Helyszín: Ljubljana / Orto bar / Szlovénia
Dátum: 2012. március 15., csütörtök
Nem hittem volna, hogy a Cynic, az Atheist és a Pestilence hazai koncertjei után még bármi meglephet. Aztán csak úgy mellékesen bejelentik, hogy az Orto barba jön a Fates Warning. Várjunk csak, létezik még egy ilyen nevű banda, vagy tényleg a progresszív metal úttörői érkeznek hozzánk!? Az a név, amelyet olyan nagy nevek is a hatásaik közé soroltak, mint Mike Portnoy (aki egy interjúban azt is elmondta, hogy a Dream Theatert tévesen tartják a műfaj atyjának, valójában a Fates Warning az) és a néhai Chuck Schuldiner (Death)? Fates Warning természetesen csak egy van, az Orto bar pedig a múlt csütörtökön a színpadán látta vendégül a progresszív metal amerikai legendáit, akik gyakorlatilag megalkották a műfajt. A koncert bejelentését követő lelkesedési hullám után elég logikus lett volna arra számítani, hogy áttesznek egy nagyobb helyszínre, amilyet egy Fates Warning-formátumú zenekar mindenképp megérdemelne. Az amerikaiakat azonban a terem aprósága nem különösebben zavarta, a közönség meg gondoskodott róla, hogy a banda soha ne felejtse el az első (és remélem, nem az utolsó) hazai koncertjét.
A függöny a Disconnected (Part I) intrójára lehullott, és az Orto színpadára sorra felküzdötte magát Bobby Jarzombek (dob), Frank Aresti (gitár), Joey Vera (basszus), a Fates Warning alapítója, Jim Matheos (gitár) és az énekes Ray Alder, majd a lelkes közönséget a Disconnected album klasszikusával, a One-nal köszöntötték. Az első húrmegpendítéstől kezdve a hang tökéletesen tiszta volt, és nem emlékszem, hogy az Orto barban valaha egy fellépő zenekarnak sikerült volna ilyen hibátlan hangzást összehoznia. Ezt a csütörtököt hihetetlen melegség, kristálytiszta átlátszóság, ha kellett, romboló agresszió és nyersesség jellemezte. Minden hangszer megkapta a maga helyét, minden gitárvonal gond nélkül hallható volt, a dobok hangosak és élesek, a basszus pedig hörgő és mély. Alder meleg hangjával együtt egyetlen tökéletes egészet alkottak, amely átölelte a termet, és a jelenlévőket a zenei varázslat felhőjébe burkolta. Matheos, aki a zene nagy részét írja, egyedülálló szerző és gitáros, hiszen a számait nem ötperces, önfényező szólókra építi (kacsintás Petrucci felé), hanem képes alapjában egyszerű riffeket írni, amelyek technikailag mégis rendkívül összetettek. Matheos Arestivel párosítva pedig egy „tour de force” gitárduó, amely a megfelelő pillanatokban könnyedén dobálta egymásnak a lélegzetelállító szólókat. Matheos és Aresti egyaránt váltogatja a ritmus- és a lead vonalakat, amelyeket hibátlanul játszanak, de igazán akkor ragyognak fel mindketten, amikor az egyszólamú vonalaikat „trademark Fates Warning” harmóniákba rendezik. A ritmusszekció is úgy nyomta, mintha fogadást kötöttek volna! Bár Mark Zonder valószínűleg mindig „a” dobos marad a zenekar történetében, Bobby Jarzombek könnyedén belelépett a tényleg nagy cipőbe. A dobolását nézve könnyen elveszhettél a dobverők útjainak és átmeneteinek kavalkádjában. Mindezt egy olyan dobfelszerelésen, amely fele akkora, mint a legtöbb metaldobosé (ugye, Portnoy). A színpadról áradó energiáért pedig főleg a hihetetlen Vera volt a felelős, aki eszeveszett karizmával sugárzott, közben az ujjait tollkönnyedséggel és meggyőző erővel futtatta a basszushúrokon. Ezért többször kapott őszinte ovációt a közönségtől, Alder pedig többször odavetette a közönségnek: „Joey likes you!” Az előző napi megfázás és a torokproblémák ellenére Ray Alder is fantasztikusan helytállt, minden énekvonalat nagyon szívből és meggyőzően adott elő, az énekes produkciót pedig erős érzelmekkel töltötte meg. Hihetetlen volt hallani, milyen könnyedén kelti életre Ray a remek szövegeket, és bár a magas vonalakat már nem tudja hozni (ügyesen hozzá is igazította őket a mostani képességeihez), a hangja még mindig hatalmas, érzelmes és drámai előadásra képes, amely a amúgy is gazdag Fates Warninget tovább gazdagítja. Aresti bőséges vokáljaival (amelyek bizonyították, hogy Frank is fantasztikus énekes!) az énekdallamokat egészen az égig emelte. Egy óra negyven perc után, az Eye To Eye csodálatos előadását követően, túl hamar kellett elbúcsúznunk a Fates Warningtól.
Keserű búcsú volt, de egy igazán gyönyörű koncertnek lehettünk a tanúi, amelyet a mesterségük mesterei hibátlan stílusban vittek végig. A zenekar kiváló teljesítménye és az energikus közönség együtt azt eredményezte, hogy az Orto falai a múlt csütörtökön valószínűleg élete legjobb koncertjét élték át. Sosem fogom megérteni, hogyan lehet, hogy a Fates Warninget ennyire bűnösen figyelmen kívül hagyják, miközben a szakmabeli társuk, a Dream Theater ezer-, kétezer fős termeket tölt meg, de hát ez a sors. Egy szemernyi kétség sincs azonban afelől, hogy a Fates Warning par excellence progresszív metal, amelynek nincs párja. Remélem, Jim új lemezre vonatkozó célzásai hamarosan valóra válnak. És hogy a zenekar még egyszer eljön a mi tájainkra.
szerző: Rok Klemše
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlist:
1. Intro/One
2. Life In Still Water
3. A Pleasant Shade of Gray: Part III
4. Outside Looking In
5. Down to the Wire
6. Heal Me
7. Still Remains
8. Another Perfect Day
9. The Ivory Gate of Dreams: IV.Quietus
10. A Pleasant Shade of Gray: Part XI
11. The 11th Hour
12. Point of View
13. Through Different Eyes
14. Monument
— ráadás —
15. At Fate’s Hand
16. Eye to Eye
