Arena: The Theory of Molecular Inheritance

0 219

Kiadó: Verglas Records
Megjelenés dátuma: 2022. 10. 21.
Producer: John Mitchell
Az album hossza: 62.03 perc
Stílus: Progressive Rock
Értékelés: 10/10


A „The Theory of Molecular Inheritance” sok (neo)progresszív rock-rajongónak 2022 legvárandósabb albuma volt. Damian Wilson (Headspace, Ayreon, Star One, ex-Threshold, Landmarq), a kiváló énekes érkezése teljesen új fejezetet nyitott az angol neoprog-bajnok Arena történetében, akik addig már négy énekest fogyasztottak el. Paul Manzi utódja – Manzi 2020-ban, egy sikeres, tízéves közös munka után köszönt el a zenésztársaktól – kétségkívül a legnagyobb név, aki valaha a zenekar mikrofonja mögött állt, így az új stúdióalbum előtt joggal voltak magasak az elvárások.

A „The Theory of Molecular Inheritance” eredetileg már 2021 októberében „meglátta volna a napvilágot”, de a megjelenést kétszer is el kellett halasztani, így végül közel egy évvel a tervezett dátum után jött ki. Clive Nolan, a billentyűs varázsló és Mick Pointer dobos, az Arena kreatív vezetői már a megjelenés előtt jelezték, hogy az új lemez összetett sci-fi koncepciót hoz majd, amely mélységben és mondanivalóban nem marad el a „The Visitor” (1998) és a „Contagion” (2002) című remekművek koncepciójától.

Clive szavai szerint a „The Theory of Molecular Inheritance” koncepciója egy tudós elmélete, aki különféle kísérletekkel igyekszik megszelídíteni az elhunyt emberek molekuláit, hogy azok jellegzetes, sajátos tulajdonságaikkal egy új élet részévé válhassanak. Az album dalainak többsége a kísérleteiről „mesél”. Clive ezúttal tényleg tisztára metafizikai vizekre evezett: a lemez egy érdekes tudományos elmélet köré épül, mely szerint az anyag a halál után sem tűnik el, ami nem is áll olyan messze a legtöbb világvallás tanításaitól. Az elmélet szerint a halál után minden elhunyt lény molekulái visszatérnek a csillagporba. Aztán egy ideig a világban lebegnek, és arra várnak, hogy újra beépüljenek különböző élőlényekbe, a növényektől és az állatoktól az emberekig. Clive itt még egy lépéssel továbbmegy a tudományos fantasztikum területére, és felteszi a kérdést: „mi van, ha léteznek olyan molekulák, amelyek egykor élt emberek – például Ludwig van Beethoven – tulajdonságait hordozzák?” Lehetséges-e, hogy a híres zeneszerző molekulái egy-két évszázad múlva egy újszülött részévé válnak, aki aztán kivételes zenei tehetségről tesz tanúbizonyságot?

Wilson mester az „új falkában” rögtön az elején remekül feltalálta magát, pedig hangja és énekstílusa elég jelentősen eltér elődjétől. Az éneke úgy illeszkedik Nolan és Pointer szerzői víziójába, mint egy jól megkent gép. Valójában nem is meglepő, hogy az Arena tagjai már korábban is megpróbálták maguk közé csábítani, amikor énekes nélkül maradtak, de Wilson (túl)zsúfolt programja – más zenekarok és mellékprojektek – miatt ez lehetetlen volt. Hogy mennyire jól sikerült a legutóbbi változás, az már a remek nyitódalból, a „Time Capsule”-ból is hallatszik, amely a felhúzott gitárfutamok és a megalkuvást nem ismerő dobmenet miatt kicsit proge-metalosra sikerült. Minden félelem, hogy az Arena Damian érkezésével esetleg a Threshold származékává „mutál”, egy pillanat alatt elszáll, amint belépnek Clive zongora- és szintetizátor-hangszerelései, miközben John Mitchell a kezdeti gitárfutam-sorozat után áttér a jellegzetesebb, kifinomult és melankolikus gitárjátékára.

A „The Equation (Science of Magic)” még az előző szerzeménynél is „hagyományosabb” Arena-alkotás: tele van ritmusváltásokkal, drámai harmóniákkal és a mindig kiváló Damian vezette költői refrénnel. Az egészet rendkívül feszült hangulat övezi, amely Clive orgonájának belépése után kifejezetten baljóssá és sötétté válik. Meg kell jegyezni, hogy az Arena Damian érkezése után azért kicsit kevésbé hangzik fatalistának, mint az különösen a Manzi-korszakra jellemző volt, mert a magas termetű, szakállas énekes „világosabb” és bársonyosabb hangszínnel rendelkezik elődjénél. A „Twenty-One Grams” az emberi lélek állítólagos hozzávetőleges súlya. Ennek a kifejezetten melankolikus dalnak a szövege – amelyet Damian egyes részeken igen magas regiszterekben énekel el – azt kérdezi, hogy csupán anyag vagyunk-e, vagy talán halhatatlan lélek lakik bennünk. Amikor megérkezik a „Confession” című, Damian hangjára mintha szabott ballada, már egyértelmű, hogy a zenekarnak ismét sikerült egy kivételes albumot összehoznia.

A „The Heiligenstadt Legacy” egy levél körül forog, amelyet Ludwig van Beethoven 1802. október 6-án írt két testvérének, Karlnak és Johannnak. Heiligenstadt egy Bécs melletti település, ahová Ludwig kétségbeesésében húzódott el, hogy elbújjon a világ elől. A szöveg a zeneszerző mérhetetlen szenvedéséről szól, amikor egyre súlyosbodó süketsége miatt kezdte elveszíteni hitét képességeiben és az életben általában. Az Arena tagjainak, akik folyékonyan váltanak a drámai és a nyugodt szakaszok között – ezek fölött többnyire Clive melankolikus zongorája „parancsnokol” –, nagyon jól sikerült megteremteniük Beethoven szomorúságát és magányát. A következő dal, a „Field of Sinners” nyitánya kissé a „The Visitor” klasszikusára, a „Pins and Needles”-re emlékeztet. Ez a szerzemény másodpercről másodpercre fokozza a rendkívüli atmoszferikus drámát, miközben különösen jól érvényesül Damian vokális sokszínűsége, John gitárjátékának finomsága és Clive grandiózus szintetizátor-textúrái.

A „Pure of Heart”-ot metálos gitárfutamok és hatalmas orgonamenetek szövik át, amelyek együtt hatékonyan fokozzák a drámai hangulatot. Az epikus refrén a remek formában lévő Damiannal és kiágazó harmóniákkal csak nagyjából a dal felénél érkezik meg, de kiválóan sikerül, és az egészet jóval világosabb, atmoszferikusabb vizekre tereli. Az „Under the Microscope” a nyitányban szép power ballada, majd az első átmenet után érdekes kísérletté alakul metálos gitárfutamokkal és ennek megfelelő ritmikai alappal. A rövidebb hangszeres részeknél a régi hívek megnyalják majd a szájukat Clive és John virtuóz csínytevéseitől, és élvezhetik Mick és Kylan Amos basszusgitáros eklektikus ritmusos összjátékát, miközben Damian egy újabb kivételes énekteljesítménye (ismét) az a döntő tényező, amely a tetszetős dalt igazi Arena-klasszikussá változtatja.

Az „Integration” a nyitányban elbűvölő ballada Clive törékeny zongorahangszerelésével és Damian szinte mennyei énekével, majd meglepő módon egy nagyon hagyományos színezetű neoprog szakaszba vált, amely nosztalgikus szintetizátorvonalaival a neoprog-csapat korai éveit idézi. Ez a lépés hosszú idő után igencsak üdvözlendő, és sok régi rajongót megörvendeztet majd, hiszen eszükbe juthat, hogy az Arena első két stúdióalbumán még időnként a korai Marillionra emlékeztetett, mielőtt kialakította volna egészen sajátos szerzői és hangszerelési megközelítését.

A „Part of You” érezhetően ütősebb szerkezetű, és az élesre fent gitárfutamok meg a dühödt dobátmenetek miatt jó néhány progmetal elemet tartalmaz, de a billentyűs sokszínűség – különösen a zenekari színezetű hangszerelések –, valamint egy újabb szokatlanul érzéki énekteljesítmény kivételes atmoszferikus mélységet teremt neki. Az epikus finomság, a „Life Goes On” győzedelmes zárlatot ad, amilyenekhez a zenekar már a múltban is hozzászoktatott minket. Ebből a fenséges vállalkozásból, melynek során a tudós végül megerősítést kap az emberi lélek végtelenségéről, nem hiányzik a vigasztalan gitárszóló és a csodálatosan eklektikus éneklés sem, a csúcspontot a hatalmas refrén jelenti.

A „The Theory of Molecular Inheritance” minden Arena-rajongó álmának beteljesülése, akik derekasan kivárták, mielőtt választ kaptak arra, hogyan szól ennek a kultikus (neo)progresszív rock zenekarnak az új változata. Damian érkezésével friss szél kapott a banda vitorlájába, amely a megfelelő pillanatban megújította őket, és újabb stúdió-remekművet szült. Csak remélni tudjuk, hogy Damian még legalább egy albumra kitart az Arenánál, mert a Thresholdnál a távozásai (és újbóli visszatérései) már szinte kiszámíthatóvá váltak. Ugyanakkor reális az elvárás, hogy az Ayreonnal és a Star One-nal való kapcsolatai révén valamivel nagyobb megérdemelt ismertséget hoz majd ennek a zseniális, ám (még mindig) hírhedten homályban maradt zenekarnak.

Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik

Számlista:
1. Time Capsule (5:30)
2. The Equation (The Science of Magic) (6:28)
3. Twenty-One Grams (6:34)
4. Confession (2:20)
5. The Heiligenstadt Legacy (5:42)
6. Field of Sinners (6:27)
7. Pure of Heart (6:18)
8. Under the Microscope (6:51)
9. Integration (4:48)
10. Part of You (5:54)
11. Life Goes On (5:11)

Felállás:
Damian Wilson – ének
John Mitchell – gitár, vokál
Clive Nolan – billentyűk, vokál
Kylan Amos – basszusgitár
Mick Pointer – dob


Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik