Kiadó: Century Media Records
Megjelenés dátuma: 2022. 10. 7.
Produkció: Chris “Zeuss” Harris
Album hossza: 60.28 perc
Stílus: Heavy Metal / Progressive Metal
Értékelés: 9.0/10
Hiszed vagy sem, a Queensryche új albummal tér vissza. A „Digital Noise Alliance” összesen a negyedik stúdióalbumuk azóta a viharos időszak óta, amely csak Todd La Torre énekes érkezésével csillapodott le. Az előző lemez, a „The Verdict” (2019) eltért La Torre első két Queensrÿche-albumától, amelyek visszahoztak a zenei művészetbe jó néhányat abból, ami a zenekart örökre a világ heavy metal térképének legfontosabb és legjelentősebb előadói közé emelte. A „The Verdict”-et lehetetlen rossz albumnak nevezni, mégis hagyott nyitva kérdéseket. Az az érzésem támadt tőle, hogy a dalok szép gyűjteménye kihasználatlan potenciált hordoz, amely művészi értelemben még többre is fejlődhetett volna. Így az album összképében határozottan szikárabb, mint amit a Queensryche megszokott mércéi alapján várnánk.
A „Digital Noise Alliance” teljes mértékben eloszlatja azt az érzést, hogy a Queensryche túl hamar megelégedett a „The Verdict”-tel, vagy ami még rosszabb: hogy a „kevésbé érdekes zenei irányban” szándékozik folytatni, tudatosan „pontatlan” produkciós hangzással. Az új album kivételesen minőségi kompaktságot hoz, amelyet a dalok roppant ügyes és hatásosan karmos csiszoltsága kísér, tele fülbemászó, bombasztikus dallamokkal – hol a gitárok jellegzetes hármashangzatú harmóniáiba zárva, amelyek azonnal felismerhetően Queensrycheosan szólnak (egyenesen a nyolcvanas évekbe lőnek vissza), hol az ultramuzikális, extrém énekmagasságokba törő La Torre és a festői kísérődallamok kombinációjában, amelyek szintén nosztalgikusan hatnak. Mindezek fölött ki kell emelni, hogy a Queensryche ezúttal néhány kifejezetten ütős gitárfrázist is össze tudott hozni, ezek adják az új anyag ravaszul merész és sikeresen kivitelezett hangszerelésének alapját.
Vannak különösen izgalmasan hangzó pillanatok. Ilyen az album egyik legsötétebb dala, a vészjósló Behind The Walls, amely mégis azonnal megveszi a rajongót egy fenomenális refrénnel, amilyet csak a régi Queensryche-iskola képes kifaragni. Ebben a dalban a zenekar először az albumon hangsúlyosabban felvonultat néhányat azokból az elemekből, amelyek a klasszikus Queensryche esszenciáját mindig is a progresszív metallal való kacérkodással kötötték össze. Ezt a jelleget még jobban elmélyíti a záró, rendkívül sötét Tormentum, amely hosszabb, mozgalmas instrumentális részével az album sajátos művészi csúcspontját adja. Az ilyen művészi kihívások elől a lemez közepén álló Nocturnal Light sem tér ki.
A produkció ismét „világosabb” és „tisztább”, szemben az egyszerűbben hangszerelt előd, a „The Verdict” „recsegős”, szinte „demószerű” lökéseivel, ami megint csak víz lesz a malmára mindazoknak, akik nem tudjátok elfelejteni az 1982 és 1994 közötti aranykort.
Nemcsak a nyitó In Extremis ilyen, hanem rögtön követi még három intenzív heavy metal induló, amelyek rendkívül hatásosan fűzik egybe a riffek feszültségét és a karmos zenei retorikát. Meggyőzőbb már alig lehetne. A „mid-eight” részek ismét kifejezetten ügyesen mélyítik a drámai színházat a dinamika váltásain keresztül, és bennük szépen megcsillan a zenekar új tagjának hozzájárulása. Ő a Kamelot dobosa, Casey Grillo, akit a Queensryche az elmúlt években alaposan kipróbált a koncerteken. Változatos játékával ő is újra arra a szintre emelte az új anyagot, amit a Queensryche-tól egyébként elvárunk. Még azután is, hogy Scott Rockenfield már nincs a csapatban. Grillo remekül beilleszkedett a zenekarba.
Amit a Queensryche ezúttal különösen ügyes és kifinomult művészi eleganciával csinál, az a réginek és az újnak az ötvözése. Végig az az érzésünk, hogy velünk vannak a nyolcvanas évek, hiszen a dalok sorra olyan anyag jellegével vonnak párhuzamot, amely főleg 1982 és 1988 között született, ugyanakkor az ihletettség terén az ötös tagjait ezúttal különösen dicsérni kell, mert az új ötletek mozgalmasnak és egyszerre rendkívül frissnek hatnak. Ennek következtében egyszerűen kicsattannak a nagy odaadással végzett csiszolgatástól.
A régi Queensryche néhány híve sosem lesz teljesen elégedett. Mindig előhozzák, hogy a Geoff Tate-tel született varázslat egyedi és megismételhetetlen. Ez igaz. De ezt érdemes a zenekar múltja részeként kezelni. Amit a Queensryche a Geoff nélküli negyedik albumával kínál, az valójában több mint fenomenális megközelítése ennek a varázslatnak, amely soha többé nem tér vissza. Miért? Mert közben megszületett egy új varázslat. Toddal, persze. És átkozottul jól működik. Ha a gyengébb „The Verdict” után bármilyen kétely felmerült, most akár azt is állíthatjuk, hogy a „Digital Noise Alliance” a „Condition Human” (2015) és a „Queensrÿche” (2013) felívelő folytatása is.
Abban az érzésben, hogy a valóban kiváló album megalkotása iránti vágy ezúttal tényleg nagyobb volt, mint „az egész világ”, hogy a jelenlegi csapat (Mike Stone gitáros csatlakozásával is – ő a múltban már dolgozott a Queensrÿche-vel) eltalálta a megfelelő kreatív kémiát, és remekül megértik egymást, végül pedig a rendkívüli lazaság, a mindent átható szívélyes izzás és az áttörhetetlen önbizalom érzésében a „Digital Noise Alliance” a három előző Queensrÿche-albumhoz képest biztosan elfoglalja a művészi trónt. Ezt tükrözi a legújabb anyag, élén a nyugodtabb, akusztikusan szárnyaló Forest című dallal, amely semmiképp sem Silent Lucidity, mégis 100%-ban Queensrycheosan izzik. Az elejétől a végéig. Egy tömbben. Tényleg? A zenekar az album végére beillesztett egy feldolgozást is az örökzöld Rebell Yell slágerből, amely eredetileg Billy Idolé. És máris ott tartunk. Jó, hogy ez a szám a végén van. Nem illik a többi közé. Nem azért, mert a feldolgozás a Queensrÿche rendezésében készült, hanem a markáns stíluseltérés miatt, amelyet még a Queensrÿche-féle heavy metal öltözet sem tüntet el. De ez mindig is igaz volt a Queensrÿche-re. A klasszikus időkben is, amikor más előadók dalait dolgozták fel, ezért nem érdemes túl nagy drámát csinálni abból, hogy a zenekar úgy döntött, felveszi ezt a feldolgozást a „Digital Noise Alliance”-re.
Előttünk áll tehát egy Queensryche-album, amelyről a zenekar régi szép idejének minden nosztalgikusa el fogja ismerni, hogy a legimpozánsabban és leghatásosabban foglalja össze e korszakok esszenciáját, és fordítja le az újra. A Queensrÿche minden bizonnyal a 2012-es hajótörés után kihozott magából egy olyan teljesítményt, amelyre mindannyian vártunk. Különösen azok a hívek, akik reális talajon állnak, akik sosem fordítottak hátat a zenekarnak, és éppen ezért képesek a zenekar Geoff Tate-féle korszakbeli művészetét (a Queensryche-történelem különálló darabjaként) egyenrangúan kezelni az ötös „kanyargós” fejlődési útjának többi korszakával.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. In Extremis
2. Chapters
3. Lost in Sorrow
4. Sicdeth
5. Behind the Walls
6. Nocturnal Light
7. Out of the Black
8. Forest
9. Realms
10. Hold On
11. Tormentum
12. Rebel Yell (bónuszdal)
Felállás:
Todd La Torre – ének, vokál
Michael Wilton – gitár
Mike Stone – gitár
Eddie Jackson – basszusgitár
Casey Grillo – dob
