Crimson legendás bemutatkozó lemezének belső borítóján látható Crimson Kingre emlékeztet, tulajdonképpen szemléletes tükörképe a „The Raven That Refused to Sing”-et átható szellemes szövegeknek.
Az eposzi nyitódarab, a „Luminol” a modern art rock és a hetvenes évek klasszikus progresszív rockjának csodálatos hibridje, amely Wilsonnak, aki az elmúlt években számos prog rock klasszikus újrakiadásában közreműködött, mindig is különösen közel állt a szívéhez. Az elektromos gitár melankolikus, mégis temperamentumos hangja összetéveszthetetlenül kapcsolódik Steven jellegzetes zeneszerzői-hangszeres stílusához, míg a mellotron hullámzása, Adam Holzman eszelős hammond-variációi és Travis fuvolája végig sikeresen „antik”, időnként szinte pasztorális hangulatot visznek ebbe a viharos szerzeménybe. A közbeékelődő, éteri ambient hullámok, amelyek közepette Steven dallamos éneke gyönyörűen kap támaszt a hipnotikus többszólamúságtól, rendkívül ízléses szimfonikus zongoraaranzsmánokat is tartalmaznak. A mellotron drámai hullámai időnként a klasszikus King Crimson aranykorát idézik, amely Wilson egyik kedvenc zenekara. Marco Minnemann pedig meglehetősen hasonló jazzes dobos-megközelítést alkalmaz, mint az eredeti King Crimson dobosa, Michael Giles. A szöveg egy szegény utcazenészről szól, aki zenei tehetsége ellenére hajnaltól alkonyatig, mindenféle időjárásban játszik az utcán, miközben a járókelők régen elfelejtették, hogy egyáltalán létezik, így idővel afféle szellemmé vált, aki eltűnik, majd újra felbukkan. Ahogy Wilson számos szövegét, a „Luminol”-t is részben valós élmény ihlette, egy utcazenésszel való találkozás.
A „Drive Home” melankolikus, kifejezetten éteri ballada, amely a szövegen keresztül fantazmagorikus módon mesél az elveszített szerelemről: a főszereplő egy este autóval hazafelé tart, és egyszer csak rájön, hogy a párja, akivel még pár perccel korábban beszélgetett, hirtelen eltűnt. Aztán a nő szelleme újra megjelenik, és figyelmezteti a sofőrt, hogy „örökké emlékeztetni fogja arra, ami azon az éjszakán történt”. A párja elvesztése miatti trauma egyszerűen túl nagy, ezért a főszereplő egyszerűen kitörölte emlékezetéből ezt a szerencsétlen eseményt, mintha az a nő sosem létezett volna. A szöveg tehát egy női szellemről és egy tragikus autóbalesetről szól, ami tökéletes összhangban van a szomorú atmoszférával, amelyben Wilson éneke, főleg a szimfonikusan hangszerelt refrén alatt, ismét remekül találja meg helyét a finom mesélő szerepében. Az egyes akusztikus-zenekari hangszerelések segítenek megteremteni a megrázó légkört, Govan záró gitárszólója pedig valóságos balzsam testnek és léleknek.
A „The Holy Drinker”-ben nagyon sikeresen keveredik a szimfonikus prog rock, a prog metal és a jazz fusion. Ez egy rendkívül összetett szerzemény, melynek szövege a képmutatás körül forog, elsősorban a hamis moralisták mindennapi álszentségéről, élükön papokkal és politikusokkal, akik folyton „okítják” az „egyszerű” embereket, ahelyett, hogy előbb a saját portájuk előtt söpörnének. Itt különösen Travis nyűgöz le eszelős klarinétimprovizációival, míg a „metalos” gitárpasszázsok a szükséges dühöt és élességet hozzák, amely abból a tehetetlenségből sugárzik, hogy társadalmunkat mindenféle képmutató gazember irányítja. A brutális gitárpasszázsok masszív hangfalakat építenek a többszólamúsággal, miközben a ritmusszekció sikeresen közlekedik a jazzes és metalos ritmikai árnyalatok között. Wilson éneklése is ezúttal végig drámai és dühös, ami tőle nem éppen megszokott. A billentyűs textúrák, élükön a mellotronnal és a zongorával, ismét rendkívül színesek, és számos szellemes improvizációs ékítményt tartalmaznak. Ez érvényes Travis fuvolás szólókísérleteire és a hammond-orgona felborzolt rétegére is, amely teljes erővel tör át az egyes megvadult ritmusokon. A szerzemény utolsó részében egy rövidebb csendet követően brutális, teljesen kompromisszummentes hangszeres zárás érkezik.
A „The Pin Drop” is fantazmagorikus szöveget és atmoszférát tartalmaz, amely ezúttal egy sajnos manapság is nagyon aktuális problémával, az üres párkapcsolattal birkózik, amelyben valaki csak a biztonságérzet és a társadalmi megerősítés kedvéért marad. Ebben az esetben a bűnös egy férfi, aki megölte a párját, és a holttestétől egy folyóban szabadult meg, miközben most az elmúlt életből a nő szelleme szólongatja őrültsége közepette. Ez újabb kifejezetten összetett remekmű, számtalan ambient árnyalattal, ahol a hangulat gyakorlatilag folyamatosan változik a sokféle ritmusváltásnak és az éteri, többszólamú refréneknek megfelelően. Az atmoszféra általában végig a nosztalgia és a szorongás között ingadozik. Travis szaxofon-improvizációi jazz-fusionös kísérletezést hoznak, a gitárpasszázsok pedig rendkívül élesek, és tökéletesen illeszkednek a gazdag mellotron-hullámzáshoz. A pasztorális színezetű középső rész „viktoriánus” hangulatával kissé a klasszikus Genesisre emlékeztet, míg a gitárvonalak és az éteri énekharmóniák teljesen egyéniek, és leginkább a szokásos Porcupine Tree-hangzáshoz állnak közel.
A „The Watchmaker”, egy újabb szellemtörténet, gyengéd, akusztikus gitáron játszott bevezetővel indul, amely tökéletesen illik Wilson kifejezetten melankolikus orgánumához. A szöveg ezúttal egy öreg órásról szól, akinek a munkája mindent jelentett, ezért az érzelmei kimutatására képtelenül teljesen elhanyagolta a feleségét, akivel több mint ötven évet éltek együtt. Tulajdonképpen sosem szerette, csak szükséges tartozéknak tekintette. A végén, amikor már alaposan az idegeire ment, megölte, a holttestét pedig a műhely alatti pincében rejtette el. Ám az ötven évnyi közös élet után a feleség nem akarja csak úgy otthagyni, ezért a szelleme egy idő után visszatér a túlvilágról, és magával viszi az pokoli órást. Itt is lehetne a szövegben és a bevezető akusztikus részben bizonyos ambient párhuzamokról beszélni a klasszikus Genesisszel és King Crimsonnal, akiknek a hetvenes évek elején különösen a szívükhöz nőttek az efféle fantazmagorikus történetek (például a „The Musical Box” és a „The Letters” című dalok). A pasztorális bevezető részt zenekarilag hangszerelt, fuvolapasszázsokkal átszőtt hangszeres rész követi, amelynek közepén főleg Govan brillíroz eszelős gitárimprovizációival, bár a többi virtuóz társ is komoly vetélytársat jelent neki. A zongorás melodramatikus betétek és az éteri többszólamúság sikeresen fokozzák a feszült, titokzatos és szorongató légkört, vagyis Wilson úr és cimborái a hangszerelési zsenialitás új fokára jutnak. A záró rész, amelyben különösen Nick Beggs csillog zörgő basszusvonalaival, tiszta jazz fusion elszabadulás, és a egyre hátborzongatóbb hangulat fokozása, ahogy a feleség szelleme visszatér a túlvilágról, hogy leszámoljon a „drága” férjjel.
Az album a címadó dallal, vagyis a „The Raven That Refused to Sing”-gel zárul, ami egy újabb eposzi remekmű szellemekről szóló szöveggel. Ez az album többi szövegéhez képest kifejezetten kontemplatív, és a végén még az optimizmus egy fénysugarát is hagyja. A szöveg főszereplője ismét egy öregember, de ezúttal pozitív természetű személy. Ez az öreg ugyanis kifejezett nosztalgikus, aki gondolatban folyton visszatér a gyerekkorba, amikor élete legszebb napjait töltötte. Akkor a húgával játszott, aki életében a legtöbbet jelentette neki, és aki nagyon fiatalon meghalt. A halála után az öreg élete szellemileg nyomorúságossá és üressé vált. Egy nap az öreg a kertben hirtelen megpillant egy titokzatos hollót, és felismeri benne a saját húga szellemének fizikai megnyilvánulását, aki hosszú évek után visszatért a túlvilágról. Meggyőződésévé válik, hogy ha valahogy megtanítja énekelni a hollót, újra hallani fogja a húga hangját, és így együtt repülhetnek a túlvilágra. Ennek megfelelően ennek a lírailag meglehetősen mély dalnak az atmoszférája kifejezetten melankolikus, de idővel, a törékeny zongorán való sikeres fokozás után némileg optimistább és derűsebb, már-már eposzi zenekari árnyalatok kezdenek uralkodni, élükön a fuvolával és a mellotronnal. Wilson éneke kifejezetten kontemplatív természetével ismét csodálatos képességgel rendelkezik arra, hogy megrázza a potenciálisan akármilyen keményszívű hallgatót is, és felébressze benne a számos már-már elfeledett magasabb érzelmet.
A „The Raven That Refused to Sing (And Other Stories)” Wilson eddigi legjobb szólóalbuma, és újabb darab a kortárs progresszív rock remekműveinek megszakítatlan sorában, amellyel ez a sokoldalú zeneművész és producer ismét megerősítette státuszát a rockzene kísérletező formáinak jelenlegi fő hőseként. Ezt a többrétegű alkotást, amelyet a zseniális zenei tartalom mellett fenomenális produkció is jellemez, és amely mély főhajtást érdemel, egyszerűen nem lehet eléggé dicsérni, és szinte biztos, hogy hamarosan a prog rock történetének legnagyobb klasszikusai közé kerül. A „The Raven That Refused to Sing” már az év elején a 2013-as év legjobb progresszív rock albumának fő várományosa. Stevenre a jövőben igen nehéz feladat vár: fenn kell tartania és folytatnia kell a stúdiómesterművek hihetetlenül sikeres sorozatát, amellyel új mércét állít a kortárs prog rocknak, de egy ilyen mestertől mindig várhatók a legszebb fajta meglepetések.
szerző: Peter Podbrežnik
pontszám: 10 / 10
Dallista:
1. Luminol
2. Drive Home
3. The Holy Drinker
4. The Pin Drop
5. The Watchmaker
6. The Raven That Refused to Sing
Felállás:
Steven Wilson – ének, mellotron, billentyűs hangszerek, gitár, basszusgitár a „The Holy Drinker”-en
Guthrie Govan – vezetőgitár
Nick Beggs – basszusgitár, Cheapman stick a „The Holy Drinker”-en, háttérvokál
Adam Holzman – billentyűs hangszerek, hammond-orgona, zongora, minimoog
Marco Minnemann – dob, ütőhangszerek
Theo Travis – fuvola, szaxofon, klarinét
VENDÉGZENÉSZEK:
Jakko Jakszyk – háttérvokál a „Luminol”-on és a „The Watchmaker”-en
Alan Parsons – gitárszóló a „The Holy Drinker”-en
A zenekari hangszerelések szerzője Dave Stewart, az előadó egy londoni alkalmi zenekar
