A Porcupine Tree visszatért Bécsbe (2022)

foto: ALEŠ PODBREŽNIK 2022
0 14 268

Helyszín: Bécs / Gasometer / Ausztria
Dátum: 2022. október 23., vasárnap


A bécsi Gasometer koncertterem október utolsó előtti vasárnapján „majd szétrepedt”, annyira megtöltötték a kultikus angol progresszív rockzenekar, a Porcupine Tree rajongói. A modern progresszív rock bajnokai tizenkét év után léptek fel először Bécsben. Ennyi idő telt el azóta, hogy legalábbis látszólag befejezték a működésüket, sokoldalú vezérük, Steven Wilson pedig, akit a legtöbben az alapító énekes-gitárosként ismernek, hosszú időre a szólókarrierjének szentelte magát. Több mint egy évtizednyi szünet után idén új albummal, a „Closure/Continuation”-nel tértek vissza (RockLine kritika), amelyet a rajongók többsége joggal fogadott melegen, és új turnét is bejelentettek.

Mivel egyáltalán nem kizárt, hogy búcsúturnéról van szó, a bécsi fellépés iránt részben ezért is óriási volt az érdeklődés. Bécsbe utazott jó pár szlovén rajongója is ennek a kísérletező, sokszor intellektuális beütésű és atmoszférájában mély, ugyanakkor gyakran kifejezetten melankolikus és sötét zenének. Steven ugyan utálja, ha más zenekarokhoz hasonlítják, és nem is olyan régen még a „progresszív rock” címkét is elutasította a Porcupine Tree zenéjére, a rajongók közül mégis sokan szívesen vetik össze őket a legendás Pink Floyddal, éppen az atmoszférikus mélység, a komor melankólia és a romantika miatt.

Steven és a csapat a háromórás koncertet két részre osztotta, húszperces szünettel a kettő között, hiszen a zenekar – miután mindhárom tag „átlépte az ötvenet” – már nem tartozik a szakma fiatalabb képviselői közé, és elkél neki egy kis pihenő félidőben. Steven mellett a színpadon ott volt a két másik régi tag is: a rutinos billentyűs, Richard Barbieri (ex-Japan) és a dobok nagymestere, Gavin Harrison, aki a King Crimsonban is keresi a kenyerét. A közönség nagy része viszont most találkozott először a két amerikai vendég koncertzenésszel.

A gitáros-vokalista Randy McStine (aki olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint Nick D’Virgilio, Marco Minnemann, Ryo Okumoto, Adam Holzman, Dave Kerzner, Doug Pinnick, Vinnie Moore és Charlie Benante) és a basszusgitáros Nate Navarro remek muzsikusok, ezt a koncert során többször is bebizonyították, a Porcupine Tree-ben betöltött jövőbeli szerepük azonban egyelőre homályos. Elég valószínű, hogy megmaradnak koncertkisegítőknek, ahogy Randy elődje, John Wesley is. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy Randy a kiváló második gitárjával és a vokális harmóniáival óriási segítséget nyújtott Stevennek, úgyhogy külön dicséret illeti.

A Porcupine Tree az „In Absentia” (2002) progmetalos klasszikusával, a „Blackest Eyes”-szal nyitott, amely a zenekar egyik legjellemzőbb dala. Steven régi szokásához híven mezítláb állt a színpadon, és szüntelenül járkált Barbieri és Harrison között. Ezen az estén időnként kissé morcosnak tűnt, és a poénjain sem nevetett mindenki, pedig a humorérzéke még mindig a régi, és párszor saját magát is kifigurázta. Egy ponton maga is kijelentette, hogy a viccei láthatóan már nem viccesek: az előző koncerten legalább kicsikartak némi visszafojtott mosolygást, a bécsi közönség komolyságához képest.

Közben megköszönte a közönségnek, hogy nem inkább a The Cure aznapi koncertjére ment el, és az Egyesült Államok, illetve az amerikai politika a legtöbb európai körében tapasztalható népszerűtlenségével ugratta a két amerikai „újoncot”. Egy kis (megjátszott?) féltékenység is érződött Gavin iránt, aki a Porcupine Tree és a King Crimson tagjaként, korunk egyik legelismertebb rockdobosaként rendkívüli népszerűségnek örvend. A közönség soraiban ugyanis nemcsak Stevent éltető táblákat tartottak a magasba, hanem Gavint is ugyanígy ünnepelték.

Hogy a modern progresszív rock vezető mecénása társas és érzelmi téren is lassan különc primadonnává válik, azt leginkább a fotózáshoz való viszonya mutatja. Az akkreditált fotósok szigorúan csak az első két dal alatt dolgozhattak, és akkor is csak meghatározott pontokról, a közönség számára pedig a legszigorúbban tilos volt bármiféle fényképezés vagy videózás. Egyre inkább úgy tűnik, hogy Steven ebben a szőrszálhasogatásban és makacsságban évről évre jobban hasonlít Robert Frippre, az egyik zenei példaképére.

A régi klasszikusok közé a friss stúdióalbum dalai keveredtek, a lemezt ugyanis teljes egészében eljátszották. Ezt Steven külön ki is emelte, és odaszúrt minden olyan zenekarnak, amely egy új album megjelenése után csak egy maréknyi új dalt játszik a koncertjein. A legtöbb szám alatt – ahogy ennél a zenekarnál ez már régi hagyomány – érdekes és megrázó vetítések futottak. Ezek közül a „Fear of a Blank Planet” alatti, lelkileg és társadalmilag tönkretett gyerekeket ábrázoló képsor, valamint az új „Herd Culling” ijesztő farkasai, illetve vérfarkasai lógtak ki leginkább.

A Porcupine Tree rejtettebb dalainak kedvelői a „Buying New Soul” előadásának örülhettek, amely 2008-ban egy viszonylag ritka kislemezen jelent meg, és csak a legelszántabb rajongók ismerik. Nem könnyű Porcupine Tree-rajongónak és a legritkább felvételeik szakértőjének lenni, hiszen a mezőnyben zenetudományi doktorok és számítógépes kockák is akadnak – ezt a közönségre vetett pillantás is elárulta. Nőből pedig, ahogy az a zenekar és Steven szólókoncertjein lenni szokott, ezen az estén is kevés volt, bár a helyzet lassan javul.

A „Stupid Dream” (1999) albumot csak az „Even Less” képviselte, a kevésbé ismert dalok kedvelői viszont a „Drown With Me”-nek örülhettek, amely eredetileg csak az „In Absentia” exkluzív, európai kiadásán jelent meg. Annak ellenére, hogy kevésbé ismert szerzeményről van szó, a végén a fogadtatás semmivel sem volt halkabb, mint az este legtöbb dalánál. Valószínűleg a teremben mindenki örült az „In Absentia”-csemege, a „The Sound of Muzak” előadásának. Ez a dal a megjelenésekor látnoki volt: üzenete, illetve figyelmeztetése egy olyan zene eljöveteléről és diadaláról, amely már csak nevében lesz zene, az elmúlt években sok tekintetben valóra vált – elég ránézni a modern slágerlisták élére. Na jó, a valóság azért egy fokkal kevésbé sötét, mint a húsz évvel ezelőtti jóslat, ezt Steven is megjegyezte.

A nagyobb meglepetések közé sorolható a „Last Chance to Evacuate Planet Earth Before It Is Recycled” című pszichedelikus mestermű hibátlan előadása is, amely az este egyetlen „Lightbulb Sun” (2000)-klasszikusa volt. Amint a vásznon feltűnt Marshall Applewhite őrült arca – a hírhedt Heaven’s Gate szekta vezetőjéé, aki 1997-ben, a Hale-Bopp üstökös elhaladásakor önmagát és követőit is a halálba küldte azzal az ürüggyel, hogy lelkük egy földönkívüli űrhajón új testekbe költözik, mielőtt bolygónkat újrahasznosítják –, a teremben rendesen felzúgott a tömeg.

Külön felvezetést kapott a komplex mestermű, az „Anesthetize” is: előtte Steven, aki időnként a kedvenc szintetizátora mögé is beállt, külön kiemelte a dal tűzről pattant, metálos középrészét. Ez ugyanis abban az időszakban született, amikor a Porcupine Tree vezére nagyon rajongott a progresszív metal extrémebb formáiért, illetve azokért az extrém metalosokért, akik hirtelen felfedezték maguknak a progresszív rock csodálatos világát. Hasonlóképpen Steven fiatalon, miután felfedezte a hetvenes évek progját, felhagyott a NWOBHM-színtér követésével.

A „The Incident” (2009) albumot, amely sokáig az angol prog bajnokainak utolsó stúdiólemezének számított, az „I Drive the Hearse” képviselte, amely eredetileg az 55 perces „The Incident” eposz záró szakasza. A második részt lezáró „Sleep Together” közben Steven elfelejtett néhány sort, amit egy ilyen kaliberű zenész igazán nem engedhetne meg magának. A rajongók többsége azonban gyorsan megbocsátotta neki ezt a botlást, hiszen a ráadásban a cimborákkal három olyan Porcupine Tree-klasszikust játszott el, amelyektől a legtöbbeknek végigfutott a hideg a hátán. Az első ráadás a nosztalgikus mestermű, a „Collapse the Light into Earth” volt, amelyet Steven akusztikus gitár mellett, hatalmas átéléssel énekelt el, a színpadon csak Barbieri kísérte zongorán. A meglepetéseknek ezzel még nem volt vége, ugyanis a „Deadwing” (2005) klasszikusa, a „Halo” következett, amely meglepő módon az egyetlen dal volt ezen az estén a rajongók körében nagyon népszerű albumról.

A Porcupine Tree a legismertebb dalával zárta a koncertet – a „Trains”-szel. Steven szavai szerint máig sem tudják igazán, miért lett ez a kelta dallamvilággal színezett klasszikus ennyire népszerű a rajongók körében. A terem felrobbant a lelkesedéstől, miután Steven előbb azzal húzott minket, hogy hamisan bejelentett egy különböző rockklasszikusok feldolgozásaiból összefűzött egyveleget, amit aztán egyes zenekarok egyik legszánalmasabb koncertszokásának nevezett. Miután a lehetséges feldolgozások között megemlítette a „Sweet Home Alabama”-t, rögtön világos lett, hogy csak egy fanyar tréfáról van szó. A „Trains” előadásából sajnos kimaradt a kelta ízű instrumentális rész, amely az eredetiben a Porcupine Tree történetének egyik ritka folkos kirándulása; helyette egy rövid szünettel, illetve csenddel vágták ketté a dalt, majd még egyszer, utoljára teljes erővel eljátszották a fő motívumát, és ezzel búcsúztak.

A Porcupine Tree bécsi koncertjéről kialakult végső benyomást az ókori római mondás, a „jöttem, láttam, győztem” átiratában lehetne összefoglalni, amelyet nem Steven Wilsonnak, hanem egy antik, de rokon lelkű, tekintélyelvű személyiségnek – Julius Caesarnak – tulajdonítanak. Minden irigylésre méltó színvonalon szólt, legyen szó játékról vagy éneklésről, így Steven fent említett szövegbotlása a „Sleep Together” alatt sem rontotta el a nagyon jó összképet. A hangosítás is fantasztikus volt, hiszen Steven, a nagy múltú hangmérnök és producer, ebben a tekintetben igazi perfekcionista. A setlista szinte álomszerű volt, bár néhányan hiányoltunk még pár kedvenc klasszikust a Porcupine Tree kincsesládájából, például a „Lazarus”-t, az „Open Car”-t, a „Shesmovedon”-t, a „Way Out of Here”-t, a „Four Chords That Made a Million”-t, a „Mellotron Scratch”-et, a „Stranger By the Minute”-ot és a „Radioactive Toy”-t, hogy csak néhányat említsünk – de akkor legalább még egy órával meg kellett volna hosszabbítani a koncertet.

Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik

Setlista:
1. szett:
1. Blackest Eyes
2. Harridan
3. Of the New Day
4. Rats Return
5. Even Less
6. Drown With Me
7. Dignity
8. The Sound of Muzak
9. Last Chance to Evacuate Planet Earth Before It Is Recycled
10. Chimera’s Wreck
2. szett:
11. Fear of a Blank Planet
12. Buying New Soul
13. Walk the Plank
14. Herd Culling
15. Anesthetize
16. I Drive the Hearse
17. Sleep Together
—ráadás—
18. Collapse the Light Into Earth
19. Halo
20. Trains


Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik