Megjelenés dátuma: 1981. 06. 15.
Kiadó: EMI
Producer: Mike Thorne
Játékidő: 43:51
Műfaj: jazz rock fusion
Értékelés: 7/10
A „Land of Cockayne” az angol progresszív rock úttörői és jazz fusion titánjai, a Soft Machine tizedik, és több mint három évtizeden át utolsó stúdióalbuma volt. Karrierjüknek ebben a szakaszában már egyetlen eredeti tag sem szerepelt a Soft Machine soraiban, és ez az állapot azóta sem változott. A „Land of Cokayne” Karl Jenkins billentyűs és John Marshall dobos projektje volt, akik összetrombitálták a különféle alkalmi zenészeket; közülük leginkább a Soft Machine és a Gong egykori gitárosa, Allan Holdsworth, a Cream egykori basszusgitárosa, Jack Bruce, a Caravan és a Curved Air egykori basszusgitárosa, John G. Perry, valamint az If egykori szaxofonosa, Dick Morrissey emelkedett ki. A felsoroltak többsége korábban már együtt dolgozott Stevie Wonder „Wonderin’” (1980) című albumán.
Jenkins kezdeményezésére gyűltek újra össze, hogy feltámasszák az 1978-ban nyugdíjazott Soft Machine-t. Ehhez a projekthez nem csatlakozott John Etheridge gitárvirtuóz, bár később visszatért a koncertekre. Az instrumentális hangvételű „Land of Cockayne”-t – a Soft Machine jazzkorszakának legtöbb albumához hasonlóan – átszőtte Jenkins akkoriban újszerű szinklavier-használata, amellyel egyes szerzeményekhez zenekari hatású hangszerelést adott hozzá, anélkül hogy további vendégzenészekkel kellett volna bajlódnia. Mint a nyolcvanas évek eleji jazz rock fusion albumok többsége, az ultramelodikus „Land of Cockayne” is tele van szintetizátorokkal, és Mike Thorne produkciójának hangzása kissé szintetikus. Hangszerelés és hangulat tekintetében az album nem rossz, a Soft Machine korábbi teljesítményéhez képest viszont kifejezetten könnyűsúlyú darab. Több szerzeményen is érezhető a pop és a funk hatása.
A nyitó „Over ‘n’ Above” az új jazzfúziós minimalizmust tükrözi, a kísérő női vokálharmóniák pedig az első kísérletezést jelentik az énekhanggal a legendás Robert Wyatt 1971-es, „réges-régi” távozása óta. A „Lotus Groves” szintetikus textúrákra, egyszerű fuvolafutamokra és ismétlődő ütőhangszerekre épül. Az „Isle of the Blessed” zenekari kollázs, amely – ha egyébért nem is – hangulatával jól eltalálja a címben megidézett mitológiai boldogok szigetének képét. A „Panoramania” eleven szaxofonfutamaival, változatos dobátvezetéseivel és nosztalgikus központi motívumával a „Land of Cockayne” egyik legérdekesebb pillanata.
A „Palace of Glass” több közös vonást mutat az ambient zenével és a Jade Warrior kifejezésmódjával, mint a Soft Machine-féle iskola igazi jazz fusionjével, míg a felpörgetett ritmusú „Hot-Biscuit Slim” enyhe diszkólüktetésével inkább egy The Alan Parsons Project-instrumentális jazzes változatára emlékeztet. Az ambient „(Black Velvet) Mountain” álmodozó zenekari hangszerelésével és éjszakai életes hangulatával egy James Bond-film aláfestését idézi, természetesen Roger Moore főszereplésével. A „Sly Monkey”-ban, ahol elsősorban a vendég gitármágus, Holdsworth ragyog, a nyitó gitárriff egyenesen a legendás Queentől, pontosabban Brian Maytől van kölcsönözve, a folytatás pedig a nyolcvanas évek néhány népszerű tévésorozatának zenei kulisszáját idézi.
A „Land of Cockayne” sok tekintetben a korszaka terméke volt, és híven tükrözte a nyolcvanas évek jazz fusion színterének állapotát. Bár vannak vonzó pillanatai, fényévekre áll a Soft Machine klasszikus, a hetvenes évek első felét meghatározó jazz fusion megközelítésétől. Melodikus arculata nem segített abban, hogy felhívja magára a szélesebb közönség figyelmét, amely akkorra már a teljesen megváltozott zenei trendekre esküdött, és alig emlékezett valaki azokra az időkre, amikor a Soft Machine a progresszív rock és a jazz rock fusion történetét írta.
Nem csoda, hogy ezután egészen 2018-ig, a „Hidden Details” megjelenéséig nem vettek fel új stúdióalbumot. A Soft Machine rövid visszatérése 1980 és 1984 között nem volt sikeres, és a legendás csapat a későbbi években különféle kompromisszumos neveken működött. A koncerteken a Soft Machine zenéjét a leghosszabb ideig a Soft Machine Legacy nevű formáció őrizte, amely 2015-ben végre elhagyhatta a Legacy jelzőt, három évvel később pedig felvette a „Hidden Details”-t. A Marshallt, Etheridge-et, Roy Babbington basszusgitárost és Theo Travis szaxofonost felvonultató „modern” Soft Machine-felállás ma is aktív.
A recenziót írta: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Over ‘n’ Above (7:24)
2. Lotus Groves (4:57)
3. Isle Of The Blessed (1:56)
4. Panoramania (7:07)
5. Behind The Crystal Curtain (0:53)
6. Palace Of Glass (3:22)
7. Hot-biscuit Slim (7:27)
8. (Black) Velvet Mountain (5:10)
9. Sly Monkey (5:00)
10. A Lot Of What You Fancy… (0:35)
Soft Machine:
Karl Jenkins – billentyűs hangszerek, zenekari hangszerelés
John Marshall – dob, ütőhangszerek
Vendégzenészek:
Allan Holdsworth – szólógitár
Alan Parker – ritmusgitár
John Taylor – elektromos zongora
Ray Warleigh – altszaxofon, basszusfuvola
Dick Morrissey – tenorszaxofon
Jack Bruce – basszusgitár
Stu Calver – kísérővokál
John Perry – kísérővokál
Tony Rivers – kísérővokál
Bill Harman – a vonósszekció vezetője
